Jelenlegi hely

 

Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.

 
 

Andorka Rudolf
Az apai ág eredetileg Fleischhacker volt, az Andorka magyarosított név, amelyet apám már felnőttként vett föl. Tudomásom szerint azért, mert a húszas években ki akarták nevezni Varsóba katonai attasénak, de azt mondták neki, német névvel nem mehet oda, így ő a nagyanyja nevére „magyarosított”. Az általam tudott Fleischhackerek a következők voltak: az apám, a nagyapám – Fleischhacker Fridolin soproni középiskolai tanár –, aki jóval a születésem előtt halt meg. Az ő édesapja volt Fleischhacker Károly, sopronágfalvai evangélikus lelkész-esperes. Az ő édesapja – az ükapám – szűcs volt Sopronban. Tehát egy korán elmagyarosodott német polgári családról van szó. Apám már magyar anyanyelvű volt, de hogy az ő édesapja mikor kezdett el otthon magyarul beszélni, azt nem tudom. A család állítólag attól a Fleischhacker nevű eperjesi bírótól származik, akit Caraffa tábornok 1687-ben a Thököly összeesküvés miatt kivégeztetett. Ez az ős evangélikus volt, polgár és nagyon magyar érzelmű. A történet nem bizonyítható, de máig tartja magát a családban. Büszkék lehetünk, hogy egy ősünket politikai okból végezték ki, mert a magyarokkal szimpatizált, és így ismertté vált. A soproni család vagyontalan, kispolgári-középpolgári, értelmiségivé váló család volt, ahol apám arra törekedett, hogy maga is értelmiségi legyen. Katonai középiskolába került, mert ott mint árva gyerek ingyen helyet kapott. Utána a Ludovika Akadémiára járt még az első világháború előtt, de elvégezte mellette a jogot is, és nagy súlyt helyezett a nyelvtudásra, az olvasásra, művelődésre.
 
   Az anyám Verebély lány volt. Édesapja, Verebély Tibor sebészprofesszor egy ideig a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora is volt, 1941-ben halt meg. A Verebélyek elszegényedett nemesek, akik szintén nagyon korán értelmiségiekké váltak, Tibor nagyapám nagyapja is orvos volt már. Ez a család katolikus kisnemesi család, mégis értelmiségi hagyomány élt benne. A tekintély tudós nagyapám volt: a Verebélyek mind a tudást értékelték. Vagyonosabbak voltak, mint az Andorka család. Az anyai nagyanyám Bókay lány volt. A Bókayak hasonló származásúak, mint a Fleischhackerek. Bókay Árpád, anyai nagyanyám apja gyógyszerészprofesszor volt, és egy szabadkőműves páholy vezetője. Ők is evangélikus német városi polgári rétegből származtak, ahol az orvosok, egyetemi tanárok játszottak nagy szerepet. Bár Verebély Tibor nagyapám katolikus volt, érdekes módon ő kívánta, hogy gyermekei evangélikusok legyenek. Mind az öt gyerek a feleség vallását vette fel. Verebély nagyapám édesanyja pesti polgárleány volt, Pscherer Idának hívták. Itt az anyai ág pesti polgár volt – Bécsből jöttek Budapestre –, középtőkések. Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.
 
Ha a gondolkodásomat, életpályámat akarja valaki megérteni, ahhoz az egyik legfontosabb tényező apám élete. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Persze mire én felnőtt lettem, ő már annyit ült börtönben, hogy egyszerűen nem is volt alkalom rá, hogy konfliktus alakuljon ki köztünk. Apám 1891-ben született Sopronban. Igen fiatalon árva lett, ezért került a soproni hadapródiskolába, onnan a Ludovikára. 1914-ben lett katonatiszt. Az első világháborúban rögtön kikerült a frontra. Az első két háborús évben először egy könnyű, később nagyon súlyos sebesülést szenvedett, a karját majdnem le kellett vágni. Attól fogva a vezérkarnál szolgált. 1919-ben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadseregben a legszűkebb vezérkarhoz tartozott. Ő is, Stromfeld is úgy látta, hogy a kommunista kormány hajlandó az országot megvédeni, és nekik mint katonáknak ebben részt kell venniük. Bár végig katonatisztként szolgált a Vörös Hadseregben, amikor a Horthy-rendszer hatalomra került, súlyos hátránya nem származott belőle. Igaz, Nyíregyházára helyezték, de maradhatott katonatiszt. Egy időre kikerült a vezérkarból, ám rövidesen visszajutott. Feltehetően azért, mert több nyelvet tudott. A németet otthonról hozta, franciául tudott, mert akkor az volt a diplomácia nyelve, később pedig megtanult angolul. Mint katona diplomata részt vett Rigában a szovjet katonai vezetéssel folytatott hadifogolycsere-tárgyalásokon. A következőkben is arra törekedett, hogy a katonaságtól a diplomácia felé próbáljon elmozdulni. Az volt a nagy ambíciója, hogy egyszer külügyminiszter legyen. 1923–27 között Prágában, majd 1931-ig Varsóban szolgált mint katonai attasé.
 
  Akkor volt fiatal házas, 1929-ben vette el anyámat feleségül. Akkor jöttek haza, amikor megszülettem. Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.
A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált. Egyszer találkoznia kellett Hitlerrel, emlékezete szerint egy zseniális, megszállott őrült benyomását keltette benne. Amikor másnap részt vettek egy nagy katonai díszfelvonuláson, Hitler a beszélgetés során azt mondta, azért van szükség az ilyen díszfelvonulásokra, mert a katonáknak fontos, hogy lássák őt. Apám kezdettől fogva igen élesen szembefordult a nácik antiszemitizmusával is. 1939-től kezdve mindig azt hangsúlyozta, hogy ha Németország belemegy a háborúba, akkor elveszíti, és nem szabad a németek mellé állni, mert magukkal fognak rántani a szakadékba.
 
   1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza. Teleki Pál is szabadulni akart a náci szorításból, mert nemcsak apám, de ő is látta, milyen rettenetes veszéllyel jár. Francóról apám mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott. Egyvalamit értékelt benne: hogy nem lépett be a háborúba a németek oldalán. A Franco mellett álló szélsőjobboldali politikusokkal azonban nagyon rossz viszonyban volt. A német nagykövetséggel is rendkívüli módon megromlott a viszonya, ami nyilván azzal függött össze, hogy nem titkolta: nem szereti a hitleri Németországot. Az apámról készült Gestapo-feljegyzések az 1939–41-es spanyolországi időszaktól kezdődtek, az akkori német követség jelentette is, hogy ez az ember nem híve a hitleri Németországnak. A kiadott diplomáciai iratokból és a naplóból egyértelműen kitűnik, ő végig olyan értelmű jelentéseket küldött a magyar kormánynak, hogy ne lépjenek be a háborúba, tartsák magukat távol a hitleri Németországtól.
 
Teleki Pál gróf 1879–1941
Magyar Világhíradó 894. 1941. április
Filmhíradók Online
 
1941-ben Spanyolországban voltunk, amikor Hitler előkészítette Jugoszlávia lerohanását. Apám azt a tanácsot kapta az angol nagykövettől, hogy be ne lépjünk a háborúba, ne támadjuk Jugoszláviát. Hirtelen azt hallottuk a rádióból, hogy Teleki öngyilkos lett. Apám ekkor rögtön lemondott nagyköveti állásáról. Most sem egészen világos, hogy a lemondás hatására jött vissza, vagy Bárdossy miniszterelnök azonnal visszahívta. Nem akart állami pozícióban szolgálni, annyira nem értett egyet a hivatalos politikával.
 
  Ez a lépés számomra nagyon fontos volt. Saját életemmel kapcsolatban is az a véleményem, ha valamilyen politikai akcióval nem értek egyet, akkor azt semmilyen körülmények között nem képviselhetem, kompromisszumokba nem megyek bele. Mindezt azért is szerettem volna hangsúlyozni, mert ugyan nem ő volt az egyedüli magyar diplomata, aki nem értett egyet azzal, hogy Németország mellett csatlakozunk a háborúba, de ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem is marad tovább a diplomácia szolgálatában. Mielőtt hazajött, az angol nagykövet azt ajánlotta neki, menjen Londonba, ahol egy majdani magyar ellenkormány tagja lehetne. Ő azonban a hazajövetel mellett döntött, mert, mint mondta (kicsit talán patetikusan hangzik): „Nem akarom, hogy a gyermekeim világcsavargók legyenek.” Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa. Aziránt sem lehettek kételyei, hogy ide a szovjet hadsereg is be fog vonulni. Nem tekintett nagy optimizmussal az ország jövőjére, még kevésbé a saját életére. Helyzetéből adódóan, az elhárítás vezetőjeként pontosan tudta, mik történtek a Szovjetunióban a harmincas években.
 
Hitler–Horthy találkozó 
Magyar Világhíradó 918. 1941. szeptember
Filmhíradók Online
 
Hazajövetelünk után Horthy kormányzó egyszer még fogadta apámat. Apám azt mondta neki, csak egyre kéri: ne vegyünk részt a Szovjetunió elleni támadásban, mert az katasztrófába sodorja az országot, a németek el fogják veszíteni a háborút. Mire Horthy azt felelte: „A németek már megnyerték a háborút.” Horthy felajánlotta apámnak valamelyik nagy csapattest vezetését, amelyik utóbb Szovjetunióban részt vett a háborúban. Apám azt mondta, ha a kormányzó igényt tart rá, akkor egyszerű aknavető honvédnek kimegy, de katonatisztnek nem. Hazajövetelünk után fokozatosan bekapcsolódott a náciellenes polgári ellenállásba. Negatív véleménye volt minden szélsőjobboldaliról, ez világos, de nagyon negatív véleménye volt Bárdossy Lászlóról és Kállay Miklósról is.
 
Apám a későbbiekben elzárkózott minden politikai szerepvállalástól, és nyugdíjba vonult, nyugalmazott nagykövet lett. Gazdasági típusú állásokat vállalt. A Magyar Aszfalt Rt. elnöke volt, a Magyar–Belga Részvénytársaság Vasútforgalmi Vállalatnak pedig igazgatósági tagja. Ez a munka nem járt napi nyolcórás elfoglaltsággal, de nem jelentett nagy keresetet sem. Hamarosan bekapcsolódott a polgári ellenállásba, írt több cikket a Magyar Nemzetbe és máshova, amelyekből világosan kitűnt, hogy ellene van a németek melletti háborúskodásnak, a nácizmusnak, az antiszemitizmusnak. A lakásunk „búcsújáró hely” lett, ahová zsidók jöttek valamilyen segítséget kérni. Volt egy fontos politikai próbálkozása is. Amikor 1942-ben Schönherz Zoltánt letartóztatták, a húga megkereste apámat, járjon közbe, hogy a bátyját ne végezzék ki, és tanúskodjon mellette a tárgyaláson. Apám Schönherzet pártolva tanúskodott. Megpróbált Szombathelyi Ferenc vezérkari főnökkel is beszélni, de az nem hallgatott rá. Szörnyű politikai hibát követtek el, amikor Schönherzet 1942-ben kivégezték! Egy nyilvánvalóan vesztes háború után majd fontos szerepet játszó párt egyik vezetőjét kivégeztetni elképesztő gondolat. Talán abban reménykedtek, ha a háborút elveszítjük, nem a Szovjetunió szállja meg Magyarországot. Apám nem csatlakozott egyik ellenzéki párthoz sem, de jóban volt minden náciellenes és többé-kevésbé polgári demokratikus csoporttal. A kisgazda vezetők is jártak a lakásunkon, Tildy Zoltánra és Varga Bélára emlékszem. Apám politikai szimpátiája fokozatosan tolódott bal felé, egyre inkább a szociáldemokraták felé hajlott. Ez volt 1950-es letartóztatásának közvetlen oka is. Farkas Vladimír visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy amikor Szakasitsot letartóztatták, az iratai közt találtak egy levelet az apámtól 1943-ból, amelyben apám arra ösztönözte, fogjanak össze a polgári erők és a szociáldemokraták, hogy a kommunisták hatalomra kerülését megakadályozzák.
A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek. Anyám próbálkozott közbenjárni érte, azt remélte, az aktivitásával valamit el fog tudni érni. Próbált a magyar kormánykörök felé is lépni, de a Sztójay-kormány mindentől elzárkózott. Véget ért a háború, de még mindig semmit nem tudtunk az apámról. Valaki a magyar kormány részéről Mauthausenben járt, és ott listákat készített azokról, akik életben vannak. Ezeket a listákat valamelyik pártházban kitették a hirdetőtáblára. A nagybátyám rohant el és jött haza azzal, hogy apám nincs rajta. Teljesen kétségbeesett. Az utolsó listán végül megtaláltuk apám nevét. Akkor még mindig hetekig nem jött haza. A KGB őt és Bakay Szilárdot Mauthausenből Bécsújhelyre vitte, ahol a szovjet főparancsnokság székelt, és ott tartották néhány hétig.
 
