Jelenlegi hely

 

Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője. 1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt. Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára. 
 
 

Bálint György
Anyám polgári iskolát végzett Gyöngyösön, apám meg Pozsonyban a német gimnáziumba járt. Az akkor szokás volt, ott lehetett igazán nyelvet tanulni. Pozsony mély nyomokat hagyott benne, nagy hatással volt későbbi gondolkodásmódjára is. Apám volt a legidősebb gyerek, és ő kapta a birtokot. Az utána következő fiúgyermeket Jenőnek hívták és kultúrmérnök lett, de sohase folytatta ezt a mesterségét. A pesti Műegyetemet végezte el. Egy kicsit bohém – vagy lehet, hogy nagyon bohém – természetű ember volt. Volt neki két-három bérháza Pesten, elég gyorsan szerezte őket, de aztán tönkre is sikerült mennie. Akkor Szentmártonkátán vásároltak egy ötvenholdas területet, amit betelepítettek szőlővel – apám is segített benne –, és egy nagyon jó gazdaság lett belőle. A nagybátyám közéleti ember is volt, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének titkára meg a Borászati Lapok című folyóirat főszerkesztője egy ideig. A Vidor Ferike nevű színésznő volt a felesége. Őtőle származott Anti, Antal nevű fia, az én unokatestvérem. Ő kommunista, hithű kommunista volt. Kitűnően rajzolt, szépen énekelt, nagyon jó megjelenésű ember és igen tehetséges kerttervező volt. Valahol Sztarioszkol környékén egy aknán végezte az életét, munkaszolgálatban.
 Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.
 Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. Pestre jött feleségül egy Schweitzer nevű gyáros családhoz, illetve a család egyik gyermekéhez. Schweitzer Henrik gyárában készültek – német licenc alapján – a Sachs segédmotor-kerékpárok. Ivánnak hívták a férjét, Schweitzer Ivánnak. Nagyon értelmes és erősen baloldali gondolkodású úriember volt, aki engem engem nagyon-nagyon érdekelt. Akkoriban, amikor a harmincas évek végén Pestre kerültem, sokakat élénken foglalkoztatott a szociáldemokrácia és egy kicsit a kommunizmus. de kezdődött a jobboldal térfoglalása is.Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.
Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.
Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. Akkor, amikor még szokatlan volt, hogy nyolcórás munkaidő meg munkavállalói jogok, ő bevezette, és kiállt a gazda vagy földbirtokos szomszédaival szemben, akik tiltakoztak ellene. Példamutató volt az irodalom, a művészetek, a zene iránti érdeklődése is. Sok könyve volt apámnak, szépirodalomból nagyon szép könyvtára, és anyám is nagyon szeretett olvasni. Nagyon szerette a német klasszikusokat, és életem egy nagy eseménye volt, hogy a halálos ágyán is azt kérte tőlem, egy Heine-verset fordítsak neki. Ő mondta németül, és énnekem le kellett fordítani. Persze nem vagyok költő, csak a saját szavaimmal fordítottam le. Ez mélyen belém vésődött. Mindenesetre ifjúkoromban ezt a könyvtárat nagyon utáltam, mert emlékszem, hogy nemcsak Goethe és Schiller, hanem például Körner meg a többi nagyon unalmas német író is megvolt benne. Én akkor már másfelé jártam a gondolataimban. Apám viszont szerette őket, mert fiatalkori olvasmányai voltak. Persze szakkönyvekől a teljesen korszerűeket gyűjtötte.
 A szüleim nagyon jól nevelték a nővéreimet is. Kicsit modernül is, de a hagyományokat is megtartva – mondjuk úgy, az etikettnek megfelelően. Nagyon szépen öltöztették őket. Emlékszem rá, hogy a két lány minden tavasszal meg ősszel mindig feljött Pestre anyámmal bevásárolni – ez egy szokásos dolog volt. Én is velük. A Pannónia Szállóban szállt meg a család. Az volt a vidéki családok bejáratott vendégszállodája. Mi a családdal mindig ott szálltunk meg. Napközben az anyám a lányokkal elment vásárolni. A Kammermayer Károly utcában volt egy Edelmann nevű ruhaüzlet, nagy üzlet volt, én is onnan kaptam a ruháimat. Nem nagyon örültem neki, mert szerettem volna ugyanúgy öltözni, mint a halmaji gyerekek. A lányok pedig a Rotschildból öltöztek, meg hasonló helyekről, adtak rá a szüleim. Azt hiszem, úgy általában jól neveltek bennünket. Bár az apám nagyon sokszor elmondta, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni, és ezért különleges kívánságokat, sokszor logikátlanul is, nem teljesítették. A bevásárlás után a család elment koncertre vagy operába, vagy színházba. Engem otthagytak a szállodában. Ők viszonylag sokat jártak külföldre. Hol a család valamelyik tagjával, hol együtt is. Minden évben úgy húsvét táján elmentek egy hétre Abbáziába, ősszel meg, szüret előtt egy hétre elutaztak Karlsbadba – Karlovy Varyba.
A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.
Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. Akkor mindent elmondott, amit erről tudni kellett, vagy tudni lehetett.Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma. Ha egy vendég jött, akkor az rendszerint éjszakára is maradó vendég volt. Általában amúgy sem egynapos vendégek voltak. Szerették a vendégeket, a vendéglátás információcsere is volt, tehát egy nagyon fontos társadalmi eseménynek számított. Hátul volt egy raktárhelyiség, ami nekem nagyon fontos volt, mert ott voltak az én állataim. Nekem mindig voltak állataim. Mindig volt valami állatom. Sokáig volt tengerimalacom. A halmajiak meg mindig hoztak ilyet, meg olyat, meg amolyant. Baglyot meg kisrókát. Az ott egy kicsit az én birodalmam volt. És még egy garázs volt mögötte, meg még a garázs mögött is egy kis, az autóhoz tartozó raktár. Nem volt még benzinkút, amikor én kisgyerek voltam, hanem hordóban vették a benzint, és otthon töltöttük föl az autó tankját. És hát az autó! Az már tizenkét-tizenhárom éves koromban nekem volt a feladatom, hogy reggelenként az autót előkészítsem. Ez azt jelentette, hogy én néztem meg, megfelelő-e a levegőnyomás a kerekekben. Azt mindennap ellenőrizni kellett, meg az olajszintet, meg a vizet a hűtőben. Ha ez rendben volt, akkor már tizenhárom éves koromban volt jogom kiállni az utcára. A jogosítványomat tizennyolc éves koromban kaptam meg. Még most is meg szokták a rendőrök csodálni: „Már akkor is lehetett vizsgázni?” Nagy udvar volt nálunk. Két gyönyörű vadgesztenyefa állt közvetlenül a ház udvarában, a ház mellett. Szép árnyékot adtak, és ez lehetővé tette azt is, hogy nyaranta be legyen bútorozva, ülő- meg fekvő- meg egyéb alkalmatosságokkal.
Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra. Még zongora is volt mind a két helyen. Jó festményeink is voltak, úgyhogy fénykép nem nagyon volt a falon. Halmajon is voltak, Gyöngyösön is. Emlékszem arra a napra, amikor apám jött vissza Pestről, hozta a rádiót. Az első rádiót. Volt már egy detektoros rádió, de ő vett egy modern, lámpás rádiót. Apám nagyon, nagyon érzékeny volt a technikai fejlesztések iránt. Mindig minden újdonságból kellett hogy legyen neki. Telefon is volt. A gyöngyösi házban például a pincében volt a kút. Vízvezeték már a legkisebb gyerekkoromban is volt a házban, a konyhában, a fürdőszobában. Persze, a fürdőszoba, az még a mai értelemben véve nagyon primitív volt. Hengerkályha volt. Fűteni kellett ahhoz, hogy meleg víz legyen. Aminek az volt a következménye, hogy én nagyon hosszú ideig mindig hideg vízben tusoltam mindennap. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig is igaz, hogy először meleg vízben tusolok, de aztán hideg vízben. Halmajon is be volt hálózva vízvezetékkel az egész tanya. Nemcsak a mi lakóházunk, hanem az összes melléképület is, a gazdaság is.
Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe. Az egyiket úriszobának nevezték, ez tulajdonképpen a nappali volt, gondolom, hogy így mondanák ma, a másik az ebédlő. Tehát ha ezeket a leporellószerűen összehajtható ajtókat kinyitották, akkor tulajdonképpen az egész egyetlen helyiséggé tárult, és hát egy tényleg nagyon jelentős nagyságú tér keletkezett, lehet, volt az száz négyzetméter. Úgy nyolc-tíz helyiség volt a házban. A bejárat dél felől volt, és az északi oldalon volt az én kedvencem. Volt egy terasz, egy fedett terasz, ami anyám kedvenc ülőhelye volt, délutánonként ott kézimunkázott vagy pasziánszozott, és gyönyörű kilátás volt a Kékesre! Onnan egy nagyon szép lépcső vezetett le egy alsó teraszra, ami egy nagyobb, tágasabb hely volt. Az igazi nagy konyha egy külön épületben volt, mondjuk, tíz méterre a háztól. Ott főztek. Viszonylag nagy háztartás volt, mert részben vendégek is voltak állandóan, részben pedig ott voltak a házi szolgálók, akik szép számmal voltak végül is.
 Halmaj egy nagyon szép tanya volt. Az elrendezését apám nyilvánvalóan a tanulmányaiból vagy az olvasmányaiból vehette. Német építészeti sajátosság, hogy a tanyák négyzetesen vannak megépítve, úgy, hogy a gazdasági épületek körülvesznek egy négyszögletes teret. Ez biztonsági okokból is, meg praktikus, belső logisztikai okokból is nagyon célszerű, mindennek az ajtaja befelé nyílik, tehát a belső tér felé. A major északi szárnyában volt a gépház egy immobil, petróleummal működő szivattyú erőgéppel. Azt én mindig megcsodáltam, gyönyörű szép volt a sok réz rajta. Nagy példaképem, a Simon Jóska bácsi volt minden ilyen gépeknek a tudója ott a majorban. Ő irányította azt. Egyetlen erőgép hajtott meg minden gépet a gazdaságban, meg a vízszivattyút is. Ez nagy újdonságnak számított akkor! A gépház mellett volt egy hatvan vagy nyolcvan tehén befogadására alkalmas tehénistálló, meg a kisegítő épületek is. Meg ott volt a takarmány-feldolgozó, daráló, szecskázó, mindenféle gép. A nyugati oldalon volt a lóistálló, abban az időben a legfőbb vonóerő a ló volt, legalábbis a mi gazdaságunkban. Azután következett egy sertésistálló, egy hizlalda, majd a betonból épített trágyatelep, amelyet apám mindig nagyon nagy becsületben tartott. A major déli, délkeleti sarkában volt egy ilyen intézői lakás-féle, mellette volt egy garázs, aztán egy raktárféle, valamint két hosszú, legalább hatvan, nyolcvan, de lehet, hogy száz méteres épület, az egyiket úgy hívták, hogy vörösboros, a másikat meg úgy, hogy fehérboros, merthogy volt vörösbortermelés meg fehérbortermelés is. És a kettőt nem illik összekeverni! Apám nagyon fogékony volt a technikára, és a szőlőfeldolgozást nagyon kitűnően gépesítette. Amikor a szőlőt leszüretelték és kisvasúton behozták a majorba, akkor beledöntötték egy medencébe, és onnantól kezdve nem nyúlt senki se hozzá, mert elevátor vitte föl, hidraulikus présben préselték ki, illetve előbb volt még egy daráló is, motoros daráló. Onnan szivattyúzták aztán levet a hordókba. Fahordók voltak divatban akkor még mindenütt. A fehérborosban nagyon szép hordók voltak, közöttük apám büszkesége, négy darab kétszáz hektoliteres hordó is, amit szlavóniai tölgyfából készíttetett. A két borospincénk együtt négy-ötezer hektoliter bor befogadására volt alkalmas.
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. Én még azok közé tartozom, akik órák hosszat hallgathatták az olasz fronton történt szörnyűséges eseményeket. De mindenről szó esett ott, családi életről, meg lányokról meg kocsmai verekedésekről. Én Halmajt tartottam igazán az enyémnek. Szülővárosom Gyöngyös, de nevelőtelepülésem Halmaj. Életem legtartalmasabb éveit vagy hónapjait, szóval a fiatalságom idejét ott töltöttem el. Játékkal is, meg azzal is, hogy mindenfélét tanultam. Ott gyarapodtam.
 A birtok jelentős része azonban szántóföld volt. Magas aranykorona értékű, nagyon jó földek voltak azok, amelyeket apám rendkívül gondosan tartott karban, és a termőképességét nemcsak megőrizte, hanem gyarapította is. Az érdekessége az volt, hogy amióta csak az eszemet tudom, kisvasúttal volt berendezve. Lóvontatású vasút volt, egy ló két vagy három csillét húzott, és a lovak nagyon könnyen megtanulták, nem kellett hajtani őket, mentek a sínek között maguktól. Nagyszerű szállítási lehetőséget teremtett, nagyon célszerűnek bizonyult. A végállomás ott, a majorban volt. Volt olyan ötven hold szőlőnk is. Apám azt tartotta gazdaságosnak, hogy legyen csemegeszőlő és legyen borszőlő is. Csemegeszőlőnek akkor a saszla volt a legdivatosabb fajta. Borszőlőnk nagyobb része a környékre jellemzően az olaszrizling volt, de volt tizenöt hold otellónk is. Az otelló szőlő ugye egy úgynevezett direkttermő szőlőfajta, amely nem kimondottan javasolt telepítésre, azon téves feltételezés következtében, hogy abban nem etilalkohol, hanem metilalkohol képződik. Az Mátra vidékén azonban kitűnő otelló terem, amelynek a színanyaga is nagyon értékes, és nagyon-nagyon kellemes, nagyon jó aroma-, savanyagai is vannak. A mi otellónk a visontai oldalon volt, és kitűnő bort készítettek belőle, nagyon mély színűek voltak. A vörösborosban hatalmas betontartályokban érlelték nyolc napig megdarálva, hogy a színanyaga kioldódjék. A festékanyag közvetlenül a héj alatti sejtrétegben van, és csakis alkoholban oldódik. Kereskedelmi forgalomba nem is került, mert az egész mennyiséget az egri érseki pincészet vásárolta meg. Állandó kapcsolat volt az apám meg az érseki pincészet között, amikor kierjedt az otellómust, és első fejtés megtörtént, akkor jelentkeztek és elvitték. Az otelló tizenöt százalékig az egri bikavér alapanyaga.