Apámat végül eleresztették. Elment a Régiposta utcába, és látta, hogy a háznak az a része, ahol laktunk, összeomlott. Bement az utcában lévő fodrászhoz, megkérdezte, él-e a család. A fodrász mondta, hogy él, így találtunk egymásra. Az iskolából hívtak haza, hogy az apám megérkezett. Rémes állapotban volt. Rettenetesen lefogyott, a szíve nagyon meggyöngült. Hetekig ágyban feküdt, míg valahogy helyrejött.
A táborról azt mondta, hogy rémes volt, de Mauthausenben nem volt olyan jellegű tömegkivégzés, mint Auschwitzban. Itt is meghaltak az emberek, mert éhen haltak, lelőtték őket az SS-ek, lezuhantak a kőbányában, betegek lettek. Ilyen értelemben Mauthausen szörnyű hely, de nem az auschwitzi halálgyár volt. Volt ott néhány politikus, szociáldemokraták, legitimisták, polgári liberálisok, kiemelkedő zsidók, mint Goldberger – aki ott halt meg –, sok egyszerű zsidó és más, náciellenes személyek.
Amikor apám hazajött, itthon töltött két hetet. Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: „Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.” Ő tehát 1945 júniusában már világosan látta, hogy a politika itthon nagyon rossz irányba megy. Semmilyen politikai funkciót nem vállalt, nem azért, mintha Tildy Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Szakasits Árpáddal nem értett volna egyet. Szóba is került, hogy esetleg párizsi vagy londoni nagykövet lesz, de csak a halvány esetlegesség szintjén. A nyugdíját kapta, és a Vasútforgalmi Vállalatnál lévő igazgatótanácsi tagsága is megmaradt, onnan volt valami keresete. A Magyar Aszfalt Rt. viszont megszűnt, ami azt jelentette, hogy 45 után elég nehezen álltunk anyagilag. Úgy gondolom, életben maradása annak köszönhető, hogy 1945 után kívül maradt a politikán. Ha belép a politikai életbe, igazi jelölt lett volna rá, hogy fölakasszák. Így azért enyhébben megúszta. 1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot. Ez volt az egyik letartóztatási ok: miért kapott pénzt Szakasits Árpádtól? Aztán 1950 tavaszán őt is letartóztatták.
Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.
Úgy tűnik, a letartóztatás közvetlen oka az 1943-as Szakasits-kapcsolat volt. De megpróbálták mindenféle ügyekbe belekeverni. Valaki megküldött nekem egy 1950. évi titkos jegyzőkönyvet, amely arról szólt, hogy a Rajk–Pálffy–Szőnyi-féle összeesküvés felszámolásakor az ügy katonai vonalát nem sikerült teljesen fölgöngyölíteni. Rákosi „elvtárs” már akkor rámutatott arra, hogy a hadseregben ott vannak Pálffy társai. Így az Államvédelmi Hatóság tovább folytatta a nyomozást, és a jegyzőkönyv keletkezését megelőző másfél hónapban hatvanhat személyt vettek őrizetbe: az első Andorka Rudolf vezérőrnagy volt. A listán szerepelt Szakasits Árpád, Schiffer Pál, Sólyom László, Kuthy László, Merényi István is. Elképzelhető tehát, hogy ezekkel a katonákkal is valami összefüggésbe hozták. Szörnyű részlet, ugyanakkor az események komikumára utal: mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy angol kém volt, és ezen keresztül Szakasits is az angoloknak kémkedett. Számos esetben amiatt hallgatták ki, hogy ki volt egy bizonyos Miss Simpson. Ez az öreg angol hölgy valahogy itt ragadt a második világháborúban, és 1941–44 között az apám angolórákat vett tőle. 1945 után megint találkozott vele – addigra teljesen elnyomorodott, már nagyon öreg volt –, és hogy valamiképpen támogassa, megint angolórákat vett tőle. Erre az angol vénkisasszonyra akarta az ÁVH mindenáron rábizonyítani, hogy az angol kémszervezet ügynöke, aki az apámon keresztül Szakasitsnak adott utasításokat.
Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg. Tényleg nagyon beteg volt, a tüdejével is volt valami, a szíve is gyenge volt. Attól fogva otthon volt, nem tudott már dolgozni. Éjjeliőrséget vállalt valahol néhány napra, statisztált egy filmben. Eljárogatott a Szabó Ervin könyvtárba, olvasgatta a nyugati lapokat.
 
     Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista. Megmaradt a kötődése a magyarsághoz. Sosem akart elmenni az országból. Az anyám viszont mindig menni akart. Mindig az volt benne, hogy csak innen elmenni, mert ilyen szörnyű hely nincs még egy a világon – de ebben a kérdésben apám döntött. A húgom azonban 56-ban elment. Távozásában a férje játszott szerepet, aki korábban kisvállalkozó volt, majd pedig Recsken rab. Ő is úgy ítélte meg, hogy Magyarországon tovább lehetetlen az élet. A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek. Apám 1961 tavaszán halt meg, délutáni álmából nem ébredt fel. Annyira békésen halhatott meg, hogy a mellette alvó négyéves fiam nem riadt fel. Legalább szépen halt meg.
 
Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola. Így kerültem a piaristákhoz, ahova a két evangélikus Verebély nagybátyám is járt. A Piarista Gimnáziumba jártam tehát hét évig, mert a nyolcadikban államosították. Nem állítom, hogy mindent tökéletesnek láttam ott, mert egyes piarista tanárokban erős vallási fundamentalizmus működött. Volt olyan tanár, aki szerint az igazi hivatás a papi, így aki nem lesz pap, az csak másodrendű piarista diák lehet. Találkoztam egyfajta katolikus hittérítési hajlandósággal is. Némely tanárok és diákok úgy gondolták, hogy azt a kevés protestánst, aki odajár, át kell téríteni. Bizonyos tanárok körében pedig erős keresztény konzervatív nézet élt. Az 1945 előtti rendfőnök nagyon szeretett előadásokat tartani, és azzal dicsekedett, hogy minden politikai rendszerben minden kormányban volt piarista diák – ezt mindenképpen negatív vonásnak tartottam. Én annyira nem dicsekedtem volna azzal, hogy például Kolosváry-Borcsa Mihály, aki háborús bűnös volt, szintén a piaristákhoz járt. De a Rákosi-rendszerben is kerültek nagyon magas pozícióba piarista diákok, mint például Boldizsár Iván. Ám a Piarista Gimnázium rengeteg pozitívuma sokkal fontosabb, mint a negatívumok. A legnagyobb pozitívumot abban látom, hogy a piaristák megtanítottak rá, hogy tanulni és dolgozni kell. Ott munka nélkül megélni nem lehetett, nagyon keményen kellett tanulni, és csak kellő tanulással lehetett valamit elérni. Aki rosszul szerepelt, annak előbb-utóbb rábeszélték a szüleit, hogy tegyék át másik iskolába, ahol aztán általában kiváló tanuló lett, mert egészen mások voltak a követelmények. A legtöbb tanár igen nagyra tartotta a tudományt, elsősorban a természettudományokat.
 
   A piaristák a katolikus egyház liberális, felvilágosult, progresszív szárnyát képviselték, nyitottak voltak. Nem dicsérték a német győzelmeket, a leventemozgalmat visszafogták, nem tartottak semmiféle jobboldali megmozdulást. A legszívesebben a franciatanáromra, Egyed Andrásra emlékszem vissza. Kiváló ember volt, 1944-ben részt vett a zsidómentő akciókban is. Papp László a történelmet tanította, később a katolikus leánygimnázium igazgatója lett. Még két tanárt meg kell említenem: Öveges Józsefet és Kovács Mihályt, mindketten kiváló matematika- és fizikatanárok voltak. Az osztálytársaim közül kettőt hadd említsek név szerint, a Piarista Gimnázium jellemzésére: Kussbach Erik barátomat, a mostani osztrák nagykövetet, aki 1956-ban ment ki, és Tőkei Ferencet, Magyarország későbbi vezető marxista filozófusát. Antall József eggyel alattam járt, jól ismertük egymást. Zlinszky János hárommal fölöttem, Pomogáts Béla pedig alattam járt egy-két évvel, Gyurkó Lászlóval párhuzamos osztályba jártunk. Ebből is látszik, milyen változatos pályát futottak be a piarista diákok. 1945 után erős nyomás alatt voltunk, állandó defenzív pozícióban, de azért az oktatás magas színvonala 1948-ig, az államosításig megmaradt. Utána a tanári kar teljesen kicserélődött. Odahozták igazgatónak Heszke Bélát, aki előtte valami egyházi gimnáziumban tanított, és becsületes, tisztességes, nagyon művelt ember volt. Igazgatósága sok bajt elhárított – hamarosan le is váltották. Az érettségi feszült hangulatban zajlott le, de valahogy csak túléltük ezt az utolsó évet.
A népi mozgalom, a falukutatás, a népi gondolat a cserkészeten keresztül jutott el hozzám. A piarista cserkészet 1944–48 között egyáltalán nem volt jobboldali, konzervatív. Nagyrészt ezen keresztül értesültem róla, milyen súlyos szociális gondok vannak Magyarországon, és valamit tenni kell. Megtanítottak arra is, hogy az ember ne vesse meg a fizikai munkát, sőt ez az önbecsülés egyik tényezője. Jól jött, amikor később tizenegy évig fizikai munkás voltam.
 
A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig. Keken kiváló ember volt, egyértelműen szemben állt a nácizmussal, a szélsőjobboldallal. Ő legalább megpróbált az üldözött zsidókon segíteni, aki keresztlevelet kért tőle, annak gondolkodás nélkül, azonnal kiállította a hamis papírt. Állítólag a Deák téri templomban el is bújtattak zsidókat, akik a közeli gettóból szöktek meg. Keken András az evangélikus egyház gondolkodó szárnyához tartozott, a legkevésbé sem volt fundamentalista. Modernül gondolkodott, amit az evangélikus egyházon belül liberális teológiának szoktak hívni. Nagyon erősen hatott rám ez a felfogás, amely hitbeli és morális kérdésekben határozottan megnyilvánult. Ez az egyik oka, hogy ma is kötődöm az evangélikus egyházhoz. Hallottam prédikálni Ordass Lajost – és egyszer beszélgettem is vele –, akit 1945 nyarán püspökké választottak, és akit 47-ben a kommunista párt intencióinak megfelelően bebörtönöztek. Nagyon sokra értékelem őt azért, hogy bátran és következetesen szembefordult a kommunista rendszer ideológiájával. Óriási szolgálatot tett az evangélikus egyháznak. Amikor Ordasst letartóztatták, Kekent is leváltották a Deák téri lelkészi pozícióból, és odahelyeztek egy másik, ma is élő lelkészt, aki kidobott bennünket a gyülekezetből. Ifjúsági csoportba jártunk minden szombaton. Egyszer megjelent, és közölte, hogy vagy felhagyunk a Keken Andrással való szolidaritással és az ő intencióinak követésével, vagy elmegyünk a Deák térről. Mi teátrális módon felkerekedtünk, és Gusztáv Adolf dalát énekelve – „Ne csüggedj el, kicsiny sereg… – kivonultunk az udvarra, aztán az utcára. Évekre meg is szakadt a kapcsolatom a Deák téri gyülekezettel. Keken Andrást később elhurcolták. Akkor kezdtem újra a Deák térre járni, amikor 1956-ban Keken újra visszatérhetett a régi gyülekezetéhez.
Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd. Azt persze nehéz megállapítani, mennyire mondta megnyugtatásul, hogy a reményt tartsa bennünk, és mennyire azért, mert tényleg így is gondolta. Ha nem hitt volna benne, talán nem mondta volna, hogy próbáljak diplomata lenni, hiszen 1949-ben éppen a legsötétebb időszak küszöbén álltunk. 1949 őszén kezdtem el járni a jogra, ahol akkor már nagyon rossz hangulat uralkodott. Két igazán jó professzor tanított, Nizsalovszky Endre és Eckhart Ferenc jogtörténész, valamint Marton Géza, római jogász és Varga István, aki statisztikát és demográfiát adott elő. Kedvvel jártam, annak ellenére, hogy sokat romlott a helyzet, Vargát és Eckhartot is eltávolították. Sajnos csak rövid ideig lehettem nappalis hallgató, mert apám akkor már nem kapott nyugdíjat, és a család jövedelem nélkül maradt. Ekkor olyan döntés született, hogy menjek el dolgozni, amikor pedig a húgom elvégezte a nyolcadik általánost, ő szintén munkába állt. Más állást is próbáltunk szerezni, de csak munkásként tudtunk elhelyezkedni. Az egyik nagybátyám a hajdani Felten Kábelgyárban (Felten és Guilleaume Kábel- Sodrony- és Sodronykötélgyár Rt.) dolgozott középvezetői beosztásban, be tudott vinni segédmunkásnak. Itt dolgoztam egy évig, majd kirúgtak. Valamilyen homályos politikai ok miatt segédmunkásnak sem voltam jó. A Siemens Gyárba is a nagybátyám közvetítésével vettek föl, ahol egy fél évig voltam segédmunkás. Munka mellett jártam este az egyetemre.
Nagyüzemi munkásnak lenni fizikailag nehéz volt, és rendkívül nyomasztó légkör jellemezte a gyárakat. Kimerültem, jóformán semmiféle szórakozásra nem jutott időm, csak a munkára és az egyetemi előadásokra. Összességében azonban nagyon érdekes élményben részesültem, mert a munkások közt éltem, velük érintkeztem, így közelről tapasztaltam meg, milyen a magyar munkásosztály. A kommunista rendszert a nagy többség gyűlölte, nem érezték magukénak. Nem álltak ki ordítani, egymás között viszont hangot adtak véleményüknek az alacsony bérekről meg a normarendezésről. Közömbösen fogadtak. Nyilván kicsit furcsa figura lehettem, de nem viselkedtek barátságtalanul velem. Nagy érzelmi melegség sem volt jellemző a munkások között, de mindkét helyen akadtak olyan barátok, akikkel jó viszonyba kerültem.
 
  1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett. A nagyanyám is, aki ott lakott velünk és három gyerekével, és Matolcsy Mátyásné nagynéném is ugyanerre a címre kapott kitelepítési határozatot. A nagybátyámék megpróbáltak mentesítést kérni, de végül is csak a nagyanyámat mentesítették, így nem kellett velünk jönnie. Összecsomagoltunk, bizonyos holmikat levittünk a pincébe. Másnap kora hajnalban jöttek a rendőrök, és némi bútorral, csomaggal fölraktak bennünket egy teherautóra, kivittek valamelyik külső pályaudvarra, és beraktak egy személyvagonba, sok más kitelepítettel együtt. Kora délután érkeztünk meg Jászkisérre. Kiszálltunk a vagonból, és kirakták a csomagjainkat is. A nagy zűrzavarban a helyi hatóságok képviselői olvasták a neveket. Emberek jöttek, és fölrakták a holminkat egy teherautóra. Megérkeztünk Besenyszögre, megálltunk egy ház előtt, ahol letették a csomagokat, és azt mondták: ez lesz a lakóhelyünk. Nem oda vittek, ahova eredetileg akartak, mert oda már vagy öt családot beköltöztettek, és belátták, hogy ennyi embert nem lehet egy szobába bezsúfolni. Egy az eredeti listán nem szereplő parasztgazdához költöztettek be. Boros Lajos módos középparaszt volt, de nem kulák. Ha az ő földjét és a fia által bérelt földet összeadjuk, kijött volna a kulákbirtok, de ő okosan szétíratta a földjét a családtagok között – tehát középparasztnak számított. Bíró volt azelőtt a faluban. Persze, kipécézték. Kétszobás háza volt, a legtöbb parasztnak csak egyszobás. A második szobába helyeztek el bennünket, ahol a fia, a menye és a két unoka lakott, bejöttek a tanyáról. Nem okoztunk tehát neki nagy örömöt, mert ezentúl a fia és menye nem jöhettek be, illetve az istállóban aludtak, az unokák pedig télen a nagyszülők szobájában laktak. Mi a nagyon pici szobában heten laktunk. A ház különben viszonylag jó állapotban volt, bár vályogból készült, de tégla került alulra, így nem nedvesedett annyira. A szobában ugyan időnként egerek futkároztak, ám nem olyan sokan. A budit is viszonylag rendesen tartották. Csatorna természetesen nem volt, minden héten hordtuk ki a budiból a fekáliát, és elástuk a kertben. Villany sem volt, sokat kellett volna fizetni a bevezetéséért, petróleumlámpánál olvashattunk este. Rövidesen fölmértem, hogy a szobában a helyzet tarthatatlan. A nagynéném három gyermekével egy emeletes ágyban aludt. Az anyám és a húgom egy másik ágyban együtt. Hamarosan kiköltöztem a gádorra, a folyosóra, és nyáron ott aludtam. Ősszel, amikor hűvösödni kezdett, megegyeztem a parasztgazdával, hogy az istállóban fogok aludni, aminek ő is örült. Idős ember lévén, szívesebben aludt a szobában. Csak azzal a kényelmetlenséggel járt mindez, hogy ha az állatok éjjel valami cirkuszt rendeztek, azt le kellett csitítani. Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott. Voltunk vagy kétszázan. Néhány hét után kiderült, hogy a főszakács szifiliszes. Vécé nem volt. Egy ebéd utáni pihenőkor együtt ültünk néhányan, amikor egy idősebb cigányember odajött és azt mondta: „Maguknak, uraknak és nekünk, cigányoknak nem való ez a paraszti munka.” Nehéz körülmények között dolgoztunk, nem is kerestünk sokat, de más természetű kellemetlenséggel nem találkoztunk. Bennünket a község vezetése is békén hagyott. Július végén megindult a cséplés, de nem volt ki a banda. Üzenetet kaptam, hogy felvennének a cséplőbandába. Elmentem és megegyeztünk, mert ott sokkal többet lehetett keresni. Egy hónapig dolgoztam a cséplőgép mellett. A fizikai megerőltetést a forróság és a por nehezítette. Persze kibírtam azt az egy hónapot, sőt ez az idő számomra további előnyökkel járt, mert ezzel a bandával nagyon jól összebarátkoztam. Amikor véget ért a cséplés, a szomszédban lakó helyi péktől kaptam ajánlatot, hogy legyek a segédje. Hat hétig tevékenykedtem pékként.
 
Ezután a következő aratásig kubikos voltam. Erre mindig úgy emlékszem, mint életem legharmonikusabb munkahelyére. Elég jól kerestünk, igaz, keményen is dolgoztunk. Az első héten iszonyúan szenvedtem, a kezem csupa vízhólyag lett, de hamar belejöttem a munkába. Óriási előnye más, mezőgazdasági munkával szemben, hogy jó levegő van, nincs por, télen és tavasszal még forróság sincs. A legfőbb előnyt azonban abban láttam, hogy ez a kubikos banda rendkívül összeszokott és összetartó társaság volt. Élményt jelentett mindennap reggeltől késő délutánig együtt lenni velük. Sokat beszélgettünk ebédnél, amikor sütöttük a szalonnát, és néha-néha pihentünk a kubik közben. Kifelé menet sétáltunk egy órát, este vissza egy órát, közben megtárgyaltuk a falu eseményeit. Jött ismét a nyár, négy hetet arattam parasztoknál. Kaszáltam, a húgom szedte a markot, ami megint jó keresetet biztosított.
 
   A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”. Másik kedves nótájuk a „Ki tanyája ez a nyárfás”, amit ők úgy énekeltek: „Ki tanyája ez a nyárfás? Enyém volt, a tiéd, elvtárs!” Azt remélték, mindez nem fog sokáig tartani, csak ki kell várni. Az első Nagy Imre-kormány idején nagy várakozást érzékeltem körükben. A kitelepítés tizenöt hónapjára – minden kínossága dacára – nem úgy emlékszem vissza, mint valami nagyon rosszra, sőt, inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra. Másképpen soha nem tapasztaltam volna meg, milyen a paraszti élet. A besenyszögi barátokkal ma is tartom a kapcsolatot. Minden évben egyszer-kétszer lemegyek hozzájuk, néha ők is fölkeresnek Budapesten. Nagyon sok árnyoldalát is elszenvedtük a kitelepítésnek, mert nem mindenki bírta egészségileg. A húgom kétszer lett életveszélyesen beteg valamilyen bőrfertőzés következtében. Nagy kosz volt, mosakodni sem egészen tiszta vízben mosakodtunk, főleg amikor kinn dolgoztunk a földeken. Én szerencsére egyáltalán nem betegedtem meg. Nagyon optimista is voltam. Anyám viszont borzasztó rosszul viselte a kitelepítést, mindig azt mondogatta, hogy ott fogunk meghalni.
Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni. Pár héttel korábban kaptam meg Balassa Bélától a jogi egyetem statisztika tanszékének a könyvtárából Alfred Marshall angol nyelvű Principles of Economics című könyvét, Keynes General Theoryját, egy Keynes elméletét értelmező művet és egy angol szótárt. Otthon volt még Heller Farkastól A közgazdasági elmélet története. Vasárnap esténként a könyveimet olvasgattam Besenyszögön. A barátaim is küldtek egy-egy könyvet, amelyekből részben angolt tanultam, részben közgazdaságtant. A jogról akkor már lemondtam. Amikor 1952 augusztusában behívtak katonának Miskolcra, munkaszolgálatra, nagyon nem örültem. Ugyanakkor halvány reményt ébresztett bennem, hogy meg lehet szabadulni a kitelepítésből. Ekkor hagytam el első alkalommal Besenyszöget. Miskolcon nagy laktanya-építkezések folytak, ezeken kellett dolgoznunk. A munka- és a laktanyai körülmények büntetőalakulat-jelleget sugároztak. Munkaszolgálatra többségükben úgynevezett kulákgyerekeket vagy a német, illetve a délszláv etnikumhoz tartozókat hívták be. Tíz százaléknyi csoport a nem kommunista vezető réteghez tartozott, néhányan bűncselekmény miatt kerültek munkaszolgálatos alakulathoz. Éreztették, hogy ez büntetés. Miután pedig valamilyen értelemben mindannyian politikailag üldözöttek voltunk, eleve kialakult köztünk bizonyos együttérzés, együttműködés és szolidaritás. Építőipari munkát végeztünk, éjszakánként sódert, téglát, homokot hordtunk az építkezésekre. Az éjszakai munka után bejött valamelyik őrmester, és azt mondta, hogy szakmunkásokat keresnek, akiket át fognak helyezni egy másik alakulathoz. A munkaszolgálatos katona ilyenkor már töri a fejét: jó-e ez nekünk vagy sem? Én is bejelentkeztem, hogy elektrotechnikus vagyok. Mivel munkás koromban a Kábelgyárban dolgoztam, haloványan sejtettem, mi is az az elektrotechnika. Fölírták – és aztán nem történt semmi. Egy hét múlva fölolvasták, hogy kiket helyeznek át másik alakulathoz. Nem voltam köztük. Megkérdeztem, miért nem. Az őrmester azt válaszolta, hogy elektrotechnikusra nincs szükség. De, mondtam neki, villanyszerelőt viszont vittek el. „Hát az más.” „De hiszen az elektrotechnikus ért a villanyszereléshez!” Ezt nem tudta. 1952 decemberében megint megjelentek a tisztek, szakmunkásokat kerestek. Egyesek azt mondták, Budapestre, mások azt, hogy Záhonyba kerülnek. Záhonyba menni az embernek nincs kedve az embernek. Vacilláltam, jelentkezzem-e. Karácsony előtt jártunk, beígérték a karácsonyi szabadságot, így nem jelentkeztem. Reggel, amikor visszaérkeztem a munkából, kérdem a barátaimtól: „Jelentkeztetek?” Mondták, hogy végül is mind jelentkeztek, mert csak jobb lesz, ha elmennek. Mindegyik kitalált magának valamilyen szakmát. Szomorkodtam, hogy a barátaim elmennek, én pedig maradok Miskolcon. Egyszer csak bejön egy őrvezető, és elkiáltja magát: „Hegesztő van-e itt?” Gondoltam, itt az alkalom! Felrántottam a ruhámat és berohantam a századirodára, jelentkeztem hegesztőnek. Hárman álltunk ott. Előttem egy gépkocsivezető, utána jöttem én, végül egy bárzongorista következett: ő is hegesztőnek mondta magát. Úgy látszik, két hegesztő kellett, a bárzongoristán pedig látszott, hogy bárzongorista, őt kihagyták. A gépkocsivezető és én hegesztőként bekerültünk az alakulatba és fölhoztak bennünket Budapestre. A hegesztésről annyit tudtam, hogy amikor nagyon szikrázik a fém, akkor hegesztenek, és lehet gázzal is hegeszteni, meg villannyal is, de az utóbbi a bonyolultabb. A vonaton próbáltunk érdeklődni, hogy is kell azt csinálni. Attól fogva 1954 őszéig Budapesten töltöttem a munkaszolgálatot. Különös helyzet adódott, hiszen kitelepítettként tilos volt Besenyszög határát elhagynom, végképp tilos volt Budapestre jönnöm, mégis itt katonáskodtam. Abban a szakmunkásokból létrehozott zászlóaljban heteken belül felbomlott a fegyelem, mert nem egy építkezésen dolgoztunk, hanem különböző helyeken különböző szakmunkákat végeztünk. Bennünket kihelyeztek a Bécsi útra, egy kis, villanymotorokat, szivattyúkat javító telepre. Rendesen kellett dolgozni, mert a civil vezetés ezt megkívánta. Azzal viszont nem törődtek, hogy a munkaidő végétől másnap reggelig mit csinálunk. Más munkahelyeken is dolgoztam, ahol különböző szakmák ismerőjének vallottam magam. Hegesztőként soha nem dolgoztam. Elvesztették a papírokat, és ha megkérdezték, hogy van-e itt hegesztő, én nem jelentkeztem. Azt mondtam, vízvezeték-szerelő vagyok. Amikor pedig vízvezeték-szerelőt kerestek, azt mondtam, hogy villanyszerelő vagyok.
1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet. „Miért?” „Mert mentek a bányába.” Oda viszont nem nagyon akartunk menni, ezért elbújtunk, és többet a „laktanya” környékére sem mentünk. Senki nem keresett, mert hihetetlen zűrzavar uralkodott az alakulatnál. Olyan állapotok voltak, hogy gyakran idéztük a Láthatatlan légiót. A Nagy Imre-korszak előtt sokáig foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ha leszerelek, itt maradok, és elmegyek a metróépítéshez szakmunkásnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben elegáns bridzspartikon vettem részt, azzal a gondolattal foglalkoztam, milyen jó lenne keszonmunkásnak lenni.
 