A lányok jártak piacozni, tisztességgel csinálták. Cseresznyét én is adtam el annak idején a piacon. Bár most is csinálnák! Én nagy híve vagyok ennek a direkt marketingnek. Mint ahogy a világon egyes területeken, Amerikában például vagy Németországban jelenleg is nagyon nagy divatja van a direkt marketingnek. Akkoriban épült fel azonban a Mátrában a mátraházi tüdőszanatórium, ami most is létezik. Abban az időben – erre konkrétan emlékszem – úgy ötezer ember élt a mátrai tüdőszanatóriumban, beleértve az orvosokat meg egészségügyi személyzetet, és a betegeket is. Apám kötött velük egy szerződést, hogy ellátja őket zöldséggel meg gyümölccsel. Ettől kezdve aztán az összes terményt Mátraházára szállították. Sertésből egy párszáz jelentős mennyiséget értékesített. Abban is volt apámnak egy olyan elve, hogy lehetőség szerint egy helyre adja el az állatot, a vágóállatot. A növendék szarvasmarhát is, amire nem volt szüksége az utánpótláshoz, meg a sertést is egy  hentesüzlet-láncnak szállította. Volt egy nyolcvan-száz tehénből álló tehénállomány is, amit a tejért tartottuk. Az egész mennyiséget kicsiben értékesítették, mindennap ment be a tejeskocsi hajnalban, vitte be a tejet Gyöngyösre a megrendelőknek, s úgy adták oda a napi mennyiséget csereedényekben. A tehenészet fontos bevételi forrás volt, apám nagyon értékelte, mert folyamatos készpénzbevételt jelentett egész éven át. A magyar gazdáknak – főleg a kisparasztságnak –nagyon nagy problémája volt, hogy learatott, eladta a terményt, és utána nem volt bevétele egészen a következő aratásig. Tehát fontos ökonómiai célkitűzés volt, hogy a gazdaságban állandó pénzforgalom legyen.A huszadik századi nagy gazdasági válság 29-ben kezdődött, 33-ig tartott, és hát egy óriási fölismerés volt apám részéről, hogy a hagyományos búza- és kukoricatermesztésről, tejtermelésről, sertéstenyésztésről át kell állni valami másra, leginkább kertészkedésre ahhoz, hogy fönn tudja tartani a gazdaságot. A gabonát nagyon korlátozott mennyiségben lehetett értékesíteni. Minden gazdálkodó kapott – a területének megfelelően – egy bizonyos mennyiségre érvényes úgynevezett bolettát, amellyel eladhatta a terményét. A többit pedig egy eozin nevű festékkel fogyasztásra alkalmatlanná tették. Apám rájött, hogy mérsékelni kell a hagyományos termékek termelését, és el kell kezdeni kertészkedni. Ami azért is érdekes volt, mert az idő tájt kezdődött, hogy az emberek foglalkozni kezdtek az egészséges táplálkozással. Fokozódott a zöldségtermesztés és ugyanakkor a zöldség és a gyümölcs iránti érdeklődés. Az első termény, amit apám amit termelni kezdett, a szamóca volt, azaz a földieper. Először egész kis területen, aztán minden évben többön. Végül tíz holdon is foglalkozott ezzel, vagy tán még nagyobb területen. Mellette nagyon jelentős mennyiségben termelt csemegekukoricát, dinnyét. A sárgadinnyét ő kezdte arrafelé meghonosítani. Nem messze tőlünk, Hort, Csány, hagyományos dinnyések voltak, de görögdinnye-termesztők. A két dinnye között, termelési szempontból, elég nagy különbség van, azonos nevük ellenére. Apám aztán málnát is telepített, őszibarackot telepített. És ő volt – tudomásom szerint legalábbis – Magyarországon az egyik legnagyobb spárgatermesztő. Volt egy része a gazdaságnak, amely erre a célra nagyon alkalmasnak mutatkozott, és ott létrejött egy olyan öt-hat hold területű spárgatelep. De volt más is. Nagyon-nagyon jelentős volt a vetőmag termesztése. Zöldség- és virágmagokat is termesztett, és a legnagyobb cégekkel volt kapcsolata, mint például az F. C. Heinemann erfurti vetőmagos cég vagy a francia Vilmorin. A budapesti Kellner Ilka nevű cég volt még egy fontos partnerünk.
 Mindezek ellenére apámnak vigyáznia kellett rá, hogy megmaradjon az egyensúly az állattenyésztés és a növénytermesztés között. A hatvan-nyolcvan lónak, a szarvasmarhának meg a sertésnek megtermelte még a takarmányát is. Úgyhogy a kertészet mellett mindig megmaradtak azok a lucernaterületek meg kukoricatermelő földek, amelyek a takarmányozáshoz szükségesek voltak.
Apám kivédte a világválságot ezzel az átállással, ami különben társadalmilag megint nem volt problémamentes. Egyes gazdatársai lenézték emiatt. Ki nem zárták, de apám családi körben többször panaszkodott, hogy ez vagy az azt mondta: „Hát miért kell itten tulicskákat termelni?” Mások meg – földbirtokosok is, meg parasztemberek is – eljöttek, és megnézték, hogy hogy megy ez. Közülük elég sokan át is álltak a kertészkedésre.
A szüleim elég jól átélték a 33-ig terjedő, de tulajdonképpen egészen a második világháborúig elgyűrűző, hullámzó gazdasági válságot, nekünk nem voltak különösebb gondjaink. Ez volt az az idő, amikor a „hárommillió magyar kitántorgott”, mert nagyon kevés volt a munkaalkalom. A munkaigényes ágazat, a kertészkedés bevezetése kvázi jótétemény volt a falu számára is. Gyöngyöshalmajon nem voltak nincstelen emberek. Nálunk halmajiak dolgoztak nyolcvan-száz ember, de lehet, hogy több is, mert legalább ötven állandó alkalmazott volt. Huszonöt-harminc kocsis, és voltak mások is. Abban a világban gazdasági cselédnek lenni óriási létbiztonságot adott az embereknek. Terményben kapták a juttatásokat, ami majdnem az egész életszükségletüket fedezte. A lakásukat is. Kivéve a ruházkodásukat, amiben a jó gazda azért segített, de az nem volt benne a cselédbérben. Nálunk ez tizenhat mázsa búza volt évente és négy mázsa takarmány, más gabona. Akkor volt még alomszalma, tüzelő, nem tudom, hogy hány öl tüzelőfa. Ezen kívül kukoricaföld megszántva, bevetve, illetve veteményeskert is, felszántva. Aztán például orvosi ellátás is járt hozzá. A gyerekek iskoláztatását, az elemi iskolát, szóval annak a költségeit is természetesen a gazda fedezte. Volt benne szalonna is. Pálinkát kaptak. Bort nem.
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. Mindig vettek karácsonyra narancsot meg banánt, volt mandarin is, amit egyébként nem nagyon ettek a falusiak. Bejgli már akkor is volt, az a bejgli feledhetetlen! Apám igazából a német Bauer típusa volt, aki összetartotta a családját meg a cselédjeit is. A cseléd az a család. Helyes döntés volt apám részéről, hogy gazdálkodónak nevezte magát. Tehát sose mondta azt, hogy ő földbirtokos, soha. Ő gazdálkodó volt, és tekintetes úr volt.
Az első világháború utáni forradalmak kritikus idők voltak. De apámnak köszönhetően – akinek tényleg nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy beszéljen az emberekkel és meggyőzze őket arról, amit ő helyesnek tartott – végül is a gazdaságban nem volt semmi probléma ebből, annak ellenére, hogy elvileg az addigi rendnek fel kellett volna borulnia a birtokon. A gyakorlatban minden megmaradt a régiben. Probléma inkább otthon, a háztartásban volt, mert a román hadsereg éppenséggel mindent elvitt. Úgy emlékszem, anyám egy kicsit komikusan úgy emlegette ezt, hogy „az utolsó lepedőt is elvitték”. A gazdaságból is, ami mozgatható volt. De ezeket lehetett pótolni. Valójában terményt csak annyit vittek el, amennyit a lovakkal megetettek. Alapjában véve nem történt semmi visszafordíthatatlan, se a Vörös Hadsereg, se a románok nem okoztak tulajdonképpen olyan nagy kárt. Én úgy tudom, hogy utána minden nehézség nélkül helyre tudott állni a gazdaság. Igazából nem emlékszem rá, hogy olyan nagy tragédia lett volna Gyöngyösön ez a zavaros időszak, amely két évvel korábban élte át a nagy tűzvész pusztításait. 1917-ben volt a második, az volt a nagy tűzvész Gyöngyösön. Nagyon sok embert tett földönfutóvá, és rengeteg embernek elvitte a kis vagyonát.
A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt! 
 Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.
 
Harminckét nemzet fiai gyűltek össze a gödöllői világtáborozásra
Magyar Világhíradó 493. 1933. augusztus
Filmhíradók Online
 
 Éltem a mindennapos diákéletet, közben tanultam is valamennyit, meg sokat sportoltam. Sok mindent csináltam: úsztam, teniszeztem, síeltem. Gyöngyösön akkor kezdődött a síelés elterjedése. A Mátra közelsége lehetővé tette, hogy télen minden héten fölmenjünk a Mátrába síelni. Nagyon nagy élet volt. Volt a Mátraházai Üdülő közelében egy kaparóház. Eredetileg egy útkaparó szolgálati lakása volt, de azután valahogy átalakították turistaházzá. Két szoba volt benne. Az egyikben a lányok voltak, a másikban a fiúk, időről időre azonban összekeveredtünk, ami nem volt rossz tulajdonképpen! Később versenyzőféle lettem, körülbelül tizenöt-tizenhat éves koromtól. Akkor már a mátraházi Pagodában székeltünk. Nagyon sok jó barátra sikerült szert tennem az akkori elit síversenyzők között. Ványa Pál, egy nagyon egyszerű újpesti munkásfiú, egy fémmunkás fiú hosszú évekig volt magyar bajnok, és évekig európai színvonalon űzte a sportot. De ott ismertem meg Sajgál Gyulát is, aki ugyancsak kiváló síversenyző volt, és valamikor az ötvenes-hatvanas esztendőkben a Sporthivatalban töltött be jelentős állást. Baloldali srácok voltak, és talán ők voltak azok, akiktől először hallottam politikáról. Síedző is voltam én. Tizenhét éves lehettem. A Kékes Szálló akkoriban nagyon előkelő szálloda volt. Nagy síélet folyt ott. Telente a sí-élversenyző Szepes Gyula volt a szálló trénere. Odavett engem maga mellé segédedzőnek. Téli szünet volt, én ott edzősködtem, ami abból állt, hogy egész nap tanítottam a gyerekeket meg a nőket, este pedig éltem az ifjúság rendes életét. Nagyon lefogytam e miatt a nagyszerű életmód miatt, nem aludtam egy hétig meg hasonlók. Végül is apám azt mondta, hogy ebből elég volt, és eltiltott a sítrénerségtől.
  Kedvenc sportom azért a lóhoz kötődött, és lovagoltam is, amennyit csak lehetett. Gyöngyösön volt egy méntelep, egy félkatonai szervezet volt, barna egyenruhában jártak, és a vezetőknek meg a beosztottaknak is katonai rangjuk volt. A parancsnokát lovag Asbash Taszilónak hívták, egy francia hugenotta családból származott. Apámmal jó barátságban voltak, mert apámnak is voltak jó lovai, ezenkívül gazdasági kapcsolatai is a ménteleppel, és apám őt, Tasziló bácsit kérte meg, hogy szakszerűen tanítsanak meg lovagolni. Amikor látták, hogy elég jó érzékem van hozzá, akkor gyakran elmentem ide, oda, amoda versenyekre is, meg voltak még vadászlovaglások is. Szerettem a jó lovakat. A gyöngyösieknek lényegében Mátrafüred volt a társadalmi élet központja, főleg a nyári hónapokban. Ott már később úgy legénykedtem, hogy volt egy fekete ménem, és azzal mindig nagy sikert arattam. Ha azzal mentem, még nagyobb sikerem volt, mint amikor autóval érkeztem. A jogosítványommal együtt ugyanis a tizennyolcadik születésnapomra kaptam egy fehér Adler Junior Cabriolet-t. Fölváltva a fekete ménnel meg a fehér autóval jártam. Ez nagyon megkönnyítette a sorsomat!
Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam. Gazdálkodó volt persze ő is, főleg állattenyésztéssel foglalkozott, ami engem mindig nagyon érdekelt, nyilván elsősorban a lovak. Apám sofőrje, Kucsera Béla is imponált nekem. Legényember volt, és óriási barátság volt közöttünk. Harminc-harmincöt éves lehetett, és talán tíz évig volt apám sofőrje. Vele mindenféle disznóságokat csináltunk. Béla sok mindenre megtanított az autó elemein kívül. Egyszerű ember volt természetesen, de nagyszerű. Később Kovács László vette át a szerepét. Szokás szerint pénteken délben a műhelyébe vittük az autót, hogy átnézzék. Kisgyerek koromban még a T-Forddal kezdődött az autós korszak. Aztán volt egy gyönyörű Chrysler Imperialja apámnak, ami egy marha nagy autó volt! Ha hetenként átnézték, nem volt vele baj a héten, de bizony lépten-nyomon ellenőrizni kellett. Amikor följöttünk Pestre, majdnem biztos volt, hogy lesz egy vagy két defekt. Tele voltak az országutak mindenféle veszéllyel. Egyrészt nem aszfaltos utak voltak, hanem makadám-utak. Másrészt tele voltak kerékszöggel meg patkószöggel, meg nem tudom, hogy mi mindennel. Egész más volt akkoriban az autózás. Kovács László szociáldemokrata volt. Ő engem mindenfélékre megtanított. Kautskyt olvasta, meg mindenféle klasszikust. Amikor később fölkerültem Pestre, és egy kommunista társaság szélére kerültem, már – neki köszönhetően – voltak valamilyen ismereteim a társadalmi élet marxista felfogásáról. Amikor a szociáldemokráciáról van szó, mindig ő jut az eszembe. Nagyon művelt volt, de nemcsak politikailag, hanem egyébként is, a kultúra iránt nagyon fogékony, jó nagydarab, jó hangulatú, vidám ember volt. Pipázott. Amikor én egy időben szerelmi bánatomban nagyon ideges voltam, gyakran átjártam hozzá beszélgetni, meg nézni, hogy ők hogy dolgoznak ott a műhelyben. A rossz lelkiállapotomra azt mondta, „gyere, megtanítalak pipázni”. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, attól kezdve pipáztam olyan harmincéves koromig. Még Pipás Bálintnak is hívtak egy időben.
 Gyöngyösön szokásos volt, hogy tavasztól őszig úgy az alkonyati órákban a Főtéren korzóztak az emberek. Diákok is, idősebb emberek is, hölgyek, urak, családok. Minden generációnak megvolt a maga szeglete. Az egyik oldalon idősebbek sétálgattak, középen a fiatalok, jobboldalt a kevésbé jó közönség. De nagyon szigorúan be kellett tartani, hogy ha eljött a hét óra, akkor mindenkinek szépen haza kellett mennie. Nálunk mindennap fél nyolckor volt a vacsora, és ezt is nagyon szigorúan be kellett tartani. Kapukulcsom már volt fiatalkoromban, de ennek ellenére szigorú szabály volt, hogy este vacsoránál az egész család együtt ült, és megbeszélték a napi dolgokat. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre a családi együttlétekre, mert mindig jó színvonalúak volta. Nemcsak felületes beszélgetés zajlott, nemcsak a napi eseményeket tárgyaltuk meg, hanem rendszerint valamilyen komolyabb téma is adódott, amit meg lehetett beszélni. És persze a generációk életfelfogása között már akkor is jelentős különbség volt. de természetesen Én voltam a család legfiatalabbja, a Benjámin, és tizenhat-tizennyolc éves koromban már kicsit modern, mondhatnám, kicsit „forradalmi” eszméim voltak. A szüleim természetesen konzervatívak voltak. Akkor megtanultam, aztán később be is bizonyosodott az életem során, hogy ha húszéves korában nem forradalmár, és ötvenéves korában nem konzervatív az ember, abból már nem lesz semmi sem!