1953 tavaszán a munkaszolgálatnál is érezhető volt az enyhülés. Ősszel a család fel tudott költözni Besenyszögről. Budakeszin béreltünk egy szobát, 1954 februárjában pedig kijött a börtönből apám. Optimizmus alakult ki bennünk, de a maximum, amit remélhettem, hogy el tudok helyezkedni Budapesten, és egyszer talán majd visszamehetek az egyetemre.1954 októberében leszereltek, és munkásként helyezkedtem el a Cserép és Díszkerámia Szövetkezetnél. A húgom már ott dolgozott. A szövetkezetet eredetileg a Joint alapította 1945 után egyedül maradt idős zsidó nők számára, akik kerámia mütyüröket készítettek. A Nagy Imre-korszakban kiengedték a rabokat Recskről és Kistarcsáról, és egy kistarcsai munkabrigádnak az az ötlete támadt, hogy műanyag labdát fognak gyártani. Mivel maszekok nem lehetettek, elvonultak a szövetkezeti központba, és mondták, hogy egy műanyaglabda-gyártó szövetkezetet akarnak alapítani. Nem engedték meg nekik, hanem „hozzácsapták” őket a Cserép és Díszkerámia Szövetkezethez, mondván, az úgyis tönkremenőben van, majd ezek a műanyagos rabok föl fogják lendíteni. Ennek a fantasztikus társaságnak a kétharmada korábban Recsken raboskodott. Én is itt dolgoztam, de „alacsonyabb rendűnek” számítottam, mint ők, mert engem „csak” kitelepítettek. Nagyon nehéz és egészségtelen munkát végeztünk, de viszonylag jól kerestünk. Különleges, intellektuális légkör uralkodott ott, lévén a társaság egy része mégiscsak értelmiségi. Állandóan folyt a politizálás. Itt dolgoztam 1960-ig. Később Polimernek hívták az üzemet.
1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz. Vonultunk az utcán, egyre forróbb lett a hangulat, egyre többen lettünk, a zászlókat kilyukasztották, a jelszavak is egyre forradalmibbá váltak. Megérkeztünk a Bem-szoborhoz, ahol ismét beszédek hangzottak el. Lengettük a zászlókat, a katonák is kitették a mögöttünk lévő laktanyában a piros-fehér-zöld zászlót. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Parlament elé. A nagy tömeg a Margit hídon át a Parlamenthez vonult. Az északi oldalon álltunk, kórusban kiabáltunk – nem történt semmi. Már besötétedett, amikor elterjedt, hogy Nagy Imre kijött az erkélyre, valamit mondott, amiből persze megint nem lehetett semmit sem érteni. A tömeg részben éljenzett, részben nemtetszését nyilvánította. Már későre járt, és arra a következtetésre jutottam, hogy mivel holnap reggel fél hatkor a munkahelyemen kell lennem, itt pedig ma már egyébként sem történik semmi, hazamegyek Budakeszire. Ez is jellemzi teljes politikai vakságomat. Másnap reggel, amikor fölébredtem, hallottam, hogy ágyúznak. Kinéztem, megállapítottam, hogy nem jár a busz. Egy ideig vártam, majd begyalogoltam Budapestre megnézni, mi történt. Kaas Ervin Deák Ferenc utcai lakásába költöztem, de lényegében az egész napot az utcán töltöttük. 25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni. Kitűzték a magyar zászlót a tankokra, felültek, egyesek elvették a géppisztolyokat, vagy a katonák maguktól odaadták őket. Egyre többen lettünk, és nagy zűrzavar uralkodott. Egyszer csak a három tank megindult a Deák tér felé. Szépen, lassan, egymás mögött, rajtuk a csomó tüntetővel. Elindultunk utánuk. Lépésben mentünk a Bajcsy-Zsilinszky úton egy darabon, amikor is a tankok hirtelen balra fordultak, teljes sebességre kapcsoltak, és berobogtak a Parlament elé. A tömeg utánuk rohant. Én nem tudtam olyan gyorsan szaladni, úgyhogy a Batthyány-örökmécsesnél jártam, amikor a Parlament előtti térről fegyverropogás hallatszott. Azt, hogy mi történt ott, már tudjuk. A tömeg nem oszlott szét, hanem kiment a XIII. kerületbe, jelszavakat skandálva, zászlókat lengetve. Egyre többen lettünk, majd valahogy visszajöttünk a Thököly és a Rákóczi úton. Délután négy-öt óra körül megint bevonultunk a Parlament előtti térre. Féltem, fel voltam rá készülve, hogy ismét lőni fognak. Amint elmentünk a Földművelési Minisztérium előtt, láttuk, hogy óriási tócsákban áll a vér. Kiabáltuk a jelszavakat: szólásszabadságot, békét, demokráciát követeltünk. Nem lőttek belénk. Ez az egyik nagy részvételem a forradalomban: legalább ott voltam.
A következő napokat változatlanul Budapesten töltöttem. Ahol tüntetni lehetett, ott tüntettem. Járkáltam az utcákon, néztem, mi történik. Nem jártam viszont a Köztársaság téren, tehát sem a pártház ostromát, sem az öldöklést nem láttam.
Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál. Hajnalban arra ébredtünk, hogy lőnek, és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy fegyvert kell ragadni, és harcolni kell. A jogi kar épülete elé mentünk. A már ott lévő fegyveresektől kaptunk géppisztolyt. November 6-án délelőtt járőröket küldtünk ki, de azpk belesétáltak egy orosz tankos alakulatba. Letartóztatták őket, és a tankosokkal lévő ávéhások kiszedték belőlük, hogy a jogi karon van egy katonai alakulat. Négy-öt tank jelent meg a jogi egyetem körül, az ágyúkat ránk fordítva fölálltak, mi pedig az ablakoknál álltunk a géppisztolyokkal: most itt a halál órája, most szétlőnek bennünket – gondoltuk. Azonban elterjedt a hír, hogy letettük a fegyvert. Bevittek és megkezdték a kihallgatásokat. Amikor rám került a sor, azt mondtam a kihallgatónak, hogy én csak azért jártam az utcán, mert mentem megnézni a nagymamámat. Elfogadta, jegyzőkönyvet vett föl, és másnap reggel szabadon engedtek. A továbbiakban ez a jegyzőkönyv semmilyen kapcsolatba nem került velem. Soha meg nem kérdezték, hogy mit kerestem akkor a jogi kar épülete körül.
El kell mondanom egy igazán jelentéktelennek látszó esetet. November 7-én vagy 8-án történhetett. Még mindig Kaas Ervinnél laktam a Deák Ferenc utcában. Megjelent Gyurkó László, akit a gimnáziumból ismertem. Kaast kereste, azzal, hogy röpcédulákat kellene terjeszteni. Az orosz nyelvű röpcédula a katonáknak szólt, hogy ne lőjenek a magyarokra, mert azok nem fasiszták. Gondoltam, elvállalom. Nagyon megörültek ennek. Gyurkó megadta, melyik utcasarokra kell mennem, és Népszabadságot kell a kezemben tartanom. Elmentem a röpcédulákért, álltam a sarkon valahol az V. kerületben. Odajött egy fiatalember, és azt mondta, sajnos a röpcédula még nem készült el, de adhat egy másikat, amelyen Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse van, elvinném-e azt? „Igen, elviszem.” Másnap elmentem a röpcédulákért, és elvittem őket Kaas lakására. Ebből állt a bűncselekmény, amelyért később bűnsegédként elítéltek. Kitől vettem át a cédulákat? Lipták Tamás matematikustól, aki Krassó Györggyel együtt tevékenykedett.
Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul. Halvány emlékként dereng bennem, hogy ebben az ügyben beszéltem Göncz Árpáddal is, akit az októberi napokban ismertem meg a lakásán. Az lett volna az irányelv, hogy mondjuk azt, mi a Bibó-féle kibontakozási programot támogatjuk. A Margit-szigeti Nagyszállóba kellett elmenni. Bementünk, és jó félórát beszélgettünk Menonnal, aki a forradalomról és az egyetemi ifjúság álláspontjáról érdeklődött. Nagyjából tehát azt az értékelést adtuk a forradalomról, ami a Bibó István által fogalmazott kompromisszumos tervezetben szerepelt. Megkérdezte, hogyan ítéljük meg Mindszentyt. Mondtuk, hogy nem értünk vele egyet, mi nem akarjuk a kapitalizmust visszaállítani. Utána barátságosan elváltunk. A következő napokban véget ért politikai tevékenységem.
Novemberben a szüleim beköltöztek Budapestre, a Rökk Szilárd utcába, a nagynénémék lakásába. Oda jöttek ki a politikai rendőrök, és le akartak tartóztatni, de én a barátomnál laktam. Reggel szaladt hozzám anyám, nagy rémülettel mesélte, mi történt. Amikor ezt elmondtam a partneremnek, aki később az első feleségem lett, elhatároztuk, hogy Nyugatra megyünk. A határig jutottunk el, ott azonban beleszaladtunk egy járőrbe. Letartóztattak, és egy nagyobb csoporttal visszahoztak Budapestre. Itt – a legnagyobb meglepetésemre – szabadon engedtek. A következő héttől bejártam dolgozni. Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.
1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik. A kéthetenként összejáró kör fölkeltette a belügy érdeklődését. Visszatekintve már világos, hogy ebből egy nagy összeesküvési pert akartak csinálni. Nincs kizárva, hogy engem szemeltek ki fővádlottnak. A pernek az lett volna a koncepciója, hogy egy Nyugatról visszajött ötvenhatos egyetemi vezető találkozott nálunk Pomogáts Bélával. Rám küldtek egy besúgót, Halmi Gábort, akivel 1956 novemberében egyetemista körökben találkoztam. Összeesküdni egyáltalán nem akartunk, mert világosan láttuk, rettenetesen veszélyes lenne, és az adott helyzetben céltalan is. Halvány remény ugyan élt bennünk, hogy egyszer talán megint lesz lehetőségünk az ország sorsának jobbra fordítására, de ez csak nagyon bizonytalan elképzelés volt. Föl sem merült, hogy kiáltványt vagy röpcédulát fogalmazzunk. Ha az Írószövetség nyilatkozott volna, vagy Magyarország vezető tudósai kiálltak volna, annak lett volna értelme – de mi, volt rabok, nyilvánvaló, hogy nem sokat érhettünk el. Mindazonáltal közvetlenül a forradalom leverése után sokkal optimistábban ítéltük meg a lehetőségeket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Abban reménykedtünk, hogy a folyamatok majd visszakanyarodnak a helyes irányba. Nem tudom, hogyan lehettünk ilyen optimisták. Halvány elképzelésünk szerint Kádár nem ért egyet azzal, ami itt történik, és megpróbálja visszafordítani az eseményeket az 1956-os forradalom irányvonala felé. Kádárról az a legenda élt, hogy tisztességes magyar reformkommunista, tehát nem moszkovita, nem sztálinista, akit Rákosi idején meg is kínoztak a börtönben, éppen ezért demokratikus szocializmust akar. Ez azonban a helyzet teljes félreértésén alapult. Sokáig osztottam ezt a nézetet, bár egyre csökkent a lelkesedésem, ahogy mind nyilvánvalóbbá vált az elnyomás, a megtorlás. A Nagy Imre-per és a halálos ítéletek nagy kiábrándulást hoztak. A másik rettenetes kiábrándulást Angyal István kivégzése okozta. Angyalról olyan kép élt bennünk, hogy ő egy tiszta mártír. Olyan szentnek számított forradalmár körökben, amilyen talán nem is akadt több. Valamikor 1958-ban vagy 1959-ben a társaság szétszéledt, mert két tagját, Dornbachot és Pomogáts Bélát a politikai rendőrség megpróbálta beszervezni. Mindketten szóltak nekem, hogy ez történt. Ekkor abbahagytuk az összejöveteleket. Utójátékként később mindkettőjüket letartóztatták, mert elárulták, hogy be akarták szervezni őket, és ezt államtitoksértésnek minősítették. Egyikük két, másikuk hat hónapot töltött letartóztatásban, illetve internálásban.
1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott. Az első társaság írótársaság volt, amely zömmel Gyurkóéknál jött össze: Konrád György, Bernáth István, Albert Gábor, B. Nagy László, Horváth Lajos, aki az Európa Kiadónál volt lektor. Amikor Eörsi István kijött a börtönből, Gyurkó rögtön összehozott vele. Ezután egy ideig a kör magját Gyurkó, Eörsi meg én alkottuk. Később, amikor kijött a börtönből, Kemény Pista is csatlakozott hozzánk, majd barátja, Lóránt Imre, aztán Pomogáts Béla, amikor kijött az internálótáborból. Dornbach is egy darabig, de ő aztán megszökött a politikai rendőrség zaklatásától: elment Gyöngyösre, ám a kapcsolat vele is megmaradt. A későbbiekben kialakult négy-öt ilyen központ. Gyurkóéknak Somoson, Szántód mellett volt egy üdülőházuk, és én ott vitorláztam 1956-tól kezdve a munkahelyem bérelt vitorlásán. A hatvanas évek első felében Huszár Tibor is bekapcsolódott a társaságba. Szabó Miklósnál, Józsa Péternél is gyakran összejöttünk. 1960-ban Donáth Ferenc kijött a börtönből. Úgy ismertem meg, hogy Pomogáts vitorláztatta Balatonon, és a két vitorlás összefutott. A találkozásból később szoros barátság lett. Arra már nem emlékszem, hogy Göncz Árpád is ott volt-e, de az biztos, hogy a feleségével együtt vitorlázott a vitorlásunkon a szabadulása után. Azután ő kivált ebből a körből, mert a politikai rendőrségen megmondták neki, hogy ha nem szakít meg minden kapcsolatot velünk, megint beviszik, és akkor már nem ússza meg.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.
 
Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve. A dékáni hivatalban a tanulmányi osztályon dolgozott egy egyetemi oktató, akiről tudtuk, hogy szimpatizál velünk, ötvenhatosokkal. Amikor megkérdeztem tőle, mit csináljak, azt mondta, jobbnak látja, ha beírom, mert ha letagadom, okiratot hamisítok, és szerinte úgysem lesz semmi. Sajnos azonban ügy lett belőle, fegyelmit indítottak ellenem. Eörsi Gyula folytatta le az eljárást. Kérdezte, jártam-e egyetemre a börtön után. Mondtam, hogy jártam, hiszen senki sem mondta, hogy ne járjak. Eörsi fölküldte az ügyet a minisztériumba, ahonnan Molnár László miniszterhelyettestől kaptam egy levelet, hogy az ország összes egyeteméről kizártak. Akkor bejelentkeztem kihallgatásra Molnárhoz, aki fogadott is. Mondtam, hogy kizártak, pedig elvégeztem az egyetemet. Azt felelte, hogy most ki vagyok zárva, de később majd lehet ezen változtatni.
Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást. Az illetőt azonban idővel kirúgták – Kádár minden volt ávéhást kiszorított a fontosabb pozíciókból. Az új igazgató viszont engem rúgott ki. Nem volt elég hely a fordítóirodában, ezért azt mondták, dolgozzam otthon, én pedig boldogan dolgoztam otthon. Egy pénteki napon azonban kerestek a munkahelyemről, és nem találtak otthon, ugyanis elmentem a barátaimmal kirándulni. Ezért kirúgtak. Ezt követően egy darabig mint szabadúszó fordítót alkalmaztak az Országos Fordítóirodánál, aminek volt egy olyan funkciója is, hogy munkával lássa el a politikailag gyanús alakokat. Ott dolgoztam egy fél évet, eközben kerültem kapcsolatba a Központi Statisztikai Hivatallal. A Statisztikai Hivatal 1962-ben egy nemzetközi tudományos konferenciát rendezett az életszínvonalról és az ágazati kapcsolatok mérlegéről. A külföldi dolgozatokat magyarra, a magyar dolgozatokat idegen nyelvre kellett fordítani. Mivel a fordításokat én végeztem, a KSH könyvtárában kapcsolatba kerültem Hajdú Elemérnével. Jól képzett, intelligens, éles eszű közgazdász volt, ismerte anyámat. Az ő ötlete alapján mentem a Statisztikai Hivatal könyvtárába dolgozni. A könyvtár igazgatója, Dányi Dezső nagyon tehetséges és bátor ember volt: ő alkalmazta később, szabadulása után Bibó Pistát. Dányi engem is fölvett, először négyórás részfoglalkozásúként, majd amikor látta, hogy nem tört ki botrány, hatórásként. 1962 őszén kezdtem dolgozni, 1963 tavaszán Szabady Egon áthívott a KSH Népességtudományi Kutatóintézetébe, ahol a Demográfia című folyóirat alsóbb szintű szerkesztőségi munkáját kellett ellátnom. Kijavítottam a kéziratokat, a kefelevonatokat, és annyit kutathattam, amennyit akartam. Így indult el KSH-beli karrierem.
Korábban személyesen nem ismertem Bibót, csak az 1956-os forradalom idején hallottam róla. A következő években viszont nagy nehezen hozzájutottam egy-két régebbi írásához. Tudtam, ha a könyvtárban túl sokat és túl hosszú időn keresztül tárgyalok vele, azzal ártok neki, mert körbevették besúgókkal. Ha túl sokat beszél olyanokkal, akik politikailag „foltosak”, mint például én, elveszítheti az állását. Nagyon sokszor nem beszélhettem vele tehát, de azért ő tudta, hogy én ki vagyok, és hogy az apám ki volt. Másrészt félmondatokból, jelekből is kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Bibót nagyon szerették a KSH könyvtárában, mert kedves és szerény ember volt. Nagyon visszafogottan viselkedett, egyrészt hogy magát védje, másrészt pedig hogy ne hozzon valakit kellemetlen helyzetbe azzal, hogy túl sokat beszél vele. Rám nagyon hatott, mert én a hatvanas évek elején el tudtam olvasni egy-két művét. Mélyen egyetértettem azzal, ahogy ő látta a magyar társadalmat 1945 és 1948 között írt műveiben. Bibó a társadalomtudományi gondolkodásban a periférián helyezkedett el, csak egy szűk kör ismerte és forgatta a műveit.
Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.
Először hadd adjak általános áttekintést a KSH-ról és vezetéséről, s arról a huszonkét évről, amelyet ott töltöttem, 1962 őszétől 1983. december 31-ig. Az első években Péter György volt a KSH elnöke. Még nem dolgoztam ott, amikor 1948-ban odakerült, de a többiek elmesélték, hogy Péter odakerülése után a korábbi munkatársak felét vagy kétharmadát rúgta ki. Mindazonáltal intelligenciáját egyáltalán nem lehet kétségbe vonni. Már 1954 körül rájött, és meg is írta, hogy a rendszer, ami Magyarországon akkor létezett, működésképtelen, a központi tervgazdálkodás gazdasági csődhöz fog vezetni. Ennek következtében az egész KSH-ban az adott korszak korlátai közt még megengedett kritikus légkör uralkodott. Mindig arra törekedtünk, hogy megpróbáljuk a valóságot feltárni és bemutatni. 1956-ban Péter György – szerencséjére – Moszkvában tartózkodott, így nem kellett állást foglalnia a forradalommal kapcsolatban. Amikor hazaérkezett, már lezajlott a szovjet támadás, Péter György pedig maradt. Amikor 1962 őszén odakerültem a hivatalba, világosan látszott, hogy arra törekszik, a KSH-ban színvonalas munka folyjék, és ennek érdekében úgy igyekezett irányítani személyzeti politikáját, hogy intelligens embereket vegyenek fel, illetve ilyen embereket politikai okból ne távolítsanak el. 1969-ben egyszer csak elterjedt a hivatalban, hogy Péter Györgyöt letartóztatták, házkutatást tartottak a KSH-ban, a gépkocsiját szanaszét szedték, a bútorokon fölhasogatták a kárpitot. Az első változat szerint Péter György amerikai kém, a következő változat szerint izraeli kém volt. A következő változat szerint pénzérme gyűjteményében a megengedhetőnél sokkal több aranyérmet tartott. Aki gondolkodott, rájött, hogy itt politikai leszámolásról van szó. Utólag tekintve ez világos. A következő elnök, Huszár István soha egyetlen kritikus szót sem mondott elődjéről. Míg Péter György rendkívül művelt, nagypolgári családból származott, Huszár egy hernádlaki parasztcsaládból jött, és népi kollégiumon keresztül végzett egyetemet. Péter György mellett emelkedett föl, egyetemen, aztán a pártközponton keresztül, majd a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett. A Huszár István-korszak bizonyos fokig a hivatal aranykorának tekinthető, mert ő mindenféle jó törekvést támogatott, a valóság feltárását, az igényes tudományos munkát, és politikai kérdésekben ugyanolyan felvilágosult volt, mint Péter.
1971-ben vagy 1972-ben Nyers Rezső – úgy tudni – azt mondta a pártvezetésnek, nem hajlandó tovább együttműködni a pártközpont gazdasági főosztály-vezetőjével, Bálint Józseffel. Bálintot ezért 1973-ban odahelyezték a Statisztikai Hivatal elnöki posztjára, Huszár Istvánt pedig átvezényelték a Tervhivatalba elnökhelyettesnek. Bálint Józsefet azért távolították el a pártközpontból, mert a piaci reformok. ellen dolgozott. Leningrádban végzett, szovjet nőt vett feleségül. Teljes mértékben a szovjet érdekeket, a sztálinista vonal érdekeit szolgálta. Ezt az „uralma” alatti években éreztük is a Statisztikai Hivatalban. Megpróbálta a hivatalt a kemény vonalat alátámasztó intézetté alakítani. Még Huszár István döntött róla, hogy készüljön nemzetközi összehasonlítás a jövedelem egyenlőtlenségekről, amelyben Magyarország és néhány nyugati ország vett részt. Részünkről a Statisztikai Hivatal egyik legkitűnőbb munkatársa, Éltető Ödön kapcsolódott be e kutatásba. Írtak egy kitűnő tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a magyar jövedelemelosztás kevésbé egyenlőtlen, mint a francia vagy a kanadai, és alig egyenlőtlenebb, mint a finn. Az írás elkészült, szabály szerint bemutatták Bálint elvtársnak, hogy engedélyezze a kiadását, ő azonban nem engedélyezte ezt a szakmailag jó, Magyarországra nézve pedig még kedvezőnek is mondható nemzetközi összeállítás közlését. Éltető Ödön évekig nem is kapott utána útlevelet.
Nagy ellenállást tanúsítottunk Bálint minden ilyen törekvésével szemben. Az alig fordult elő, hogy teljesen megtiltott volna egy adatközlést, de például az öngyilkossági arányszámot nem hozta le a Statisztikai zsebkönyv, de az évkönyvek igen. Később készítettünk egy időmérleg-vizsgálatot, és nem engedte, hogy a szöveges rész is megjelenjen a kiadványban. Azt, hogy az országban valami nem megy jól, nem engedte leírni, igyekezett megakadályozni az ilyen adatok közlését. Noha mindvégig erre törekedett, nem teljesen sikerült neki. A szegénységvizsgálatokat szinte teljesen leállította. Nem tudta egészen tönkretenni a hivatalt, de azt megakadályozta, hogy kiugró eredmények szülessenek. Bálint elvtársat 1979-ben korkedvezménnyel nyugdíjba küldték.
Bálint József után Nyitrai Ferencné következett. Úgy lett KSH-elnök, hogy Bálint alá, aki nem szeretett dolgozni, kellett egy első elnökhelyettes – ha őt nem találják, legyen valaki, akit elővehetnek. Nyitrainé elnökhelyettesként nagyon ügyesen viselkedett, eszes és szorgalmas volt. Ha valaki tőle kérdezett valamit a kormányból, készségesen, pontos információkat adott. Nyitrainé először jóindulatúan viselkedett velem, utóbb azonban, amikor 1983-ban elhívtak egyetemi tanárnak, valamiért dühös lett rám. Ezt én akkor rossz néven vettem, mert semmi okot nem adtam rá. Nyitrainé Lázár György vonalát követte. Törekedett rá, hogy színvonalas munka folyjon a KSH-ban, de vigyázott, hogy semmi olyan írott szöveg ne szülessék, amely bármi értelemben is arra engedne következtetni, hogy valami rosszul megy Lázár György miniszterelnöksége alatt. Ha egy KSH-elemzésben erre utaló megállapítás szerepelt, kihúzta. Jellemző, hogy amikor Józan Péter népesedés-statisztikus, halandóság-szakértő leírta, hogy Magyarországon romlik a felnőttek halandósága, és hasonló tendenciák vannak más szocialista országokban is, Nyitrainé nem engedte kiadni. Ellenezte azt is, hogy a magyarországi szegénység szóba kerüljön. Kijelentette, hogy a KSH sosem fog létminimumot számítani, a szegénységgel nem foglalkozik. Azt, hogy a gazdaság romlik, nem engedte közölni. Amikor Lázár György megbukott és Grósz Károly került a helyére, Nyitrainé egy óriási húzással át tudott állni Grószhoz. Összebarátkozott Grósz Károllyal, és amikor 1987-ben miniszterelnök lett, teljes mértékben az ő álláspontját érvényesítette. Utóda, Németh Miklós miniszterelnök viszont egy szűkebb kabinetet állított össze, és ebbe nem vette be Nyitrainét. Nyitrainé ekkor elment Némethez és sértődötten közölte vele, hogy ő akár le is mondhat. Legnagyobb csodálkozására Németh Miklós azt mondta: „Elfogadjuk a lemondását.” Ekkor én már nem dolgoztam a KSH-ban.
Szabady Egon, a KSH Népességtudományi Intézet igazgatója a közvetlen főnököm volt. Dzsentriszármazású volt és mindig büszkén mesélte, hogy a Teleki Intézetben dolgozott. Amikor 1962-ben a KSH-hoz került, párttitkár, majd párt- és BM-es kapcsolatai révén elnökhelyettes lett. Szabady semmilyen idegen nyelven nem beszélt, azonban úgy tett, mintha tudna. Mindig tolmácsot vitt magával, mint mondta, azért, mert egy nagy államférfi tolmáccsal beszél a külföldiekkel. Szabady ráadásul egyáltalán nem olvasott és nem is írt, minden cikkét a munkatársaival íratta meg. Nagyon korrupt rendszer alakult ki, mert akadt néhány fiatal munkatársa, aki, ha írt valamit, bemutatta Szabady elvtársnak, hogy inkább az ő neve alatt jelenjen meg. Aki ezt nem tette, mint én, az természetesen hátrányba került.
Más hasonló intézményekhez képest a KSH légkörét a felvilágosultság jellemezte, főleg Péter György és Huszár István alatt. Bálint József után nehezen tudott visszaállni a korábbi, relatíve magas színvonalra. Bálint nagy károkat okozott, sok értelmes ember el is ment, és főleg nem jöttek intelligens fiatalok. Azonban a Statisztikai Hivatal még így is az akkori Magyarország egyik kiváló szigete volt, ahol lehetett gondolkodni, föl lehetett tárni a tényeket, még le is lehetett írni, legfeljebb nem dicsérték meg az embert, ha a fennálló rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat írt meg. Igaz, időnként előfordult, hogy megkísérelték meghamisítani a tényeket. Itt meg kell különböztetni a különböző statisztikákat, és a különböző személyeket. Kezdjük azzal a területtel, amelyikkel én foglalkoztam, a társadalomstatisztikával. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy objektív tényeket közöljünk, sosem közöltünk meghamisított adatokat. Minden nyomás ellenére kitartottunk például amellett, hogy az öngyilkossági számokat közöljük. Más szocialista országban leálltak a közlésükkel, amikor ezek nagyon kedvezőtlenné váltak. Végig közöltük a romló halandósági mutatókat is. Igaz, bizonyos következtetéseket nem lehetett levonni, és bizonyos szavakat nem lehetett használni. A „szegénység” szót például tilos volt leírni. Amikor Kemény István egy tudományos előadásban egymillió magyarországi szegény létét említette a hatvanas évek végén, akkor ezt leállították a témát. Nem lehetett tovább foglalkozni vele egészen a nyolcvanas évek közepéig.
Időmérleg- és társadalmimobilitás-vizsgálatokat majdnem elsőként végeztünk a világon. A háztartási jövedelmekkel kapcsolatban a KSH ötévenként végezte kitűnő adatfelvételeit. A gazdaságstatisztika problematikusabbnak számított. A nemzetijövedelem-számításban a Statisztikai Hivatal nagyon jó munkát tett le az asztalra. Főleg azért, mert már a hatvanas évek végén átállt arra, hogy a szocialista típusú nemzeti jövedelem mellett kiszámította a nyugati típusú, úgynevezett SNA szerinti GDP-t is. Kérdés, hogy a „rejtett gazdaság” vagy „második gazdaság” mennyire szerepel a GDP-ben, tehát hogy a tényleges GDP mennyivel magasabb a kimutatottnál. A legnagyobb viták az ipari termelési indexek körül dúltak. Módszertani kérdésként merült fel, hogy a szovjet típusú indexet számítják-e ki, vagy egy nyugati típusú indexet vesznek alapul. Azt hiszem, hogy a szovjet típusú számítás maradt, amelyik valamivel nagyobb növekedést mutatott, mint a nyugati típusú.
Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.
A másik nagy téma, amellyel foglalkoztam, az alacsony születési szám kérdése volt. Először 1963-ban gondoltam rá, hogy erről írni kellene, de akkor lebeszéltek róla. Ennek ellenére foglalkozgattam a témával, amikor is jött egy nagy fordulat. A népi írók köre 1963–64 körül elkezdett erről a problémáról írni, de az volt a hivatalos álláspont, hogy ők nem értenek hozzá, mindenféle butaságokat írnak összevissza, nem is kell velük foglalkozni. 1964-ben azonban a TIT budapesti szervezete a Kossuth Klubban vitát hirdetett a témáról, amelyre a népi írókat és a Statisztikai Hivatal demográfusait hívta meg vitatkozni. Szerettem volna elmenni én is, de Szabady Egon uralma alatt nem mehetett oda az ember, ahova akart, és én nem szerepeltem azon a listán, amelyen a résztvevőket felsorolták. Amikor másnap reggel bementem a kutatóintézetbe, a kollégák döbbent arccal járkáltak. Kérdeztem, mi történt a tegnapi vitán. „Elképesztő volt!” – válaszolták. A népi írók, Fekete Gyulával az élen kifejtették, hogy rémes a népesedési helyzet, mire demográfus kollégáink visszavágtak, hogy nem is olyan rossz az, és a népi írók nem értenek a demográfiához, tudománytalan eszközöket alkalmaznak. Erre Fekete Gyula kimutatta, hogy a demográfusok várakozásaival ellentétben az élveszületési arányszám a hatvanas évek elejére nem lendült föl magától 17 ezrelékre, 1963-ban csak 13 ezrelék volt. „Hát ennyit a tudományról…” – mondta Fekete Gyula. A demográfusok próbáltak magyarázkodni, védekezni, és mindenki azt gondolta, hogy az elnöklő Péter György azzal zárja majd be a vitát, hogy a demográfusoknak van igazuk, de legnagyobb megdöbbenésre a népi írók mellé állt. Demográfus kollégáim nagyon le voltak hangolva. Szabady elvtárs délután kettőre többünket berendelt a szobájába. Azt mondta, a Demográfia meg fog jelentetni egy dupla számot, amelyben elmondjuk, hogy milyen alacsony az élveszületési arányszám, miért van így, miért baj ez, és mit kell tenni, hogy magasabb legyen. Ki is osztotta, ki miről fog írni. Nekem az jutott, hogy megmagyarázzam, gazdaságilag miért baj az alacsony élveszületési arányszám. Így született a Demográfia híres 1964/3–4. száma, amely teljes fordulatot hozott a népesedési vitában. Ezen az alapon nyílt lehetőségem foglalkozni a születésszámmal. Írtam egy cikket a Demográfiában, ahol a matematikai statisztika alkalmazásával próbáltam a születésszám alacsony voltát megmagyarázni. 1969-ben pedig úgy gondoltam, írok a Valóságnak is egy cikket ezeknek a kutatásoknak az összefoglalásáról, hogy a nagyközönség is megismerje őket. A tanulmány meg is jelent a folyóirat 1969. évi 3. számában. Összefoglaltam benne, miért alacsony szerintem az élveszületési arányszám, és milyen gazdasági problémákat okoz. Azt is megfogalmaztam, hogy jó lenne népesedéspolitikai eszközökkel – családi pótlékkal, anyagiakkal – elősegíteni, hogy valamivel több gyerekszülés legyen. Szabály szerint bemutattam a cikket Szabady Egonnak, aki azt mondta, leadhatom. Megjelenése után viszont maga elé idézett, és hatalmas letolásban részesített. A vitánk azzal zárult, hogy ha még egyszer a mai magyar születésszám helyzetéről merek írni, kitesz a hivatalból. Sőt, ha egy éven belül bármilyen témáról írok, akkor is kirúg.
Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.
A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.
 