A gimnáziumunkban az volt a szokás, hogy az érettségi eredmények kihirdetésének napján volt egy vacsora, és a vacsora után, ha nem is mindenki, de legalább a baráti társaság elment egy kuplerájba. Gyöngyös gazdag városnak számított, mert két kuplerája volt. Volt egy jobb, és egy kevésbé jó. Én akkor voltam életemben először ilyen helyen. Ez nem jelenti azt, hogy szűzen mentem oda, de hála Istenek, lekopogom itt az asztalon, sose volt szükségem rá, hogy fizessek ilyesmiért! A nők csak közvetve kerültek nekem pénzbe, de akkor viszont sokba!
Különben akkor történt meg velem az a tragikus esemény is, hogy ültünk egy asztal körül, már nemileg vegyesen, és rendelni kellett valami italt. Én egy likőrt rendeltem. Akkor sem voltam italos ember. A pincér kihozta az italokat, és a pohár likőrrel nyakon öntött. Mivelhogy éppen egy vadonatúj szmoking volt rajtam, rögtön mondtam, hogy akkor nekem ebből elég volt! És szépen hazamentem. Ezt a műfaját a szórakozásnak egész életemben hanyagoltam aztán.
 Érettségi után föl is vettek a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetbe. Felemás intézmény volt, mert nem volt igazán főiskola, de csak érettségivel lehetett jelentkezni. Akit fölvettek, annak egy év gyakorlatot le kellett töltenie előbb valahol, és az apám nagyon gondosan úgy intézte el, hogy ne egy helyen töltsem le ezt az egy évet. Korábban is voltam azonban már nyári gyakorlaton, úgy hatodikos lehettem, amikor a Hatvany-birtokon töltöttem a nyarat. A Hatvany-uradalom modern, korszerű birtok volt, ami voltaképpen most is megállná a helyét – s nemcsak Magyarországon –, mert egyesítette magában az agrárium és az ipar az előnyeit egyaránt. Erre csak egyetlen egy példa. Több cukorgyára volt a Hatvany családnak. A cukorgyártás mellékterméke a répaszelet, amely nagyon gazdaságosan használható föl főleg a szarvasmarhák téli takarmányozásánál. A Hatvany-birtok vezetésének az volt a zseniális találmánya, hogy egyrészt úgy szervezték meg a termelést, hogy a drágán szállítható cukorrépá a gyár harminc kilométeres körzetén belül termelték meg, továbbá harminc kilométer sugarú körön belül építettek nagy szarvasmarha-istállókat is. Ősszel fölvásárolták a göbölyöket, vagyis a fiatal szarvasmarhát, többnyire ivartalanított növendék példányokat, és ezeket lekötve, istállóban tartva főleg répaszeleten és száraztakarmányon meghizlalták. Tavasszal eladták őket. Mindenféle legelő nélkül egy roppant intenzív és nagyon jó ciklikusságot adó ágazatot, mondhatni melléküzemágat alakítottak ki így. Ők is értékesítették őket, méghozzá nagyon jól működő kereskedelmi csatornákon keresztül csupa nürnbergi nagykereskedőnek adták el a marhát. Nagyszerűen folyt ott a gazdálkodás. Ami mindennapi szinten is tapasztalható volt abban, hogy a szakembereiket nagyon jól megfizették, és az egyszerű dolgozókat is, akik jelentősen magasabb életszínvonalon élhettek így, mint a környék agrárlakossága. Magában a cukorgyárban különösen luxuskörülmények között éltek az alkalmazottak. Ha oda egy fiatal vegyészmérnököt például fölvettek, rögtön kapott egy teljesen berendezett, kifogástalan lakást. A cukorgyár területén villanyvilágításos teniszpályák voltak, ahová mindennap kijárt teniszezni Hatvany Endre báró is. Nagyszerű kaszinójuk volt jó étteremmel. Minden megvolt, ami az akkori körülmények között egyáltalán elképzelhető volt.Egy másik gyakorlat a Hadik-uradalomhoz fűződött, ami a Hatvanyékénak totálisan az ellenkezője volt. Ez doktor gróf Hadik-Barkóczy Endre hitbizománya volt. Ő az élete nagyobb részét Budapesten töltötte, napjai nagyobb részét meg főleg vendéglőkben, illetve mulatókban, színházakban meg kabarékban. Az volt ott szokásban, hogy nyáron, hétvégeken rendelt egy termes vasúti kocsit, azt megtöltötte a színházból meg innen-onnan összeszedett lányokkal. Amikor megérkeztek a gazdaságba – gyönyörű kastélyuk volt –, elszállásolták a lányokat, és aztán este volt egy buli, ahová meg voltak hívva a birtok legény állapotú tisztviselői. A gróf úr pedig szétosztotta köztük a lányokat. Minden rendelkezésre állt, ami úri passzió létezik, hintó, lovas kocsi, hátasló, motorcsónak a Szamoson, horgászási lehetőség, vadászat. Hétfőn, úton hazafelé mindegyik lánynak be kellett számolni róla, hogyan törődtek vele a hétvégén. Aki nem jól csinálta, azt következő alkalommal nem hívták meg. Ez egy negyvenezer hektáros birtok volt, ami átnyúlt még Csehszlovákiába is. Főleg erdőkból állt. A jószágigazgató iszonyú nagy úr volt. Amikor én először, nagy tisztelettel bekopogtattam az irodájába, nem azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy egy holdra hány szem búzát kell elvetni, hanem azt kérdezte tőlem, hogy „na, lovagolni tudsz-e, fiam? És tarokkozni tudsz-e?” Ez egy igazán rossz gazdaság volt, ahol mindent rosszul csináltak, hozzáértés nélkül, ráfizetéssel, mert hitbizomány volt. Csődbe nem tudott menni, elárverezni nem lehetett. A Hadik gróf ezt alaposan ki is használta. Viszont volt egy nagyon jól vezetett gyümölcsöse. Akkor az volt Magyarország legnagyobb összefüggő gyümölcsültetvénye: háromszázötven holdas almás, ötven hold szilva. Egy cseh származású, Vilcsek Antal nevű főkertész volt ott. Őrá voltam rábízva. Akkor már bizonyos tapasztalatokkal is rendelkező, „főiskolás” gyakornoknak számítottam, fizetés nélküli agrárgyakornoknak. Két pengő volt egy napszám. Nekem kellett vezetni a könyvet. Mindennap nekem kellett bestrigulázni, hogy ki van ott és mennyi időt töltött kint munkával, és minden héten volt fizetés. A két pengő tulajdonképp nagyon kevés pénz volt, de négy pengőért már lehetett egy inget kapni. Napfelkeltekor kezdődött a munka, a munkaelosztás, mire fölkelt a nap, addigra már mindenki ott állt már a kapával vagy kaszával a munkahelyén. Emberfeletti munka volt, mindenkitől, a munkát vezető szakemberektől is emberfeletti munkát követeltek. De jól ment az a gyümölcsös, iszonyú mennyiséget exportáltak belőle, Németországba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, főleg az almát.
Már a kertészeti tanintézetes időszakomban voltam másodszor a Hatvany-uradalomban,  pontosabban az uradalom kertészetében, ahol éppen akkor paradicsomfajták beltartalmi vizsgálatát végeztük nagyon modern laboratóriumi eszközökkel. Meg a szabadban is a paradicsomnövények fejlődését próbáltuk analizálni. De amellett én mindenféle egyéb munkában is részt vettem ott. Akkor még bolgár rendszerű öntözés folyt, és meleg nyári napokon különösen remek passzió volt lapáttal öntözni a terményeket. Volt egy kitűnő, Korzim Gyula nevű főkertésze a gazdaságnak, aki félidőben az üvegházakhoz rendelt, és ott már a virágtermesztésben próbáltam valamiféle alapismereteket szerezni. Egyébként a Hatvany család kastélyában rendszeresen voltak afféle értelmiségi összejövetelek, ahová meg-meghívogattak engem is – ez egyébként elég általános volt a magyar arisztokráciában. Havonta, szombat este volt egy ilyen összejövetel, amikor a családtagok fogadtak minket. Szép időszak volt, amit ott töltöttem, és sokat is tanultam.
Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme. Neki sikerült bebizonyítania, hogy Európa földrajzi közepén, egy ilyen viszonylag védett klímában, mint amilyen a Kárpát-medencéé, és ilyen demográfiai viszonyok között, amilyenek Magyarországon voltak – amit akkor éppen a hárommillió koldus országának mondtak –, hogy itt egy munkaintenzív, szakértelmet, tapasztalatokat, hagyományokat igénylő ágazat: a kertészet kifejlődésére, kifejlesztésére vannak jó feltételek. Ezt az akkori kormányzattal is sikerült megértetnie, és ezért emelték ki ezt az intézményt a félig-meddig középiskolák közül, és így lett akadémiává, stratégiai jelentőségű intézménnyé. Ez az időszak a magyar kertészet egy erősen felfelé ívelő időszaka volt. Nagyon kedvezett ennek a falukutató mozgalom is. Akkor egyre-másra, főleg könyvekben meg irodalmi folyóiratokban folyt ez a diskurzus, de hát rengeteg szó esett a tárgykörről Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán, Németh Lászlón és Veres Péteren át Szabó Pálig és Ortutay Gyuláig mindenki műveiben. Őket szorgalmasan olvastam. És Szabó Dezsőt is hallgattam mindig a Zeneművészeti Akadémián, ahol rendszeres fellépése volt. Két szenzációs könyv jelent meg, amit mindenki elolvasott abban az időben, aki egyáltalán fogékony volt a közösségi problémák iránt. Az egyik Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve, a másik meg a Boldizsáré, A gazdag parasztok országa. Két különböző hangulatú könyv, mert Boldizsár Iván abszolút optimista volt, a dán parasztok között végzett megfigyelést, és a szövetkezet gondolata inspirálta minden mondatát. És ott van A tardi helyzet, ami viszont azon matyó községek lakosságának a nyomorúságát írja le, amelyek lakói nem voltak képesek kiemelkedni abból jobbágy-gondolkodásmódból, amiben a nagyszüleik éltek.
 A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk. A Villányi út és a Ménesi út között egy nagy park volt, szép növényállománnyal: roppant megfelelő hely mindenféle ifjúkori kalandok számára. Ezért Matyi bácsi – mindenki Matyi bácsinak hívta Mohácsy Mátyást – rendre, minden hónapban újra és újra kiírta a hirdetőtáblára: „Az arborétum pedig csak reggel 8 órától 16 óráig látogatható!”
Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást. És lépten-nyomon volt alkalmam találkozni olyan szélsőjobboldali vagy nyilas gondolkodású emberekkel is, akik rádöbbentettek arra, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Az életem legszomorúbb időszaka volt, mert ez értelmezhetetlen volt nekem. Addig nem gondoltam ilyesmire, és arra neveltek, hogy érezzem magamat egyenrangú állampolgárnak. Akkor jöttem rá, hogy ez a zsidóság valami egészen más, mint gondoltam, ez letörölhetetlen. Épp annyira letörölhetetlen, mint a néger arcáról a színe, vagy a cigánynak a szeme vagy az arckifejezése. Az az alapjában véve humanista és antirasszista gondolkodás, ami gyökeret vert bennem, akkor erősödött meg, amikor azt láttam, mennyire embertelen dolog ez. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, ha túlélem ezt a megkülönböztetést, meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer.
1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.
Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. Én ott kaptam flekktífuszt. Ez egy nagyon ronda betegség, magas lázzal jár, hogyha nincs valamennyi élelme a betegnek, akkor majdnem biztos a pusztulása. Nekem szerencsém volt, mert volt egy nő a konyhán, aki időnként valamennyi élelmet juttatott nekem. Az egész telet egy pajtában töltöttünk, ketten összebújtunk, közös pokróc alatt, és így valahogy átvészeltem a dolgot. 44 karácsonyán indítottak el bennünket Mauthausen felé gyalogmenetben.Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. Odajöttek hozzánk is, és mondták: „Na, ti biztos oda se mertek menni ahhoz a lóhoz!” Én meg odamentem hozzá, megfogtam, beszéltem hozzá, fölültem rá, és megmutattam nekik, hogyan kell körbelovagolni. Emiatt nekem volt némi tekintélyem. Három barátom volt ott, akikkel összetartottunk. Az egyik Sárai Tibor, a másikat úgy hívták, hogy Vályi Gábor. Az Országgyűlési Könyvtárnak lett később a főigazgatója. Végül egy Dános András nevű közgazdász. Így mi négyen mi tartottunk, és próbáltunk valahogy összebújni, és beszélgetni meg gondolkodni. Az azonos érdeklődésű vagy azonos gondolkodású emberek akkor is, ott is keresték egymást. Közöttünk is kialakultak azok a – most jó értelemben, jobb értelemben vett – klikkek.
De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt. Tízen-tizenketten összegyűltünk éjszaka, és hát a sötétben ott megbeszéltük, vagy próbáltuk megbeszélni a dolgokat, amiket lehetett. Volt, hogy megpróbáltuk a Hamletet például emlékezetből rekonstruálni. Akkor föllazultak az emberek, és azt a rettenetes merevséget, amit az emberre a saját helyzete rákényszerített, fel tudtuk oldani. Boldogok voltunk egy rövid kis ideig. Nekem is volt persze feladatom, mert nekem is kellett mesélni a természetről meg a növények életéről, meg mindenféle hozzám közel álló tárgyról. Ebben éltünk, a disznóólban akadémiát szerveztünk.
Kétszer jöttem haza. 1943-ban még egy kicsit jobb volt a helyzet, mert kaptunk szabadságot, úgy, mint a katonák, szabadságlevelet, amivel ingyen vonatozhattam. Hazajöttem, és akkor még megvolt az édesanyám meg a két nővérem. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a családomat láttam, és találkoztam velük.A második alkalom egy izgalmasabb dolog volt, már Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre. A hitközségtől, meg nem tudom én, honnan, sikerült összeszedni egy vagon ruhaneműt, ami nagy kincs volt! És úgy, ahogy a parancsban rögzítve volt, elindultunk visszafelé, Máramarosszigetre. 1944. október 15-én, a Horthy-proklamáció napján értünk el Encs vasútállomásra, ahol megállt a vonatunk – egy tehervonat volt természetesen, amelyet időnként leparancsoltak a fővonalról, meg mindenféle akadályok voltak. Encsen hallottuk Horthy proklamációját, és akkor az a dilemmánk adódott, hogy otthagyjuk-e azt a vagon ruhaneműt. Közös döntéssel úgy határoztunk, hogy nem. Továbbmentünk, és átadtuk a ruhaneműt. Sokszor, sokszor gondoltunk rá, hogy meg kellene lépni. Én úgy látszik, nem voltam ilyen. Az én környezetemben nem voltak elég bátor emberek ahhoz, hogy meglépjünk. Nagyon-nagyon meg voltunk félemlítve. Mindenki ítélőképessége nagyon meg volt gyötörve. Abban a szituációban iszonyúan állatias gondolkodás vagy magatartás alakult ki az emberekben, nemcsak bennem, hanem sok-sok tízezer, százezer emberben is.
Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg.A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.
Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem. Amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, azt mondta: tegyek meg neki egy szívességet, és vegyem fel a katolikus vallást. Engem aztán többen is követtek ebben a szanatóriumban. A szobatársam történetesen egy olyan idősebb bajtársam volt, aki hasonló életutat futott be, mint én. Egyrészt dunántúli földbirtokosok voltak, másrészt ők is valami hasonlóban látták a kibontakozás lehetőségét. De ő már korábban katolizált, és nagyon mellette volt ennek a dolognak. Így aztán ott kereszteltek meg Bad-Schallerbachban. A lényeg az, hogy végül is a gunskircheni plébános befogadott a másik vallásba. A természetemnél meg a természetfelfogásomnál fogva sose voltam és sose leszek vallásos ember, ez csupán formaság volt az életemben.
A felhizlalás körülbelül három hónapig tartott. Akkor egy bajtársammal együtt kiharcoltuk az amerikaiaknál, hogy vigyenek el bennünket egy magyar táborba, ami egy Hörsching nevű városkában volt. Három napig voltunk ott, de azt már az első napon sikerült megtudni, hogy lehet meglógni onnan. Végül is a harmadik éjszaka elszöktünk. Még Bad-Schallerbachban kaptam egy papírt, hogy koncentrációs táborból szabadultam, és kérik az amerikai hatóságokat, segítsék a hazatérésünket. Gyalog, nagyon lassan el is jutottunk a Bécs felé vezető vasútvonalhoz. Fölszálltunk a vonatra, ami persze azt jelentette, hogy a vagon tetején utaztunk, mivel iszonyú tömeg áramlott már visszafelé Magyarországra.Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni. Mindjárt meghívott egy jó káposztalevesre vacsorára, aminek én nagyon örültem. Helyet is adott éjszakára az egyik szobánkban. Minden szobában szalma volt leterítve a földre, ott aludtak a katonák. Én is ott csinálhattam magamnak helyet. Lehúztam a csizmámat, és ahogy azt megszoktam a fronton, a fejem alá tettem a csizmát és bele egy zoknit, majd édesdeden elaludtam. Reggelre ellopták a csizmámat. Másnap történt, hogy próbáltam rendezgetni a dolgokat, meg felmértem, hogy milyen a helyzet. A háznak nem volt se ajtaja, se ablaka. Már semmi nem volt tulajdonképpen benne. A könyvek az egyik ciszternában landoltak. Nem tudom, hogy a nyilasok vagy az oroszok műve volt-e, de a könyvek, azok mind elpusztultak. És egyszer csak megjelent egy asszony a harmadik vagy a negyedik szomszédból, és hozott nekem egy sèvres-i bonbonniere-ben paprikás krumplit. Szép volt, teteje is volt, teljesen hibátlan volt a dolog. Úgyhogy a sèvres-i bonbonniere az visszakerült. A szovjetek néhány nap múlva elmentek, aztán újak jöttek, többször is, kisebb-nagyobb alakulatok. Közben elkezdtem rendbe hozni a gazdaságot. Volt egy óriási nagy szerencsém. 45 nyarán, amikor hazaértem, már legalább egy húsz-huszonöt hektáros táblán le volt aratva a rozs, de nagyon rosszul aratták le, igen sok szem maradt a földön, amiből árvakelés keletkezett. Árvakelésnek azt hívják a gazdák, amikor az elhullott gabonaszemekből újra kikel a vetés. Abból a rozsból, amit akkor jó áron lehetett értékesíteni, lett nekem egy kis pénzem. Volt egy műtrágyaraktár is a tanyában, amit egészen véletlenül nem raboltak ki, az is megmaradt nekem. És amikor elkezdődött a gazdálkodás, szükség lett erre a műtrágyára, és is el tudtam adni.Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni. Nagyon hálás volt akkor a világ. Már nem az emberek voltak hálásak, hanem az, hogy lehetett pénzt csinálni, megtérült a befektetett munka. Fölújítottam a régi üzleti kapcsolatokat, vetőmagot termeltem, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Ment ez a dolog tisztességesen, és én már bele is éltem magam abba, hogy tovább fogom fejleszteni. Közben nagyon gyorsan megnősültem. Az első feleségem ugyancsak Auschwitzból jött vissza. Ő félig volt zsidó, de elvitték, mert a törvények értelmében muszáj volt.Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban. Már volt autóm, és én szállítottam őt. Nem volt határozott politikai véleményem, sokat nem is foglalkoztam vele, és nem voltak ambícióim ezen a területen, de a kisgazdákra szavaztam. A Magyar Kommunista Párttól természetesen elhatárolódtam. A szociáldemokraták, azok tetszettek nekem, és a gyöngyösi szociáldemokratákkal volt is kapcsolatom, és igyekeztek megnyerni maguknak. A háború előtti élményeim és tapasztalataim alapján tulajdonképpen a Nemzeti Parasztpárt is közel állt hozzám, de nem akartam volna a bizottságba belépni. A többi párt nem érdekelt komolyabban. A közélet nem volt még annyira átitatva annyira a politikával, mint most. Az embereket sokkal inkább alapvető életfeltételeik megteremtése foglalkoztatta, a pártok tevékenységének a középpontjában is sokkal inkább az állott. Én nagymértékben azonosultam azzal, hogy a háború után egy demokratikus rendszer alakul ki, és akkor még hittünk is abban, hogy megvalósulnak majd ezek az álmok: az emberi egyenlőségről, a szólásszabadságról és igen, a javak tisztességesebb elosztásáról. Valahogy optimisták voltunk, már azok, akik túlélték a háborút.
  Egyre több volt a nehézség. A beszolgáltatás például. Nagyon kemény adózás volt. Minden egyre nehezebbé vált. A ház egy részét rendbe tudtuk tenni, de nem az egészet. Sokkal szegényesebben éltünk. Nem voltam én elégedetlen. Valahogy úgy éreztem, hogy túléltem a deportálást, ez a lényeg. Meg kell becsülni mindent, mindent. Az, hogy egy tál étel kerül az asztalra, az is eredmény. Se akkor, se máskor nem törekedtem arra, hogy vagyonom legyen. Engem a pénz csak annyiban érdekel, hogy legyen annyi pénzem, hogy ha kedvem van valahová beülni egy ebédre, akkor megtehessem. És még egy valami: azt szeretem, ha egy jó autó van a fenekem alatt.
Egyetlen ambícióm volt akkor, mégpedig az, hogy szívesen visszamentem volna a Kertészeti Akadémiára tanítani. Volt néhány barátom meg kollégám, akik megpróbáltak segíteni benne, de eredménytelenül. Akkor már nem a zsidókérdés, hanem a kulákkérdés volt napirenden. Nálam még átfedésben is volt a kettő.
Minden energiám arra irányult, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak és a családnak. Akkor már megszületett a fiam, és szerettünk volna egy kicsit jobban élni. Sokat dolgoztam ezért, fizikailag is, meg szellemileg is. De ennek ellenére sajnos lépésről lépésre közeledtünk a végkifejlethez, már legalábbis ennek a felvonásnak a végkifejletéhez, hogy el kell hagyni addigi életformánkat. A raktárt átkutatták, a pincét átkutatták. Nagyon sok kellemetlenkedésben volt részem. 1948 nyara után már nagyon nehéz idők jöttek. A gyöngyösi rendőrségtől mindennapos látogatók voltak. Éjszaka is fölzavartak bennünket, idegeneket kerestek, elrejtett takarmánykészletek iránt érdeklődtek. Megnehezítették az ember mindennapi életét. Én például dohányt termeltem. Ebből aztán gyakori ellenőrzések származtak. A dohánytermelés állami monopólium volt, szerződéssel lehetett termeszteni, nekünk a kápolnai dohánygyárral volt kapcsolatunk. Jó üzlet volt, szakértelmet igénylő szakma, és nem véletlen, hogy a mezőgazdaságban, a paraszti népességben elit rétegnek számítottak a dohánytermelő kertészek. De szinte naponta jöttek ellenőrizni. Így jobbnak éreztem, hogy eljöjjek onnan, pedig a kapcsolat, a lelki kapcsolat nagyon szoros volt Halmajjal. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy a szüleim szerették Halmajt és otthonuknak érezték. A másik az, hogy megpróbáltam rendbe hozni, helyreállítani a régiből valamit, és a saját eredményemnek éreztem azt, ami ott azért bekövetkezett. Ha szerény mértékben is, de mégis kialakult belőle valami. Úgy éreztem, hogy annyiban vagyok jobb helyzetben, mint mondjuk a harmadik faluban lévő másik kulákcsalád, hogy a szakmám révén valahol máshol is, másból is meg tudok élni. 1948 őszén aztán megtudtam, hogy államellenes tevékenység vádjával internálni akarnak. Ekkor azt mondtam, én föladtam ezt a dolgot, és följöttünk Pestre. Szétosztogattam Halmajon, ami egyáltalán megmaradt, vagy amit visszahoztak nekem, a tulajdonomat képező ennyi meg ennyi területet pedig állami tulajdonba vették. Ez volt a „felajánlásos” módszer. Elégtételem annyi lehetett, hogy amikor engem elzavartak, az utánam következő évben elkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése.
 Pesten az Ág utcában találtunk egy albérletet. Egy nagyon rendes, jó polgári családnál kaptunk egy albérleti szobát. Ott éltünk vagy három évig, aztán vettünk egy lakásbérletet – akkor még venni kellett a lakásbérletet –, és elég hosszú ideig ott éltünk. Nekem az a 49 és 53 közötti négy esztendő volt talán a legzaklatottabb életszakaszom. Akkor borzasztó gyorsan változtak a munkahelyeim. Volt egy kitűnő kollégám és barátom, akit Magos Gábornak hívtak. Ő is kertész volt, és hosszú ideig Szabolcs-Szatmár megyében volt az MKP mezőgazdasági titkára. Kitűnő, okos, művelt ember volt. A pártközpontban dolgozott, a pártközpontnak volt akkor gazdaságpolitikai szakértője. Egy nagyon nagy hatalmú ember volt ő abban az időben, és ő volt az, aki segített benne, hogy fölvegyenek a Földművelésügyi Minisztériumba. Nem voltam kinevezve, de ott dolgoztam, a szakoktatással foglalkoztam. Ez nagyon gyors és nagyon jó eredményeket is hozott nekem, mert éppen akkor alakultak a mezőgazdasági technikumok, mint új iskolaforma. Szükségük volt új tankönyvekre, mert minden addigi mezőgazdasági tankönyv a kisüzemi gazdálkodással foglalkozott, viszont akkor már kezdődött a szocialista átszervezés, és kellettek a szövetkezetekre átszabott könyvek. Minden tárgyból szakkönyveket kellett írni. Annak a minisztériumi főosztálynak, amelynek dolgoztam, egy politikailag nagyon aktív hölgy volt a vezetője, dr. Doktor Sándorné. Nagyszerű csoportot szervezett! A növénytermesztést egy Láng Géza nevű kollégám irányította – már a növénytermesztési szakkönyvek, tankönyvek írását –, később akadémikus lett és a Keszthelyi Georgikon igazgatója. Szajkó László az állattenyésztést írta, én a kertészetet. Írtunk vagy ötven szakkönyvet. Csepelen volt a minisztériumnak egy vendégháza. Ebbe a királyerdei „manrézába” telepítettek ki bennünket, a könyvek íróit, meg minket, akik szerkesztettük a könyveket. Vagy másfél év alatt elkészültek az új tankönyvek, amelyek nagyon hosszú ideig ténylegesen is használatban voltak. Életem nagyon fontos eseményének érzem, hogy ezeket megírtuk, meg egyáltalán azt, hogy ez a társaság úgy együtt volt. Sokat tanultam közöttük. Megkaptam életem első kitüntetését is: Kiváló Dolgozó lettem!
Mihelyt vége volt ennek a nagy lendületnek, akkor egy este, későn, két úriember fölkeresett a minisztériumban, és mondták, hogy az én munkámra a továbbiakban nincs szükség, és holnap már ne jöjjek be, kidobtak a minisztériumból. Ávéhások voltak, indoklást nem kaptam. Bementem a főosztályvezetőhöz másnap, és ő azt mondta, vegyem úgy, hogy énnekem megszűnt a munkaköröm. Tudták a kulák mivoltomat korábban is, de szó nem volt róla. Beszélni éppen annyira nem beszéltek az ember a kulákságáról, mint ahogy a zsidóságáról sem beszéltek. Suttogással ment a dolog, nyíltan szinte egyáltalán nem. Azért is nehéz nekem visszaemlékezni sok mindenre, mert szinte meg nem történtnek tekintették ezt az egész ügyet. Voltak olyan ismerőseim, akikkel éveken keresztül együtt dolgoztam, és jó barátságban is voltunk. Szóval úgy, hogy felületes, de jó barátságban, családjaink összejártak, meg sokszor voltunk együtt síelni, kirándulni. És soha nem beszéltünk ilyenekről. Majdnem azt mondhatnám, hogy ha nem is hivatalosan, de a valóságban ez a témakör tabu volt. 
 Aztán kaptam egy értesítést, hogy menjek az akkor megalakuló Kertészeti Kutatóintézetbe. Ott már hivatalosan is alkalmaztak tudományos munkatársnak. A háború után úgy mellesleg mindenféléket csináltam. Dokumentáltam, meg megpróbáltam kisebb tanulmányokat írni, és nagyon jó viszonyba kerültem az akkori Kertészeti Főiskola üzemgazdasági tanszékének a vezetőjével, akit Peregi Sándornak hívtak, meg Tomcsányi Pállal, aki most akadémikus, és agrárközgazdaság, üzemszervezés témában tevékenykedik. Mi hárman egy nagyon jó triumvirátust alkottunk, és nagyon hosszú ideig együtt is működtünk. A Kertészeti Kutatóintézetben a gyümölcstermesztés fenológiájával foglalkoztam. A fenológia egy olyan tudomány, amely a környezeti viszonyok, elsősorban a meteorológiai viszonyok hatását tanulmányozza a növények életére. Tehát a gyakorlati életben az, hogy például a téli alma termesztésének melyek az optimális környezeti feltételei, és az országnak melyik része az, amelyik ezeknek a feltételeknek leginkább megfelel és kielégíti ezeket a követelményeket. Ennek a rendszerét csináltam én meg. Ennek a területnek nem volt közvetlen politikai kapcsolata. Egy elég nagy szervezetet kellett létrehozni ehhez, mert figyeltük a különböző hatásokat. Ez valami másfél éven keresztül ment. 1952-ben lett vége. Tomcsányi Pállal együtt dobtak ki bennünket. Én azzal kaptam meg az elbocsátásomat, hogy a munkámmal meg voltak elégedve, de nem volt alkotó eredménye ennek a tevékenységnek. Valószínűleg megint valami politikai oka lehetett. A politikai nézeteimet ismerhették, de keveset beszéltek az emberek erről a dologról. Pláne, akinek vaj volt a fején, az nem beszélt, vagy lehetőleg elkerülte még azokat a szituációkat is, amelyekben ezekről a dolgokról beszélni kellett.