Éppen a népesedéspolitikával kellett tehát foglalkoznom. Ebben a kérdésben az az álláspontom, hogy a születésszám ma már nemcsak Magyarországon, de egész Európában nagyon alacsony. Ennek különféle hátrányos hatásai vannak, ezért kívánatos lenne, hogy legalább ne csökkenjen a népesség. Ennek érdekében lehetne tenni valamit a gyerekes családok anyagi támogatásával, a családi pótlék emelésével és más anyagi eszközökkel is, de semmiképp sem az abortusz tilalmával. Ebben a kérdésben is konfliktusba kerültem Szabady Egonnal. Fock Jenő akkori miniszterelnök valamikor 1972 őszén bejelentette a parlamentben, hogy ezentúl annak a nőnek, akinek nincs legalább három gyermeke, nem fogják engedélyezni a művi abortuszt. Erről a Népszabadságból értesültem, pedig akkor már évek óta dolgozott a Tervhivatal égisze alatt, a Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság keretében egy népesedéspolitikai albizottság, amelynek a hatvanas években tagja voltam. Ez a bizottság mindig úgy foglalt állást, hogy az abortusz szabadságát nem szabad korlátozni, és fenn kell tartani a hatvanas évek megengedőbb abortuszpolitikáját. A hetvenes évek közepén kerültek szülőképes korba a Ratkó-korosztályok, tehát amúgy is több gyerek született, a családi pótlék emelése és a gyes bevezetése szintén megemelte a szülések számát. Ha tehát azt tették volna, ami ezekben a bizottságokban sokszor elhangzott, akkor a helyzet normalizálódik. Ezzel szemben bevezették a művi abortusz korlátozását, aminek az lett a következménye, hogy nem több gyerek született, hanem előbb születtek meg gyerekek.
Nem foglalkozhattam a társadalmi mobilitás témájával, pedig a kutatás egy idő után csődbe jutott, mert a községi adatok feldolgozása elakadt. Szabadynak ugyanis elment tőle a kedve, mivel nem ért el olyan sikereket, mint amilyeneket várt. Végül Vukovich György rábeszélte Szabadyt, bízzanak meg engem, hogy ezt az egészet feldolgozzam. A hatvanas évek második felében jártunk. Nagy energiaráfordítással az egész vizsgálatot rendbe tettem. A budapesti és a vidéki városi kérdőíveket is újrakódoltattam, megfelelő társadalmi kategóriák szerint dolgoztam föl. Elvégeztem a községi vizsgálatokat is, és 1970-ben közzétettem egy kiadványt, amely bemutatja a vizsgálatok adatait, és megfelelő elemzést ad hozzá. A Társadalomstatisztikai Főosztályra átkerülve 1973-ban végeztünk egy második társadalmimobilitás-vizsgálatot. Ez az a kutatás, amelyik teljes egészében a nevemhez fűződik. Én voltam a kutatás vezetője, fiatal munkatársaim, Harcsa István és Kulcsár Rózsa is sokat dolgoztak benne, de mások véleményeit, tanácsait is figyelembe vettem. A mobilitás témakörével kapcsolatos tudományos karrieremhez tartozik még, hogy 1971-ben Földi Tamás, az Acta Oeconomica szerkesztője kérte, írjak cikket a folyóirat számára a társadalmi mobilitásról. Az írás meg is jelent angolul, és különlenyomatait elküldtem a világ harminc-negyven helyére olyan tudósoknak, akikről tudtam, hogy a mobilitással foglalkoznak. Ennek volt köszönhető, hogy 1972-ben meghívtak a Nemzetközi Szociológiai Társaság mobilitással foglalkozó kutatási bizottságának római konferenciájára. Ettől fogva rendszeresen eljártam e kutatási bizottság konferenciáira, sőt valamikor a nyolcvanas évek elején megválasztottak a bizottság elnökének is.
Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem. Azért is hangsúlyozom ezt, mert manapság egyesek – korábbi marxisták – szeretnék betiltani Marx tanítását az egyetemeken. Jelentős módszertani különbség húzódott köztünk, és létezett egy nagy politikai választóvonal is, ami sosem nyílt vitában jelent meg, de egyértelmű volt. Hegedüsék köre a hatvanas évek végén elkezdte a rendszer egészének a bírálatát, ami meglehetősen sajátosnak mondható, mivel nem tették világossá, azért bírálják-e a rendszert, mert úgy érzik, hogy a rendszer rossz, és ebből a többpárti demokrácia, egy liberális rendszer és a piacgazdaság felé kell elmozdulni, vagy pedig azért, mert egy eltorzult szocializmus, amelyből az igazi szocializmus irányába kell fordulni. Emlékezetem szerint a Szociológiai Intézet nem állt egyértelműen a gazdasági reformok oldalán, és nem állt egyértelműen a liberális demokrácia oldalán sem. Mindig volt némi ultrabalos beütésük, ki nem mondott tételük szerint ez egy rossz szocializmus, mert bürokratikus, de ha igazi szocializmust csinálunk, akkor az jó lesz. Nekem és a hozzám közel álló szociológusoknak az volt a véleményünk, hogy az előrehaladást az jelentheti, ha a piac, a magángazdaság teret hódít, és ha a rendszer totalitárius jellege csökken, ha a szabadság korlátozása mérséklődik, és több beleszóláshoz jutunk a magánéletben, a munkahelyeken, mert azt reméltük, ez lassanként át fog terjedni az egész országos politikára.
Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla. A reformközgazdászokkal is mindig jó viszonyban álltam, számos kérdésben Kornai Jánoshoz, Tardos Mártonhoz hasonlóan gondolkodtam.
 
Amikor a mobilitást vizsgáljuk, valamilyen társadalmiszerkezet-képből kell kiindulnunk, mert az összeírtakat és a szüleiket társadalmi osztályok vagy rétegek szerint kategorizálni kell. Azt a kategóriarendszert, amelyben én a társadalom mobilitását vizsgáltam, Ferge Zsuzsa rétegződésvizsgálatából vettem át. Kis módosításokkal, amelyeket Kemény Istvánnal beszéltem meg a hatvanas évek végén. Kemény István is részt vett a Ferge-féle vizsgálatban, a mobilitás-részt írta meg belőle. Ahhoz képest, hogy a Szabady-féle első feldolgozásban csak három réteget különböztettek meg, szellemit, fizikait és mezőgazdaságit, mi egy finomabb, hét-nyolc réteges társadalmi szerkezet modellt alkalmaztunk. Ha igazán látni akarjuk, mi történik, akkor részletesebb társadalmi kategóriákat kell használni. Ebben a témában mindig voltak viták, amelyek a rendszerváltozás után is újra föllángoltak. Lehet azt állítani, hogy a magyar társadalom szerkezete egészen másként nézett ki, de én ma is hajlok arra, hogy első megközelítésben ez a rétegmodell helyes társadalmiszerkezet-képet tükrözött. Persze a viták hátterében – és az én meggyőződésem hátterében is – az állt, hogy ha ezt a modellt alkalmazzuk Magyarországra, akkor hallgatólagosan elfogadjuk, hogy Magyarország is iparosodó társadalom. Elfogadtuk az ipari társadalom koncepcióját, mely szerint a kapitalizmus és a szocializmus között nincs nagyon lényeges különbség. Mindkettő utat kínál az iparosodáshoz, a modernizáció felé. Azt lehet mondani, hogy az egyik út jobb, a másik út rosszabb, de ugyanabba az irányba halad mind a két rendszer. Azt hiszem, hogy valóban lehet így értelmezni az egész szocialista korszakot. Kísérlet zajlott arra, hogy az országot iparosítsák és modernizálják, és ezért több a hasonlóság a nyugat-európai és észak-amerikai kapitalista társadalmakkal, mint a különbség. Nagy különbségek voltak, az nem kétséges, de ezek a társadalmi szerkezetben nem olyan erősen jelentkeztek. Amit a társadalmi szerkezetben tapasztaltunk, az az, hogy sokkal kevesebb az önálló iparos és kereskedő, illetve a parasztság nagy része nem önálló, hanem tsz-paraszt vagy állami gazdasági munkás.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
 
Szelényi Iván különleges pályát futott be a magyar szociológiában. 1962 őszén, amikor először találkoztunk, polgári szociológus volt, az amerikai szociológia irányában tájékozódott, a politikához közel álló témákkal nem foglalkozott. Ezt még fokozta egyéves amerikai tartózkodása a hatvanas években. A hetvenes évek elején azonban Hegedüs András – és bizonyos fokig Konrád György – hatására egyre inkább a politika és a marxizmus iránt kezdett érdeklődni. Nem hivatalos marxistává, hanem „nyugati marxistává” vált. Konráddal együtt írt műve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kétségtelenül közelebb állt Marxhoz, mint például az én mobilitási kutatásaim. Könyvük fő tétele az, hogy a szocialista társadalomban az uralkodó osztályt a párt- és állami bürokrácia alkotja, és őket fogja felváltani az értelmiség. Ez volt a nagy ellentét: az egyik oldalon az állami és pártbürokrácia, rögtön utána egy értelmiségi réteg, amelyik a hetvenes években a bürokrácia utánpótlását adta, a másik oldalon viszont az elnyomott, kizsákmányolt tömeg. Az, hogy a párt- és az állami bürokrácia uralkodott Magyarországon, nem kétséges. Az azonban már vitatható, hogy a hetvenes években az értelmiség kezdte volna felváltani a bürokráciát az uralkodó pozícióban. Konrád és Szelényi vitathatatlanul fontos, érdekes társadalmi jelenségre és folyamatra hívta fel a figyelmet. 1974-es letartóztatásuk óriási megrázkódtatásként ért mindnyájunkat. Öt napig ültek előzetesben. Az egész Szelényi–Konrád történet háttere az 1972–74 között Magyarországon megindult erős sztálinista ellentámadásban keresendő, amely Biszku Béla vezetésével indult Kádár és a Kádárnál liberálisabb vezetők, Nyers, Fehér Lajos és Aczél György ellen. Szelényiéket azért tartóztatták le, mert tudták, hogy Konrád személyes kapcsolatban áll Aczél Györggyel. Konrádon keresztül Aczél Györgyre próbáltak lecsapni. Azért mondták nekik, hogy vándoroljanak ki, mert arra számítottak, „kreálnak” egy magyar Szolzsenyicint, aki kimegy, elkezd átkozódni, és akkor azt lehet mondani, hogy na, Aczél elvtárs, ezek a maga emberei. Itt van ez a Konrád is, akit maga védelmezett… Végül is a sztálinista erők terve nem sikerült, mert Kádár János elment a BM-be, és bírálta a viselkedésüket. E támadás következményeként oszlatta föl Bálint József is a Társadalomstatisztikai Főosztályt. Engem betett a Módszertani Főosztályra, így a KSH-ban megszűnt a szociológiai kutatás. Ez a nagy sztálinista ellentámadás súlyos romlást idézett elő, de végül is átmenetinek bizonyult. Aczél pozíciót vesztett, de a hatalmát megtartotta, továbbra is ő irányította a magyar kultúrát, és ennek következtében mind a kultúra, mind a magyar tudomány viszonylag liberális volta fennmaradt. A legnagyobb visszalépésre a gazdaságban került sor, amikor Nyers kikerült a vezetésből. Nem akart semmilyen pozíciót vállalni, a gazdasági reformot leállították, sok reformlépést visszavontak.
Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.
 