Elkezdtem kerteket ápolni, és ez nagyon tetszett nekem. Alakult egy kertgondozó vállalat, a Fővárosi Kertgondozó Vállalat, ahová engem is be akartak venni, és nemcsak engem, nagyon sok hozzám hasonló sorsú ember talált ott kenyeret. Én viszont úgy éreztem, hogy jobb, ha az ember magának, a maga szakállára dolgozik. Nem kellett akkor ehhez semmilyen engedély, meg még nem volt adózás sem. Magánkertek gondozását vállaltam el. Volt ennek a Kertgondozó Vállalatnak egy igazgatója, egy pártember, Galambos Józsefnek hívták, akit én régről ismertem mint ilyen kertészettel foglalkozó embert. Ő mondta meg, hogy menjél ide, meg menjél oda, mondott nekem egy-két-három családot, hogy azoknak „mindig van szükségük segítségre, és vállald azt el”. Ezek általában munkáscsaládok voltak. Traktorgyár meg textilgyár munkásai, nem értettek hozzá, és így jó néhány családnál szívesen látták az én munkámat. Hivatalosan munkanélküli voltam. Dolgoztam, szerényen ugyan, de azt meg is fizettek. Meg mindig nagyon jólesett, hogyha munka után behívtak egy tányér levesre, és beszélgettünk egymással. Sokat, és nagyon különböző véleményeket volt alkalmam meghallgatni. Szakmailag is érdekes volt egyébként, mert senki nem foglalkozott akkor a kiskertekkel. A kiskert, az egy idegen test volt a szocialista világban. Érdekes módon azt is sokszor fölvetették nekem, hogy szétdarabolja a társadalmat. Tehát ahelyett, hogy elmennének a művelődési házba meghallgatni egy politikai előadást, inkább a kertjüket művelik. Ezért nagyon sokáig tartotta magát az a szemlélet, hogy vissza kell fogni ezt a „kiskertszemléletet”.
 1953 áprilisa lehetett, amikor sikerült végre elhelyezkedni. Próbálkoztam mindenfelé. Az állami gazdaságok felé orientálódtam. 1953-ban kaptam egy értesítést, hogy a Mányi Állami Gazdaságban szükség volna egy segédagronómusra. Nagy megújulás és megnyugvás volt az nekem. A Mányi Állami Gazdaság központja Zsámbék fölött, Felsőörsön, jellemzően egy kastélyban, a Ruttkai-birtok kastélyában volt. Nem tartozott a legnagyobb gazdaságok közé, úgy háromezer hektár volt az egész, de nagy állatállománya volt. A háromezer hektárból nyolcszáz hektár volt gyümölcsös. A gyümölcsös rendben is volt nagyjából, a gazdaság többi részei voltak elhanyagolva, amikor én odakerültem, mert történetesen egy szőlész érdeklődésű, kertész végzettségű főagronómus volt előttem. Alkoholista volt és sok zűrt csinált, és talán egy hónappal azután, hogy én odakerültem, fölmondtak neki. Gyorsan beleestem a közepébe a dolgoknak. Nem volt sok időm beletanulni. Az apám kapitalista gazdaságából azonban sok mindent tudtam hasznosítani az állami gazdaságban, a szocialista állami gazdaságban. Például a juhászatot. Gyöngyös határában, a Sárhegy keleti oldalán volt huszonöt-harminc hold legelője, ami nem volt egyáltalán hasznosítva. Valahonnan Kassa környékéről hoztunk kétszáz anyabirkát, így hasznosítottuk. Volt ott egy barlang, az helyettesítette a hodályt. A Mányi Állami Gazdaságnak is nagyon sok dombvidéki legelője volt, aminek a megművelésével mindig baj volt, nem voltak még megfelelő gépek se hozzá, gyümölcsösnek sem volt alkalmas. Amikor a gazdaság szakmai vezetője lettem, vásároltunk több mint kétezer anyabirkát. Később a létszám föl is ment még három és fél ezerre. Az nekem külön passzióm volt, azokkal sokat foglalkoztam. Volt egy juhászcsalád, akiket fölvettem. Apa, mama és három fiú. Mind a három juhászkodott. Megkaptak egy-egy nyájat. A mama csinálta a sajtot, amelyet nagyszerűen el lehetett adni, különleges ritkaságnak számított, és a Csemege Kereskedelmi Vállalat folyamatosan az összes sajtunkat megvette. Nagyon jó ára volt a gyapjúnak is, meg bárányt is adtunk el, összességében a birkanyáj nagyon hatékonyan hozzájárult az egész gazdaság fejlesztéséhez.Annak idején Pusztamaróton volt az egyik nyáj. Marót alatt volt az egyik kis juhásztanya, most semmi nincs ott, csak a legelő, ami nincsen hasznosítva, nincsen lekaszálva. Szomorú volt ezt látni, amikor arra jártam, úgy éreztem, ötven év alatt száz évet ment visszafelé a kultúra, amit ott megteremtettünk. Pedig azt igazán lehet kultúrának mondani, mert valóban utakat építettünk, kisvasutat építettünk, villanyhálózat lett, infrastruktúra is kialakult abban az időben. Jövedelmező gazdasággá fejlesztettük. Pusztamarót egyébként harminc kilométerre volt az állami gazdaság központjától. Egy háromszáz hektáros gyümölcsös, főleg almás volt a hegy tetején. Fantasztikusan jó minőségű gyümölcsöt termett. Csak az volt vele a probléma, hogy nem lehetett leszállítani a vasútállomásra, mert nem voltak jó utak. Viszont régen, a hercegprímási uradalom idejében volt ott egy kisvasút, amely a süttői vasútállomáshoz csatlakozott, azt használták a termények szállítására, mint ahogy az apám birtokán is vasúttal, lóvasúttal mozgatták a terményeket. Amikor én odakerültem ebbe az állami gazdaságba 1953-ban, rögtön fölmerült bennem a gondolat, hogy újra föl kellene építeni ezt a kisvasútat. De hát nem volt rá pénz. ’56-ban aztán, amikor ott én igazgató lettem, vagy a következő év legelején Olt Károly volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a főtitkára. Fölvettem vele a kapcsolatot, és segítséget kértem tőle, hogy valami pénzt adjon nekem ehhez. Váratlanul olyan nagyvonalú volt, hogy megfinanszírozta ennek a kisvasútnak az építését. Gyönyörű kisvasútat csináltunk belőle, csodálatos útvonala volt! Kanyargósan vitt föl a Gerecsébe az erdőn keresztül. Három vagy négy évig zavartalanul szállítottuk rajta az almát, minden probléma nélkül. Az a hatszáz vagon alma, amit exportra küldtünk, így érte el a vasútállomást. Aztán egyszer csak hallottam, hogy fölszedték azt a vaspályát.Persze voltak értelmetlen dolgok is. Teljesen általános volt, ahogy a termelési feladatokat szétosztották. A felügyelő hatóságunk a Fejér–Komárom Megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága volt, amely ugyancsak felülről kapta az utasítást, hogy a megye területén mennyi búzát, mennyi kukoricát, mennyi cukorrépát, mennyi árpát kell termelni. A Mányi Állami Gazdaság, amely dimbes-dombos területen, nem megfelelő földeken, a vasútállomástól tíz-tizenöt kilométerre feküdt, ennek ellenére ugyanúgy kapott feladatot a cukorrépa-termesztésre, mint Mezőfalván a cukorrépatermelő gazdaság. Ezekből persze semmi, vagy majdnem semmi bevétel nem származott. De az egész nemzetgazdaságra jellemző volt, hogy felosztották a feladatokat, a népesség arányában, meg a terület arányában. Ez a szovjet szocialista rendszer egy jellemző tulajdonsága volt. A Mányi Állami Gazdaságban minden szellemi tőkét meg beruházási lehetőséget elsősorban a fő üzemágra, a gyümölcstermesztésre kellett volna fordítani. Nem volt értelme, hogy olyat erőltessenek, ami ott nem megy. Az őszibarack nagyszerűen termett, de a cukorrépa nem. Az őszibarack több cukrot termelt, mint a cukorrépa! A Fejér–Komárom Megyei Igazgatóság egy jól vezetett igazgatóság volt egyébként. Nagyon sok jó gazda volt ebben a közösségben. Két-három hetenként föltétlenül összehívták a gazdaságok vezetőit, és mindig nagyon-nagyon tartalmas és nagyon hasznos viták, beszélgetések alakultak ki annak kapcsán, hogy mit hogyan termeljünk. Magyarországon például korábban nem termeltek napraforgót szántóföldi táblákon, csak az volt a szokás, hogy a kukoricatáblákat napraforgóval szegélyezték. Nem volt sok, mert általában a lakosság sertészsírral főzött, és olajgyártás még alig volt. És akkor egyszer csak, mondhatni egészen pánikszerűen megjelent a napraforgó-termelés, mint nemzetgazdasági szükséglet. Nem kismértékben egészségügyi okokból is, hiszen akkor nagy akció folyt, hogy olajjal egészségesebb főzni. Kevesebb is lett hirtelen a zsír egyébként, mert akkor állt át egész Európa a hússertés tekintetében: a mangalica jellegű hússertésekről a fehér sertésekre, aminek viszont kevesebb a zsírja. Volt is nálunk egy nagy összejövetel, ahol a megyei főagronómus beszélt arról, hogy napraforgót kellene nagyobb területen, szántóföldi táblákon is termeszteni. És akkor fölállt egy főagronómus, egy fiatal főagronómus, és azt mondta: „De hát hogy, milyen módszerrel termeljük a napraforgót?” „Hova való vagy, fiam?” – kérdezi a megyei főagronómus. Azt mondja a fiú: „Mezőfalvára.” „Na és apád termelt napraforgót?” „Igen, igen. Termeltünk.” „Na hát, akkor úgy termeld te is!” Mindannyian a régi módszerekre támaszkodtunk.
  Közben a feleségem fenn maradt Pesten a fiammal, én meg hazajártam hétvégeken, illetve a fiam az nagyon sokat kint volt a gazdaságban, a szabadidejét mindig kint töltötte.Ott mégiscsak gazdája, ura voltam annak a gazdaságnak, és elegáns hintóm volt, meg autóm is volt – már egy ilyen rossz Skoda, de azért mégis autó volt –, meg motorkerékpárom is volt. És az emberek haptákba álltak előttem. Az állami gazdaságokban egyébként az volt az érdekes, hogy hosszú ideig szinte katonai fegyelem volt. Az volt az előírás, hogy ha egy magasabb rangú gazdasági tisztviselő jött, akkor annak jelenteni kellett. Tehát aki ottan munkavezető volt vagy az üzemegység vezetője, amikor megérkeztem, elém állt, és azt mondta, hát ilyen meg ilyen munkák folynak, ez meg az az észrevétele. Jelentési kötelezettség volt. De aztán ez 56-ban megszűnt. Az én egyik igazgatóm Forgó Lajos elvtárs-úriember volt, így mondom, mert mind a kettő benne volt a személyiségében, már egész fiatal kora óta szervezett kommunista és pártmunkás volt. Sőt részt vett a spanyol forradalomban is. Nem tudom a maga részletességében, hogy milyen jelentősége volt az ő ottani szereplésének, de annyi azért kiderült róla, hogy szakács volt Spanyolországban az egyik alakulatnál. Ennek köszönhetően mindenesetre a „spanyolosok” közé tartozott a felszabadulás után, ami nagyon „arisztokratikus” dolognak számított, és ezt mindig hangoztatta is. Egyébként egy művelt, nyelveket beszélő, de nagyon kellemetlen modorú ember volt. Volt valami kertészeti alapképzettsége, kertészsegéd volt, valami keveset értett a dolgokhoz, de csak ennyire. Nekem sok bosszúságot okozott, mert az emberekkel végképp nem tudott bánni, mindenkit megsértett és mindenkiben hibát keresett. Engem nem tartott az ellenségének, megbecsülte a munkámat. Legfeljebb annyi volt, hogy – sok diófasor volt a Felsőörsi Üzemegységben – ha dióérés idején kiment a gyümölcsösökbe, telerakta a zsebét lehullott dióval, bejött, behívott az irodába: „Nézd meg, már megint mennyi dió volt a földön!”
Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent. Én néhány hozzám közel álló emberrel megszerveztem a gazdaság védelmét, meg tudtuk őrizni a rendet. Ez is egyike életem soha meg nem oldható dilemmáinak, hogy én védtem meg a szocialista állam vagyonát, akitől a szocialista állam elvette mindenét. Akkor nagyon komolynak tűnt, hogy Forgót az emberek föl akarják akasztani. Nagyon gyűlölték. Nekem kellett mindig csendesítgeteni őket. Valóban izgága, rossz természetű ember volt. Akkor is nekem kellett két órán át csillapítani a tömeget. Én meg a főállattenyésztő, meg még néhány ember ott álltunk a többiekkel szemben, és ezek üvöltöttek, hogy „akasszuk föl!”. Én azt mondtam, hogy nem. Engedjék el, ott áll az autó, elviszi a zsámbéki buszmegállóig, és a busszal menjen, ahova akar. Erre ők: „Nem, ők azt nem engedik meg, eleget járt ez autón, nem engedik, nem engedik meg, akasszuk fel!” Ez ment két órán keresztül. Mindig lejjebb szállítottam az igényeket, mondtam: „Akkor befogatok, és kocsival megy el az állomásra. Engedjék el!” Nem engedték ezt se. Végül azt megengedték, hogy a teherautó platóján elmehessen. Ez egy nagy alkudozás eredménye volt. Nagyon hosszú és nagyon keserves, iszonyatos és félelmetes dolog volt. A forradalom a gazdaságban kizárólag Forgó Lajos ellen irányult. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy akkor a legjobb koromban voltam, tehát erőteljes és határozott. Bíztak az emberek bennem, rendet is tudtam tartani, nem lett végső soron semmi probléma. A gazdaság voltaképp mégiscsak egy tanya volt, a külső környezet kevéssé hatott rá. Amikor ez az esemény lezajlott, a munkástanács engem nevezett ki igazgatónak. Ezt elfogadta az akkori földművelésügyi miniszter is, és van is papírom róla, hogy igazgatónak kineveztek. November 4. után sokan menekültek mifelénk, nyugati irányba. Elszórva, meg kisebb csoportokban is jöttek az emberek. Sokan, igen sokan bejöttek a gazdaságunkba is. Mi berendeztünk egy munkásszállást egy kicsit komótosabbra, és ott sok olyan embert, aki aztán később komolyabb szerepet is betöltött a politikai életben, egy-két napig pihentettünk, meg vendégül láttunk. Volt egy olyan nap, amikor tele volt ez a munkásszállás ilyen menekülő emberekkel. És akkor egyszer csak megjelentek az oroszok. Szerencsére működött a polgárőrség, és rohant hozzám az egyik fiú: „Fönt a dombon látom az orosz tankokat, és lehet, hogy ezek ide is bejönnek!” Kora reggel volt, „állami gazdasági reggel”, öt óra, hat óra lehetett. Felkeltettük ezeket az embereket, és megmutattuk nekik, merre tudnak úgy lelépni, hogy ne találjanak rájuk. Ilyenek történtek, de az országos eseményekkel a forradalom alatt nem találkoztam igazán. Jó néhányszor bent voltam Pesten. Egy alkalommal szerencsém is volt. Amikor mentem hazafelé, az úttörővasútnál lévő szovjet alakulat levetkőztetett, megmotoztak. De nem esett semmi bántódásom. Én többször voltam Pesten, és azért rádiót hallgattunk. Hallgattuk a Szabad Európát is, meg hallgattuk a Magyar Rádiót is. Nem tettem igazán semmit a forradalomért, a forradalom sikeréért. De teljesen egyértelműen drukkoltam azért, hogy ennek eredménye legyen. Nem Horthy-rendszert képzeltem el, hanem nyugati kultúrát, egy nyugati társadalmat képzeltem el. Azt hittem, hogy ez talán elérhető.