   A másik nagy kutatási téma a társadalmi indikátorokkal – más néven a társadalmi jelzőszámokkal – volt kapcsolatos. A hetvenes évek első felében indult meg világszerte egy olyan mozgalom, hogy az évi gazdasági statisztikai jelentéshez, a nemzetijövedelem-elszámolásokhoz hasonlóan készüljön jelentés a társadalom állapotáról is. Angolul ezt „social indicator” és „social report” mozgalomnak hívták, amely iránt viszonylag korán érdeklődtünk, és amelybe igyekeztünk bekapcsolódni. Sok energiát fektettem ebbe a munkába. A nyolcvanas évek első felében készült el az első jelentés a magyar társadalom állapotáról, ám publikálását az akkori elnök, Nyitrainé nem engedélyezte. Így ezt már az egyetemre való átjövetelem után a kis példányszámú egyetemi, szociológiai tanszéki kiadványban tettük közzé. Később megjelent angolul is egy kanadai folyóiratban, és utóbb azután az egyetem, a TÁRKI és a Statisztikai Hivatal együttműködésével, már Vukovich elnöksége alatt jelentettük meg Társadalmi riport címen, először 1990-ben, aztán 1992-ben. Új munkahelyemen, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a nyolcvanas évek végén merült fel az egyetem vezetése részéről az az igény, hogy a Szociológiai Tanszék,szociálpolitikával is foglalkozzon, hogy szociálpolitikai specializációt indítsunk el, ezért kezdtem szociálpolitikával foglalkozni. Ez a kutatási téma tulajdonképpen korábbi népesedéspolitikai, családpolitikai munkám kiterjesztése .A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre. Figyelmeztettem, nem vagyok párttag, mire azt mondta, ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni. Kértem egy hét gondolkodási időt, ezalatt megkérdeztem a barátaimat az ajánlatról. Többen javasolták, hogy vállaljam el. Elvállaltam. Szerettem volna félállásban a Statisztikai Hivatalban maradni, hogy megkezdett munkákat folytassam, de Nyitrainé ehhez nem járult hozzá. A tudományos kutatás terén többet nyertem vele, mint amennyit veszítettem azáltal, hogy a KSH adatfelvételi háttere kiesett, mert függetlenebb voltam, mint a KSH-ban.
A szociológia a következő években fellendülőben volt, tehát ilyen szempontból is kedvezőnek tűnt a helyzet. A föllendüléshez hozzájárult az is, hogy a tanszék a Soros Alapítványtól az akkori viszonyokhoz képest lényeges hozzájárulást kapott. A tanszéken a kollégákkal jó viszonyt sikerült kialakítanom. A hallgatókkal nagyon jó viszonyt tartottam mindig: arra a következtetésre jutottam, hogy szeretek oktatni, és szeretek a hallgatókkal foglalkozni, ilyen értelemben is tetszett ez a munkakör.
A rendszerváltozás következtében hirtelen nagyon megjavult a helyzetem. Korábban bizonyos fokig háttérbe szorítottak. A KSH-ban mindig egy lépcsőfokkal az alatt álltam, mint amit csináltam. Amikor csoportvezető lettem, lényegében osztályt vezettem, amikor osztályvezető lettem, valójában főosztályvezető-helyettes voltam egy ideig. Nagyon későn kandidáltam. A nyolcvanas évek végén minden felgyorsult. 1989-ben nagydoktor lettem, 1990-ben megválasztottak akadémikusnak, 1991. január 1-jével kineveztek az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) elnökének, azaz igen sokféle feladatom lett. Ugyanakkor 1990-ben beválasztottak a Nemzetközi Szociológiai Társaság vezetőségébe. Ezt a folyamatot tetőzte be, hogy 1991 nyarán rektornak választottak meg a küldöttértekezleten, a mintegy 100 főből álló egyetemi parlamentben. Hogy miért választottak engem? Remélem, azért, mert tudták, hogy én nem egy párt, hanem az egyetem és az ország érdekeit fogom szolgálni.
Időnként előfordult, hogy megpróbáltak politikai oldalról, az ellenzék oldaláról, befolyásolni. Ahhoz azonban nagyon határozottan ragaszkodtam, hogy politikai szempontokat nem veszek figyelembe, sőt aktív politikust nem hívok meg az egyetemre. Nem kívánatos, hogy aktív politikus itt lényeges szerephez jusson. Azt hiszem, ez felrobbanthatná az egyetem belső békéjét és az együttműködést. Más kérdés, hogy az egyetem már korábban is úgy döntött – én is ezt az elvet folytatom –, hogy aki innen ment el az kormányzati pozícióba, ha megszűnt miniszter lenni, és vissza kíván jönni, visszajöhessen. Az összes volt szocialista minisztert, aki előtte az egyetemen tanított, visszavettük, Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere is visszatért.
A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba. Úgy ítélem meg, és ezt számos kollégám is mondja, hogy mindeddig sikerült az egyetemet viszonylag elszigetelten tartani a politikától. Az egyetemen belül súlyos összeütközésekre, harcokra nem került sor. Mindig fölbukkan egy-egy ember, aki nagy hévvel és demagógiával megpróbálja behozni a politikát, ezeket a kísérleteket általában sikerült leszerelni.
 
    Leginkább szimbolikus ügyek miatt robbannak ki viták. Az egyik ilyen vitakérdés volt a Marx-szobor ügye. Mióta rektor vagyok, senki nem állt elő komolyan azzal az ötlettel, hogy Marxot tegyük ki az aulából, de tudom, ez még mindig ott motoszkál többek fejében. Amíg én rektor vagyok, nem fogom kidobni. 1993 tavaszán Bohó Róbert – aki 1956-ban az egyetem oktatója volt – vetette föl azt a gondolatot, hogy legyen egy Nagy Imre-emléktábla az egyetemen. Ezt az ötletet örömmel elfogadtam. Bejelentettem, senki sem szólt ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ha Nagy Imrét kitesszük, akkor tegyük ki Teleki Pált is, ő is az egyetem tanára, sőt dékánja volt, ő is miniszterelnök volt, és bizonyos értelemben ő is feláldozta az életét az országért. Ezt is bejelentettem. Először erre sem szóltak semmit, de aztán elkezdődött, hogy miért is tesszük ki Nagy Imrét, miért is tesszük ki Telekit. Amin csodálkozom, mert ahogy Nagy Imre összes cselekedetével sem tudok azonosulni, úgy Teleki minden cselekedetével sem. Mégis, mindkettő a magyar történelem nagy alakja, mindkettő azok közé tartozott, akikre tisztelettel tudok gondolni, és mindkettő az egyetemen tanított. Nagyon sok kollégám egyetért velem, de a vitában nyilvánvalóan pártszempontok, politikai indulatok csaptak össze.
Talán nem érdektelen elmondani, hogyan vállaltam el az OTKA elnökségét. 1990-ben, karácsony és újév közt megcsörrent a telefon a lakásunkon, hogy Antall József keresi Andorka Rudolfot. Győzködni kezdett, hogy vállaljam el a művelődési miniszteri posztot. Nemet mondtam. Erről beszélgettünk húsz-huszonöt percig, és azután azt kérdezte: „Ugye, azért az OTKA-elnökséget elvállalod?” Kínos lett volna azt mondani, hogy azt sem. Ráadásul Antall Józseffel a gyermekkori ismeretség és jó viszony alapján szolidaritást éreztem, így, amikor a támogatásomat kérte, nem akartam teljesen visszautasítani. Másrészről pedig láttam, hogy a kutatási pénzek elosztásánál nem minden esetben érvényesültek a tudományos érdekek. Azzal vállaltam el tehát a tisztséget, hogy megpróbálom tisztességesen csinálni. Biztosan nem sikerült tökéletesen, mindenesetre mrgpróbáltuk a tudományos kritériumok alapján elosztani a támogatást. Az OTKA felépítése olyan, mint egy fejlett, nyugati, demokratikus országban a tudományos pályázatokat elbíráló intézményeké. Mindenki pályázhat, tudósok mondják el véleményüket a pályázatról, szakmai zsűrik és tudományterületi kollégiumok döntenek. Azt hiszem, ilyen szempontból tisztességesen zajlik a munka. Nagy baj, hogy az összeg, amit az OTKA kap, állandóan csökken. Bizonytalanságban nehéz átgondoltan és tervszerűen megoldani a tudományos kutatás finanszírozását.
 
   Tisztségeim megszaporodásával is tudományos teljesítményem az elsődleges. A magyar szociológusok publikációinak számát tekintve biztosan az elsők közt vagyok, sok a külföldi publikációm is. A másik tényező: a rendszerváltozással létrejött vákuum fölfelé szívott. Én nem voltam párttag, a múltamban nincs olyan folt, ami gátolta volna, hogy valamilyen pozíciót kapjak. A helyzet volt olyan, hogy az egyetem nagy része egyik pártnak sem elkötelezett rektort akart, aki viszonylag normális viszonyt ápol az egyetem nagy többségével. Ahogy egy hallgató megfogalmazta: „A professzor úrról nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra kirúgja az egyetem egyharmadát.” Tőlem nem féltek, mert én nyugodt átmenetet biztosítottam. Megpróbálták felhasználni ellenem, hogy Antall József iskolatársa voltam, sokan azt várták, hogy az MDF helytartója leszek. Erre azt mondtam, hogy valóban Antall iskolatársa voltam, de Tőkei Ferencnek pedig nyolc éven keresztül voltam osztálytársa, nagyon jó barátságban vagyok is vele – ettől még nem vagyok marxista. Nem is tudom, az Akadémia, miért engem választott taggá. Különösebb ismeretségekkel nem rendelkeztem, amelyek ezt elősegítették volna. Az Akadémia nyilván olyan társadalomtudósokat akart választani, akik sohasem voltak párttagok. A szociológusok közül kézenfekvőnek tűnt, hogy engem választanak, mert hasonló „előfeltételekkel” csak Cseh-Szombathy László és én rendelkeztem. Az én megválasztásomat követően, 1993-ban ő is akadémikus lett.
Magyarországon és külföldön senki sem számított rá, hogy a szocialista rendszer hirtelen összeomlik. 1989-ben azonban forradalmi átalakulás zajlott le. Csodálatosnak tartottam a történteket. Sosem reméltem, hogy megérem: Magyarországból szabad ország lesz. Úgy láttam a jövőt, hogy talán a gyerekeim megérik a szabadságot, de az unokáim biztosan. Most demokrácia van, függetlenek vagyunk a Szovjetuniótól. Nagyszerű, hogy ez megtörtént, amit manapság is így gondolok. Az eltelt három és fél évre visszatekintve azonban világos az is, hogy az átalakulás sokkal nehezebben megy, és a vártnál sokkal több negatívum fordul elő. Ma már sokkal kevésbé vagyunk biztosak abban, mint 1990-ben, hogy ez jó irányban fog tovább fejlődni. Elképzelhető, hogy a politikai rendszer visszafordul az autoritarizmus felé, és elképzelhető, hogy gazdasági elmaradottságunkat nem tudjuk megszüntetni. Remélem, hogy ez elkerülhető lesz. Remélem, hogy a magyar társadalomban van erő és józanság. Az azonban biztos, hogy ma, 1994-ben a helyzet nyugtalanítóbb, mint amilyen 1990-ben volt. Egyrészt súlyos a gazdasági válság, másrészt kiábrándító, ami a politikában folyik. Ez a politikai marakodás, amit a politikai pártok egy csoportja, a sajtó folytat, számomra teljesen idegen. Szóba sem állnak egymással emberek csak azért, mert más politikai állásponton vannak. Nem helyes, hogy a politika a mindennapjainkat, a szakmai életet és a tudományt, kultúrát ilyen mértékben befolyásolja.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.

Az interjút készítette Javorniczky István 1993–94-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata „…megtanítottak arra, hogy tanulni és dolgozni kell” címmel a Századvég című kiadványban 2006-ban jelent meg.)