 A mányi állami gazdaság felsőörsi része a Ruttkai családé volt. A Ruttkai gazdag család volt, az első magyar nagyáruház tulajdonosai voltak a Rákóczi úton. Ruttkai Éva papája volt a családfő. Ez volt Felsőörs. Emellett még két üzemegység volt. A nándorpusztai üzemegységben főleg állatokat tenyésztettek. Volt ott egy nagy sertéshizlalda, és volt ott egy nagyon értékes lóállomány is, úgynevezett koronás kanca lóállomány, ami még a 45 előtti honvédség válogatott lóállománya volt. Azért hívták ezeket koronás kancának, mert a nyakuk bal oldalába be volt égetve egy korona. Ezek tenyészállatok voltak természetesen. A harmadik üzemegység pedig Pusztamarót volt. Felsőörs és Pusztamarót főleg gyümölcsös volt, de mind a két helyen volt birka is, meg szarvasmarha is. Mindenhol volt szántóföld is természetesen, Pusztamaróton meg erdő. Egy virágzó gazdaság volt egészen addig, amíg jött az a mánia, hogy össze kell vonni, koncentrálni kell az állami gazdaságokat is. Három állami gazdaságot összevontak, és akkor kerültem én onnan a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára. Illetve úgy volt, hogy akkor már külön volt a Fejér és a Komárom Megyei Igazgatóság, de én mind a kettőnek a főkertésze voltam 60-tól 64-ig.
Közben az egykori igazgatóm az állami gazdaságból az Állami Biztosító mezőgazdasági főosztályának a vezetője lett, és amikor én 64-ben úgy éreztem, hogy elég volt abból az agronómusi életformából, akkor ő elcsábított engem. Három évig az Állami Biztosítónál dolgoztam. Úri sorom volt, mert én voltam a kárbecslők főtanácsadója. Meg is fizettek, járhattam az országot, és mindenfelé, ahol nagy jégkárok vagy bármi más volt, kiszálltam. Ez az állás arra is alkalmat adott, hogy akkor elkezdhettem érdeklődni a jégesők elhárításának lehetőségei iránt, és lehetőségem volt rá, hogy a Meteorológiai Intézetben ezzel foglalkozzam. Ez akkor egy nagyon divatos téma lett. A Meteorológiai Intézet kutatóival együtt sok mindent csináltunk, bejártuk a világot. Sokfelé voltunk, többek között Grúziába is elmehettem egy tanulmányútra. Objektíve minden nagyon jó volt, csak valahogy mégsem szerettem igazán ezt a munkát. Én a termelésben éreztem mindig jól magam. Ilyen földhözragadt ember vagyok, hogy annak találom értelmét, ami valami reális értéket állít elő.
 Én tulajdonképpen az első agrárdoktorok közé tartozom, 1959 óta vagyok doktor. A disszertációm arról szólt, hogyan hat a talajvíz a mezőgazdasági termelésre. Akkor még nem látszott reménytelennek, hogy esetleg tudományos pályán folytatom tovább a tevékenységemet. Aztán az Állami Biztosítónál a jégkárok kérdésének a vizsgálata volt az egyik feladatom. A jégelhárításból készítettem egy kandidátusi értekezést is. Mivel én nem tudományos intézetben dolgoztam, ezért egy külső bizottság bírálta el, három akadémiai tag, akik védésre alkalmasnak találták, de a Tudományos Minősítő Bizottság elutasította. Védésre így nem kerülhetett sor. A bizottsági titkára azt írta rá a kérvényemre: „A tudományos fokozatok a dolgozó nép fiainak vannak fenntartva.” 
Amikor az Állami Biztosítótól eljöttem, akkor kerültem a Kertészet és Szőlészet laphoz. Adddig is elég sokat írtam ebbe a lapba. Egyszer csak kaptam egy telefont a Hírlapkiadó Vállalat igazgatójától, aki egy nagy befolyású férfiú volt, Csollány Ferencnek hívták, azt kérdezte, hogy bejönnék-e. Bementem. Fehér Lajos testvére, Fehér Gyula volt akkor a Földművelési Minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője, és ő is támogatta, hogy főszerkesztőnek nevezzenek ki. Abban az időben, amikor a Hírlapkiadó Vállalatnak nyolcvan vagy annál is több kiadványa volt, a Népszabadság, az össze vidéki, megyei lapok, a Nők Lapja, szóval rengeteg folyóirat, hetilap. Ez egy nagyon jól menő állami, illetőleg pártvállalat volt, de összesen ketten voltunk párton kívüli főszerkesztők a vállalatnál. Véletlenül éppen a Magyar Mezőgazdaság főszerkesztője, meg én. És amikor valami pártügyről volt szó a szokásos heti főszerkesztői értekezleteken, akkor a Csollány mindig ránk nézett, mondta, hogy „Sándor és Gyurka, ti menjetek ki”.A Kertészet és Szőlészet volt akkor az egyetlen kertészeti folyóirat. A Földművelésügyi Minisztérium tulajdonában volt, egy hivatalos fórum volt, és a Hírlapkiadó Vállalat, az ország akkor legnagyobb lapkiadója adta ki. Kéthetenként jelent meg, alacsony példányszámban. Amikor átvettem, olyan hétezer példányban jelent meg, a nagyüzemek lapja volt. De sikerült megalapítanom mellette egy tudományos folyóiratot is, amit Kertgazdaságnak hívnak, és ez az új lap egy kicsit levette a nagyüzemi problémák tárgyalásának kötelességét a Keszőről. A Kertészet és Szőlészetben elkezdtem súlypontosabban foglalkozni a kistermelőkkel, és a pédányszám fölment hetvenötezerre, és közben hetilap lett, fogyasztható lap lett belőle, amit az emberek nagyon szerettek olvasni. Próbáltam valahogy ezeket a mesterségesen felállított falakat, amelyeket a nagyüzem meg a kistermelő között állítottak – és amelynek persze politikai tartalma volt – lebontani. Féltették a kisüzemtől az embereket. Egyrészt azért, mert úgy vélték, hogy ez nyilvánvalóan kapitalista szellemet örökít vagy stabilizál, részben azért, mert szétzilálja, atomizálja a társadalmat, merthogy kerítés mögött vannak az emberek valamiképp, ki-ki a magáéval foglalkozva. A hatvanas évek végére ennek a törekvésnek megteremtődött a politikai alapja is, amikor elismerték a háztáji gazdaságok jelentőségét. A lapunk nagyon is a középpontjában volt akkor a termelési politikának, és úgy éreztem, hogy ezt meg is becsülték. Szóval tényleg, mindenféle elismerésekben volt részem, a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam például. Amikor a kertészeti lap főszerkesztője voltam, akkor én tényleg erőm megfeszítésével dolgoztam azon, hogy ez a szakma a helyes irányba menjen, és hát talán egy nagyon kicsi részem van is abban, hogy a rendszerváltás előtt ez az ágazat nagyon tulajdonképpen szép helyezést ért el az európai kertészeti termesztésben. Amikor főszerkesztő voltam, nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy sokat járjam a vidéket, és igyekeztem közben jól megismerni az országot. Úgyhogy hivatalos gépkocsival mentem, a Hírlapkiadó Vállalatéval, akkor még volt ilyen, hogy gépkocsi, és ha a sofőrök megláttak, azt mondták, hogy „nem kell térkép, ha Gyuri bácsi jön velünk”. Aligha van olyan községe az országnak, ahol még nem jártam volna. Tényleg jól ismertem az országot, az embereket. Mindig megkérdeztem, hogyha valaki hozzám fordult, hogy „hova való vagy”? És vagy az apját ismertem, vagy a testvérét ismertem, vagy a sógorát ismertem.
 A Kertgazdaságnak is szerkesztője voltam, majd később alapítottam egy Kerti Kalendárium című kis folyóiratocskát is, majd a Kertbarát Magazint is, ami ugyancsak mindmáig létezik.
   1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban. Ennek ellenére nyugdíjba mentem és azt hittem, hogy most már tényleg csak a balatonfüredi kertemmel fogok foglalkozni végre, és azontúl már csakis könyveket írok majd. De egyszer csak fölhívott Peták István, aki az Ablak első főszerkesztője volt a televízióban. Kellett neki valaki, aki a mezőgazdaság, meg főleg a kertészet ügyeiről beszélne a műsorban, és rám gondoltak. Megpróbáltuk. Ez jó ötletnek bizonyult.Amikor először bementem a stúdióba, és így megálltam az ajtóban, és mondtam, hogy én fogok majd beszélni a mezőgazdaság meg kertészet témáiról, és kérem a segítségüket, akkor egy ifjú hölgy azt mondta: „Jé, akkor maga lesz a Bálint gazda.” Így lettem Bálint gazda. Petáknak ez mindjárt megtetszett, mert neki jó érzéke volt az ilyen dolgokhoz, de óvatos ember lévén fölhívta Lakatos Ernőt, aki akkor az Agitációs és Propaganda Osztálynak volt a vezetője, és megkérdezte, mi a véleménye erről, minekutána a Szabad Európa Rádióban is volt már egy Bálint gazda. Lakatos Ernő Peták legnagyobb meglepetésére azt mondta, hogy semmi akadálya nincs, miért ne lehetne? Egy egészen különleges újításnak számított az Ablak létrehozása, aminek tulajdonképpen Horváth Ádám volt az ötletgazdája, és Peták István volt a megvalósítója. Az ötlet az volt, hogy a stúdió legyen egy szerkesztőségi szoba, úgy is volt berendezve, íróasztalok voltak, az íróasztalokon írógép, meg telefon. És ott volt az „ablak”, az, amelyen benézünk ebbe a szerkesztőségbe, ahol épp szerkesztőségi munka folyik. Az alkotáshoz kell valami közösség, valaki mások is. Az Ablakban ez megvalósult. Ott a szerkesztőség, élénk vita volt, és tényleg bele lehetett szólni abba a kiselőadásba, amit valaki tartott vagy fölolvasta egy cikke egyik részletét, bele lehetett szólni, és lehetett ellentmondani neki, méghozzá nyilvánosan. Ez volt a nagyszerű benne. Ez volt, azt hiszem, ami az akkori embereket megfogta, és odaszögezte a képernyő elé. Akkor ennek a műsornak harmincöt-negyven százalékos nézettsége volt! Igaz, hogy egy csatorna létezett, kétségtelen, hogy nem volt választás. Az Ablak foglalkoztatta az embereket és vitatkoztak rajta, magas volt a hatásfoka. Ez egy érdekes időszak volt, nagyon sokfelé hívtak bennünket, műsoron kívül is, és úgy a rendszerváltásig egy jó elfoglaltság volt nekem.
  Tulajdonképpen a nyolcvanas éveket ez töltötte ki nálam, meg a könyvírás, meg az előadások tartása. Nagyon sok előadásra hívtak meg, akkor még volt a művelődési házaknak pénze. A Magyar Honvédség tisztiházába (ma Stefánia Palota) is meghívtak egyszer egy előadást tartani a kertészkedésről, minekutána valahogy ráéreztek arra, hogy milyen jó lesz a kertészkedés a katonatiszteknek, akik az átlagosnál korábban mennek nyugdíjba. Akkor a Honvédelmi Minisztérium olcsón telkekhez juttatta a leszerelő meg nyugdíjba menő tiszteket, és ez megindította a honvédségnél a kertészkedési mozgalmat. Olykor még külföldre is elvittek, a közeli külföldre, a szomszédos országokba. Kiállításokat is rendeztünk, azt nagyon értékelték. Érdekes volt, jól működött, nagyon családias volt a közeg. Minden karácsony előtti hétvégén tartottunk egy nyilvánosabb összejövetelt, és volt pogácsasütő-verseny is. Olyankor a zsűrinek mindig én voltam az elnöke. Volt nagy versengés, hogy ki kerül a legmagasabb pozícióba a pogácsájával. A pogácsát egyébként nagyon tisztelem. Az a barátság szimbóluma számomra, ha valahol pogácsával kínálnak meg. Szerény étel, de mindig benne van annak az asszonynak a szeretete meg a hozzáértése, aki készíti. Kétszáz forintot kaptam egy előadásért vagy egy foglalkozásért, és azt mindig rendesen, időben fizették. Körülbelül húsz évet eltöltöttem evvel, amikor kezdtem úgy érezni, hogy már elég volt. Kaptam akkor egy olyan kitüntetést, ami a legmagasabb honvédségi kitüntetés volt, amit civil ember kaphatott, a Haza Szolgálatáért arany fokozatát. Ilyen békés mesterségért kaptam ezt a kitüntetést.
   Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben. Amikor hosszú betegség után meghalt, akkor jött Antónia, a mostani feleségem. Antóniát harminc éve ismerem. Könyveimnek egy jelentős részét ő szerkesztette, még dolgozott is nekem a Kertészet és Szőlészetben korrektorként. Egyszer egy bábolnai kiállításon összetalálkoztunk, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve néha színházba vagy koncertre vagy ilyesmire velem eljönni. Aztán úgy összemelegedtünk, annak ellenére, hogy óriási a korkülönbség közöttünk. Ő is egyedül volt akkor, elvált már korábban. Jóval korábban, úgy tíz évig volt egyedül, de a két fiút ő egyedül nagyon rendesen, nagyon tisztességesen fölnevelte. Az ő szülei egészen más körben, de ugyancsak nehéz életet éltek. A harmadik feleségem nagyapja Veszprém megyei főügyész volt, az anyja tanárnő, az apja meg katonatiszt, mégpedig berepülő pilóta volt. Főhadnagyi rangban fejezte be a háborús szolgálatot. A háború után nagyon nehéz helyzetben voltak, mert a nagyszülőktől már elvonták a nyugdíjat, a papájának egyáltalán nem volt, bányában dolgozott valahol Veszprém környékén, majd korán meg is halt. Antóniám is megszenvedte a magáét.
   Az én számomra a hetvenes évek második felétől a rendszerváltásig tartó szakasz egy olyan fölemelkedő időszak volt. Amikor kevésbé, sokkal kevésbé éreztem azt a megkülönböztetést, másod- vagy harmadosztályúságot, amit addig, és amikor úgy éreztem, hogy a társadalom úgy nagyjából elfogadott engem, meg azt, amit én, a képességeim alapján, nyújtani tudok. És épp ezért az egy szép időszaka volt az életemnek. Na és mindebben nagy része volt Balatonfürednek. Balatonfüreden egy közepes méretű telkünk volt, állt rajta egy kétszázötven éves présház, olyan, mint amilyen ezrével van a Balaton-felvidéken. Mi rendbe hozattuk a présházat: nádfedeles volt, de egyébként minden igényt kielégített. És igyekeztem egy szép, szakmailag is tanulságos kertet csinálni körülötte. Megpróbáltam úgy megcsinálni ezt a kertet, hogy olyan legyen, mint a kertészeti tudományok felosztása, hogy minden legyen benne. Egy virágoskert, egy gyümölcsöskert, egy szőlőskert, egy veteményeskert, és a termények feldolgozása a saját pincénkben, illetőleg a konyhánkban történt. Tehát az ötödik ágazata ez a feldolgozás lenne a kertészetnek. A kert tényleg nagyon szép és nagyon mutatós volt, és vonzotta is az embereket, nagyon sok látogatót. Egy alkalommal egy úriember – Telkes Jánosnak hívták – eljött hozzánk azzal, hogy ő Borsos Miklós jó barátja, és Miklós szeretne engem megismerni. Elmentem hozzájuk, leültünk beszélgetni, és nagyon gyorsan rájöttünk, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, számos kérdésben egyetértünk, és hasonló az ízlésünk is. Szóval ebből egy nagyon jó, mély barátság alakult ki. Vele is, meg a feleségével is.
  Borsos Miklós körül Balatonfüreden összegyűlt egy valóban nagyszerű társaság. Amelynek talán legjellegzetesebb és legbensőbb tagjai a következők voltak: Illyés Gyula, Németh László és a családja, ott volt Déry Tibor, Passuth László, Ferencsik János, Bertha Bulcsu. Ezek meglehetősen különböző gondolkodású emberek voltak, de a nézetkülönbségek mindig nagyon érdekes és színvonalas beszélgetéseket, vitákat eredményeztek. Rendkívül sok érdekes, humoros, szórakoztató meg tanulságos esemény történt közöttünk. Szinte hetente, sőt minden héten bizonyosan összejöttünk, de előfordult, hogy hetente többször is. Hétvégén egyik vagy másik helyen, mindig valaki másnál jött össze ez a társaság. És ez aztán kiegészült sok mindenki mással is, többek között nagyon gyakran járt ebbe a társaságba Görgey Gábor, Weöres Sándor, Horváth Boldizsár. Keresztury Dezső és Boldizsár Iván is járt oda. Továbbá ott volt Borsos Miklós közvetlen tihanyi szomszédja, dr. Riesz Ede, nevezetes orvosprofesszor, aki Miklós vasárnapi kvartettjéhez nélkülözhetetlen tagnak számított. Szenvedélyes vadász volt. Később még Czigány György is csatlakozott. Ha a társaság valakit cukkolt, akkor az elsősorban a Lipták Gábor volt. A cukkolások középpontjában nagyon gyakran Lipták Gábor bora szerepelt, merthogy Lipták Gábor írni azért tudott, meg jó kritikai érzéke is volt, de a borai, azok förtelmesen rosszak voltak! Őnáluk nagyon gyakran nagyobb társaság is összejött, olykor politikusokkal is elvegyülve, mint például Aczél György. Jártunk együtt kirándulni a környéken is, meg olykor egy kicsit messzebbre is. Egy nagyszerű együttélés volt ez. Tudom jól, hogy néhányan, mint például Németh László vagy Illyés Gyula nem is nagyon vitték a nyilvánosság elé ezt a kapcsolatrendszert, mert ők sokkal arisztokratábbnak tartották magukat. Próbáltunk mi ott alakítani egy szélesebb körű ismeretterjesztő meg beszélgető társaságot is, a Marina Szállóban, ahol kaptunk is hozzá helyet, és menegetett is a dolog egy ideig. Aztán amikor a rendszerváltás szele már megérintette ezt a társaságot is, ez a közösség tulajdonképpen egy kicsit széthullott.
 Amikor visszagondolok arra, hogy az életemben melyek voltak a jó és melyek a rossz időszakok, akkor mindig nagyon határozottan érzem azt, hogy ez egy nagyon emlékezetes időszak volt a számomra, pozitív értelemben. Bár lett volna hosszabb, mert ez csak 1972-től mondjuk 1985-ig működött. Nemcsak emlékezetes, hanem egy rendkívül értékes kapcsolatrendszer volt, nem azért, mert ismert emberek voltak, hanem azért, mert olyan emberek voltak, akiknek minden szavát érdemes volt meghallgatni, és időnként belekotyogni abba, amit okos emberek mondanak. Többnyire egymás műveiről meg gondolatairól volt szó. Körülbelül tudtuk, hogy ki mit gondol, és hogyan gondolkozik. De mintha nem ez lett volna a középpontban, nem ez szervezte a társaságunk életét, mintha nem lett volna olyan nagyon fontos ennek a társaságnak az, hogy ki honnan jött, hanem sokkal inkább az, hogy hová megy. Kimondottan kommunista nem volt közöttünk senki sem. Aczél, ha lejött, igen. Jobbfelé se ment senki. Talán a Németh László volt az egyetlen, akire azt lehetne mondani, hogy a mai értelemben vett jobb felé irányultak a gondolatai, de tulajdonképpen a humánum volt az, ami leginkább áthatotta ezt a kis emberi közösséget.
A balatonfüredi társaságnak abban is hatása volt rám, hogy jobban kinyílt a gondolkodásmódom. Addig nekem tényleg testem-lelkem a szakmámé volt, és nem érdekelt semmi kiágazása ennek a dolognak. Azóta viszont egyre jobban érdekel, hogy milyen hatása van a szakmámra a kultúrának és a társadalomnak, és milyen hatása van az én szakmámnak minden egyébre. Eljátszogatok azzal a gondolattal, hogy a kertészkedés nem csak reálisan elfogyasztható termények előállítása, hanem van egy olyan hatása az emberre, hogy sikerélményt ad, meg serkenti az embereket arra, hogy gondolkodjanak, tervezzenek, alkossanak valamit, és ez talán a társadalom egészének értékeit is növeli.
 De nem ebből a társaságból indult közvetlenül a közügyek iránti érdeklődésem. Az én politikai szerepvállalásomra a közvetlen indítékot az adta, hogy 1992-ben volt egy időközi képviselőválasztás. Képviselet nélkül maradt egy választókörzet: Kiskunhalas, és akkor oda pályázott egy Nagy Tamás nevű ismerősöm. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának vezető tisztviselője volt. Ő képviselőjelölt lett, és az az ötlete támadt, hogy velem szeretné a kampányát lebonyolítani, hogy menjünk együtt, ő elmondja az ő képviselői elképzeléseit, programját, én meg beszéljek az embereknek a kertekről, meg a mezőgazdaságról, meg erről-arról. Ez a fogás roppant sikeresnek látszott. A választás után Nagy Tamás kapacitált engem, hogy én is politizáljak. Akkoriban sokan ajánlották nekem mások is, hogy menjek, álljak be közéjük. Elsősorban a kisgazdák voltak aktívak 1992 körül. Én ezt az ajánlatot nem találtam csábítónak. Aztán jelentkezett az MDF is mint „vevő”, és ővelük sokáig kokettáltam. Ők akkor a mezőgazdaság kérdéseivel nagyon sokat foglalkoztak, sok értekezlet, konferencia, ez, az, amaz volt. Aztán voltak olyan rövid kis kalandjaim, hogy a nyugdíjasokkal képzeltem el ezt-azt. Volt ugyanis egy pártjuk. MSZP-s ajánlat is érkezett, a Zöld Párt is hívott. Ők azt akarták, hogy Balatonfüreden legyek majd képviselőjelölt. Elkezdtünk ott kampányolgatni, és egyszer csak megjelent Magyar Bálint, a „királycsináló” Magyar Bálint, aki azt mondta, hogy „gyere az SZDSZ-be, mert az a neked való dolog”. Az én természetem olyan, hogy mindig szeretek valahová tartozni. Talán a politikai tevékenységem is azért volt, mert az SZDSZ-ben úgy éreztem, hogy ott sok olyan ember van, akivel érdemes az embernek a gondolatait megosztani. 
  Az SZDSZ-ben egy kiváló társaságot találtam tényleg, emlékezetesen kiváló társaságot, ami egy kicsit emlékeztetett persze a Borsos-féle társaságra is, de azért nem volt a szívemhez annyira közel, mint Borsosék. Igazában nem is találtam barátot magamnak ebben a pártban, csak olyanokat, akikkel együtt akartam dolgozni vagy tevékenykedni. Olyanok voltak, mint Kis János, akivel akkor nagyon jó kapcsolatom volt. Tamás Gazsi – mármint Gáspár Miklós – meg Tölgyessy Péter, akivel később is, még fideszes korában is jó kapcsolatot tartottam, vagy Dornbach Alajos, akivel egy kicsit jobb, közelebbi viszonyba is sikerült kerülnöm, Eörsi István, Eörsi Mátyás. Juhász Pál pedig négy éven keresztül az állandó vitapartnerem és nagyon becsült mezőgazdász kollégám volt. A legjobb kapcsolatom Tardos Mártonnal volt, akitől mint közgazdásztól igen sokat tanultam, és sok problémát tudtunk megbeszélni egymással. Szellemileg is elég közel voltunk egymáshoz. Ő nagyon szerette a természetet, és annak ellenére, hogy Leányfalun volt egy villája, nem nagyon ismerte a kertészkedést. Nagyon szeretett kirándulni, élvezte is, és tisztelte a természetet. De a szakmáról is sokat beszéltünk, és nagyon gyakran meghívott a nemzetközi delegációkkal való találkozásaira, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről. Talán értékelte is azt, hogy én viszont a mezőgazdasághoz sokkal többet értek, mint ő. Ő egy igazi urbánus lélek volt, de tudta, hogy ez hiányzik neki. A többieket, azokat sokkal kevésbé ismertem. Síeltünk néha együtt Tardos Marcival meg Litván Györggyel.
 Az SZDSZ-ben először a bicskei körzetet ajánlották, de végül is Érdre, pontosabban az Érd, Százhalombatta és Diósd választókerületbe kerültem, és örültem neki, mert érdekesnek láttam azt a területet. ’94-ben engem tényleg könnyedén meg is választottak Pest megye 9. választókerületében országgyűlési képviselőnek. Én pedig, azt hiszem, tisztességesen igyekeztem is ezt csinálni. Elejétől fogva megmondtam, hogy engem elsősorban természetesen a vidék és a mezőgazdaság érdekel, más témákban nem is érzem magamat eléggé felkészültnek. Amikor a ciklus közepén éppen új elnök volt, Kuncze Gábor, akkor – abban a ciklusban hatvankilenc képviselője volt az SZDSZ-nek – mindenkivel megbeszélte a jövőt, és én megmondtam neki, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni, és úgy érzem, hogy az SZDSZ nem tartja elég fontos témának, nem szívügye ez a téma. Erre a Kuncze Gábor azt mondta nekem, hogy „nézd, Gyuri bácsi, ez egy kis párt, amelyik három-négy témával tud behatóan foglalkozni, és ezek között nincs ott a mezőgazdaság”. „Gábor, akkor viszont vedd tudomásul, hogy én a következő ciklusban nem akarok képviselő lenni” – válaszoltam neki. Ebben megállapodtunk, és én, úgy érzem legalábbis, tisztességgel végigcsináltam még a hátralevő két évet.
 Mindeközben nagyon súlyos családi problémáim is voltak. Feleségem hosszú ideig betegeskedett. Eközben tényleg teljes erőbedobásával és feszített tempóban dolgoztam a politikában is, amit azért kétségkívül el is ismerték a pártban. De ennek ellenére végig azt kellett éreznem, hogy az nem fontos, ami nekem annyira lényeges.Énnekem az a négy év, amkor országgyűlési képviselő voltam, veszteségnek számított. Nem is vagyok alkalmas politikusnak. Ilyen szempontból jókor hagytam abba, mert azóta még jobban szenvednék attól a dologtól, hogy az ember nem a saját véleményét, hanem egy közösség, közelebbről a párt véleményét kénytelen képviselni, és nem a magáét mondhatja. Nagyon sokan elfordultak tőlem akkor, amikor én a Szabad Demokraták Szövetségének tagja, meg képviselője lettem. Azok az emberek, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, azok önmagában azt vették tőlem rossz néven, hogy politikával foglalkozom, talán nem is annyira a pártválasztást. Képviselőségem négy éve veszteségnek számított azért is, mert kiestem egy csomó olyan dologból, ami nekem egzisztenciálisan fontos lett volna, és ami az én szellemi igényeimet is kielégítette volna. Komolyan szó volt róla, hogy kineveznek professzornak a Kertészeti Egyetemre – ezt sutba dobták. Működött a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület, az ottani tevékenységet kénytelen voltam áthárítani másokra. Emiatt az egyesület szinte teljesen megszűnt létezni, bár magának az egyesületnek a létjogosultsága is csökkent egy kicsit időközben.Ilyen volt nekem a politikai karrierem, és én ténylegesen én csak akkor mentem nyugdíjba, amikor abbahagytam ezt a politikai tevékenységet. Attól kezdve csak azt csinálom, amit föltétlenül kell, hogy a nyugdíj mellett legyen valami jövedelmem, meg azért, hogy ne essek ki teljesen a szakmai környezetből. És azóta azért sikerült egynéhány nekem fontos dolgot megvalósítanom. De hát ezek nem gazdasági természetű célok voltak.
 Igazából mindig szerettem volna tanítani. Gyerekkorom óta nagy vágyam volt, hogy ismereteket adjak át, és ahogy tapasztalatokban gazdagodtam, úgy ez a vágy talán fokozódott is, de aztán mindig kútba esett a dolog. Közvetlenül a főiskolai tanulmányaim befejezése után – akkor éppen Akadémia volt ennek az intézménynek a neve, Kertészeti Akadémia – igencsak ambicionáltam ezt. Főiskolás koromban egy Husz Béla nevű professzor mellett voltam demonstrátor, ő a növényvédelmi tanszéket vezette. Nagyon jó nevű ember volt, engem nagyon kedvelt és sok mindent rám bízott. Többek között akkor volt a földművelésügyi miniszter Kállay Miklós, aki később miniszterelnök lett, és neki szívügye volt a magyar rizstermelés. A rizst akkor egy gombabetegség támadta meg, amelynek a vizsgálatát és az ellene való védekezés lehetőségeinek kidolgozását rábízta Husz Bélára. Akkor ő két-három fiatalt maga mellé vett, és ez a kis társaság együtt csinálta ezt a dolgot. Életemnek az volt az első keresete. Már nem emlékszem, hogy pengőben mennyi volt az a pénz, de azt tudom, hogy egy nyáron át végzett munkáért annyi pénzt kaptam, hogy vettem belőle egy írógépet. Azon nagyon sokáig dolgoztam is. Na, hát ez volt az eső oktatási, felsőoktatási intézményben végzett kutatási munkám. Amikor végeztem, akkor szerettem volna valamiképpen oda kerülni, akkor még mindig a növényvédelem volt a szívügyem, de nem sikerült a kulákkérdés miatt. Közben azonban, meg ezután is nagyon szívesen tanítottam például szakmunkásokat. Amikor az állami gazdaságba kerültem, akkor egészen rendszeressé vált ez, és el is terjedt annak a híre, hogy a mi gazdaságunkban jó szakmunkásokat képeznek. Nekem mindig volt húsz-harminc fiatalemberem segítségnek, akik aztán nálam szerezték meg a képesítésüket.Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. Ezek a szakosztályok az átszervezés során megszűntek, és a társulat, amely addig egy piramisszerűen fölépített szervezet volt, átalakult, azonos rangú kisebb szervezetei lettek. Ezeknek van egy összefogó szerve, amely az anyagi ügyeit, meg az adminisztratív ügyeit intézi. Ebből a mezőgazdasági szövetkezeti szervezetből alakítottuk aztán ki a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, azzal a határozott céllal, hogy a kárpótlás során földhöz juttatandó – akkor még csak elképzeltük, feltételeztük ezt a dolgot – embereket a gazdálkodás alapjaira megtanítsuk. Nyilvánvaló volt, hogy azok a városi emberek, iparban dolgozó emberek, akik földhöz jutnak, nem értenek majd hozzá, a földet meg mégis meg kell majd művelni. Ez az aggodalmunk aztán később beigazolódott, tényleg kellett volna valamit tudniuk, vagy nem kellett volna a magánosítást megcsinálni. A Nagyváthy elnökeként belekerültem a TIT vezetőségébe is, és amikor Szentágothai János lett a TIT elnöke, akkor alelnöknek választottak, és két cikluson keresztül végeztem ezt. A TIT-ben tulajdonképpen egész fiatal korom óta mindig is dolgoztam valamit azok után, hogy egyetemistaként megnyertem a TIT, azaz akkor még a Magyar Királyi Természettudományi Társulat egyik pályázatát. A palóc előkertekről írtam egy tanulmányt. A palóc szokás eredetileg az, hogy a ház előtt, a ház és az utca között van egy kis előkert, és azoknak a növényállományáról írtam egy tanulmányt. A rendszerváltozás után immár a Nagyváthy szervezésében tanfolyamokat tartottunk különböző határozott célokkal, olyanokat, mint pulykatenyésztés, meg baromfinevelés, meg sertéshízlalás. Mindenfélét. Megkerestük, hol a legnagyobb az érdeklődés bizonyos dolgok iránt, és ott tartottunk tanfolyamokat, előadásokat, kiállításokat rendeztünk. Támogatta ezt a Földművelésügyi Minisztérium annak idején, egy kicsit az Oktatási Minisztérium is. Különösen nagyon sok segítséget kaptunk egy német továbbképző intézettől, ami történetesen éppen a TIT mellett, a TIT székhelyén dolgozott. Az első igazgatója egészen véletlenül egy Jakob Horn nevű úr volt, egyébként magyar származású, mert valahol a Bácskában született, és mint németet kitelepítették Németországba. Ők is nagyon sokat segítettek, elméletileg is, gyakorlatilag is abban a dologban, hogy hogyan lehet ezt ügyesen és jól csinálni. Aztán lassan-lassan sajnos visszaesett ennek az egyesületnek a tevékenysége, mert látszott, hogy nincsen rá érdeklődés. Végül is most már csak annyi a tevékenysége, hogy folyamatosan jelen vagyunk az interneten, amennyiben videófilmeket csinálunk bizonyos témákról, azokról a témákról, amelyekről az előadásokat is tartottuk régebben. A Vetésforgó című portálon mennek rendszeresen. Nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. Nem, nem mondanám, hogy határozott irányban haladnak a dolgok. Nincs itt igazi koncepció a mezőgazdaság tekintetében. A kárpótlásnak én sose voltam híve. Úgy éreztem, hogy ez nem oldja meg az ország mezőgazdaságának, és ha úgy tetszik, a lakosság élelmiszerellátásának kérdését. Ez be is bizonyosodott. Egy olyan országban, mint mi vagyunk, ahol a lakosságot kilencvenöt százalékig ellátta a hazai mezőgazdaság élelmiszerrel, most jelenleg az élelmiszerek legalább harminc-negyven százaléka külföldről érkezik, vagy még annál is több. Ami nem tartható állapot egy olyan országban, amelynek nincsen más nyersanyaga, mint a termőföld, amelyet meg kellene művelni, és amelyet ki kellene használni a lehető legjobb, leghatékonyabb módszerrel. Meg kellene keresni azokat a hungaricumokat, azokat a terményeket, amelyeket mi tudunk Európában a leggazdaságosabban és a legjobb minőségben előállítani, és azt kellene termelni. Azt hittem, hogy ezek a fél- meg egyhektáros kárpótlási földek néhány év alatt meg fognak szűnni különálló gazdaságként, és valamiképpen össze fognak jönni egy-egy nagyobb birtokká. Ez az ország egyes régióiban elég szépen haladt is előre, ám aztán megtorpant. Békés, Csongrád, Hajdú megyében jól mentek ezek a dolgok. Óriási hibát követtünk el akkor, amikor viszonylag korszerű mezőgazdasági, élelmiszeripari feldolgozó vállalatainkat privatizáltuk, és azok mind külföldi kézbe kerültek. Nem vagyok ellensége, sőt híve vagyok a globalizációnak, csak értelmesen kellett volna ezt megcsinálni. Egyes embereknek sok pénz jutott a zsebébe, és éppen a legjövedelmezőbb feldolgozó ágazatok privatizációját szorgalmazták. Ez meg is történt a söripar, az étolajipar, a cukoripar esetében – meg még lehetne sorolni azokat az ágazatokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azok, akik megvásárolták, azok igazában csak piacot akartak teremteni maguknak ebben a kis tízmilliós országban. Mindenki nyíltan megmondja, hogy az ipar itt ma nem más, mint bérmunkát végző ágazat. Alig van olyan iparág, amelyik valami originális, sajátosan magyarországi terméket tudna előállítani. Gyorsan lemondott az ipar olyan dolgokról, mint a cipőipar, meg a textilipar, meg sok minden másról is. A magyar textilipar, ami Európában egy elismert ágazat volt, teljesen megszűnt létezni. A rádiógyártás, motorkerékpár-gyártás, amelyek ötven-hatvan évvel ezelőtt európai hírűek voltak, teljesen megszűntek. Tulajdonképpen nincsen más lehetőség kilábalni a gödörből, mint hogy az ipart is – persze a célszerűen – fejlesztjük. Meg az infrastruktúrát, ami nagyon elmaradott. És a mezőgazdaságnak a fejlesztése. A munkaintenzív, tehát a munkanélküliséget is fölszámoló vagy csökkenteni segítő mezőgazdasági ágazatoknak a fejlesztése.
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. Nem is mentem eléggé utána, nagyon el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Végül is birtokomba került kilenc, nem egészen kilenc, tán nyolc egész kilenctized hektár. Egy ludasi gazdálkodó bérli azóta is egyfolytában, és valamelyik gyerekem mindig megkapja azt a pénzt, hogy vegyen valamit magának, amikor évente megkapom.A képviselőségem után tanítottam is. Sok mindent elvállaltam, ami az oktatás területén volt. Többek között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán nyolc éven keresztül tanítottam agrárkommunikációt. A Kertészeti Egyetemnek mindig csak alkalmilag voltam alkalmazottja. Meghívtak előadásokat tartani, teljesen alkalmi jelleggel. Címzetes főiskolai tanár vagyok, történetesen a Kecskeméti Főiskolára vagyok kinevezve, mert ott is tanítottam egy időben. A fokozatszerzésem végül úgy történt meg, hogy már képviselő voltam 94-től, amikor 95-ben annyira biztattak, hogy beadtam egy kandidátusi értekezést, ami már a kommunikációról szólt, a kommunikációs tapasztalataimról szólt, és azt könnyedén és zavar nélkül megvédtem. Azóta én is a mezőgazdasági tudományok kandidátusa vagyok. Közben a publikációs tevékenységem is elég széles körű volt. Sok mindent megírtam magam is, meg szerzőtársakkal együtt is. Akkortól kezdve, hogy nyugdíjba mentem, nagyon sok olyan ismeretanyagot tudtam rekapitulálni, amelyek addig nem kerültek nyilvánosságra. Részben akkor már volt rá némi időm, és részben csatlakoztam olyanokhoz, akik éppen kísérleteket végeztek, és azt csinálták, de én tudtam inkább ennek az elméleti részét megírni. Így különösen a gyümölcstermesztés tudományterületén tevékenykedtem elég sokat. Nem ez volt a főfoglalkozásom, de azért talán a lelkem mélyén egy kicsit mindig is törekedtem volna rá, hogy valamilyen tudományos munkát végezzek. Továbbá létezik egy Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, a székhelye Salzburgban van. Úgy működik, mint általában a nyugati akadémiák, a tagok fizetnek. Itt nagyon szép munkát végeznek, amiben én is részt veszek. Most például olyan tervek vannak, hogy a dunai országok vízgazdálkodását, a vízhasznosítását körüljárja, és ennek én a mezőgazdasági vonatkozásait próbálom kimunkálni.Ha nagyon magamba akarok nézni, akkor azt kell mondanom, hogy hálát adhatok a sorsnak vagy a természetnek, hogy kilencven évet megéltem, és még azért mindig tudok valamit csinálni. Szóval nem csak ülök a fotelban, és olvasom az újságot, hanem azért mégis tudok valamit csinálni. Az újságot írom, és nem csak olvasom. Azonkívül nekem mindig szükségem van valami közösségre, amelynek részese lehetek, és a Rotaryt jó szívvel mondhatom olyan közösségnek, amihez érdemes tartozni. Már 1925-ben megalakult a Budapest Rotary Club. Mégpedig ez volt Közép-Európában az első Rotary Club. Előbb alakult meg, mint Bécsben, ugyan csak egy-két héttel, de nagy dicsőség, hogy ez az első. Valamikor a fasiszta uralom kezdetén megszűnt. A Budapest Rotary Club alapítója egy angol klub volt, azok a Budapest Rotary Club szépen hímzett magyaros zászlaját elvitték, és eltették. 1945 őszén újra megalakult a Budapest Rotary Club, amit aztán 49-ben vagy 48-ban Rákosi betiltatott. Erre aztán harmadszor is megalakult 1989-ben, amikor aztán én is tagja lettem a klubnak. Az angol klub visszaadta a régi zászlót, és a magyar klub nemsokára már önálló districtté alakult. A Rotary-szervezetekről azt szokták mondani, hogy az öregemberek cserkészmozgalma. Az mindenesetre igaz, hogy egy humanitárius célkitűzésű mozgalom, amely mindig valakiket segít. Történetesen a mi klubunk például a látássérült embereket, meg a látássérült szervezeteket támogatja. A Rotary segít kifelé, de a tagjai segítenek egymásnak is. Mivel nagyon különböző érdeklődésű és szakmájú emberek vannak együtt, hát tudnak valamit egymásért tenni. Gyakran előfordul például, hogy ha valaki, egy tag, Európa másik országából Magyarországra jön valamilyen megbízatással, például kereskedelmi vagy szakmai megbízatással, akkor eljön a Rotary Clubba, és megkérdezi, hogy van-e ott történetesen egy acéliparhoz értő ember, és azzal tudják egyeztetni a véleményüket. Ez egy hasznos dolog. Emiatt a Rotary meetingjeinek mindig nyilvános helyen kell lenniük, hogy bárki oda tudjon jönni. Vannak persze problémák, főleg az anyagi ügyekkel kapcsolatban, mert külföldön, vagy pontosabban nyugaton a Rotary az a jobb módú embereknek a szervezete. Elég magas tagdíja van, egy meeting ebéd sem ingyenes. De a mi klubunk az egy kifejezetten entellektüel klub, a tagjai idősebb emberek és nem nagyon nagy jövedelműek. Mostanában egyre inkább érezhető, hogy az emberek lemondanak a tagságról, mert nem győzik anyagilag. Én szívesen részt veszek benne. Minden kedden van a meeting, és én többnyire elmegyek.
Az utóbbi években két dolog volt, ami a tanítás meg a más egyéb dolgok, publikációs feladatok, előadások mellett meghatározta az életemet. Egyrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás, Tarnabodon, másrészt nagyon érdekelt engem a zsombolyai ügy. A Bánságban van egy kis település, tizenötezer lakosú város, amit jelenleg Jimboliának hívnak. Akkor, amikor Nagy-Magyarország még létezett, Zsombolya névre hallgatott. Öt nemzetiség lakja: magyarok, ők egyre kevesebben, románok, szerbek. A szerbek azért vannak ott szép számmal képviselve, mert közvetlenül a szerb határ közelében van, és hát úgy negyven-negyvenöt kilométerre a magyar határtól. Trianonban Szerbiához csatolták. Aztán volt két év múlva, azt hiszem, 24-ben vagy 22-ben egy határkiigazítás, és akkor Romániához került. Van ott egy bolgár közösség, amelyik százötven évvel ezelőtt telepedett le, és németek, akiknek jelentős részét persze a Ceauşescu-rezsim kitelepítette, de akik közül most sokan visszajönnek. Ott működik egy gazdakör, amely a Csekonics nevet viseli. Ennek a tagsága elhatározta, hogy gyümölcsöst akar telepíteni. A dolog nagyon ésszerűnek látszott, és látszik most is, két okból. Az egyik ok az, hogy azon a vidéken sohasem volt gyümölcstermesztés. Régen teljesen bevett szokás volt, hogy csak akkor fogyasztottak nyáron gyümölcsöt, hogyha valamelyik gyümölcstermelő tájról hoztak oda főleg görögdinnyét meg sárgadinnyét, ami Szeged és Makó környékéről érkezett. A másik pedig az a fölismerés, hogy jó földön, jó termőföldön érdemes gyümölcsöst telepíteni. Számomra azért volt egy reveláció, mert én itthon átéltem a második ötéves terv időszakát, mégpedig a szakmának a fősodrában, amikor egy Fejes Sándor nevű kertész kezdeményezésére közel kétszázezer hektár szőlőt és gyümölcsöst telepítettek nálunk. Óriási küzdelem volt. Dolgoztam vele másokkal együtt a tervkészítésekben, meg a tanácsadásban is. A telepítési akció első számú, országosan érvényes feltétele az volt, hogy csak olyan területet lehet erre a célra igénybe venni, ami más egyéb mezőgazdasági művelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas. Ez egy rendkívül téves elképzelés volt, amibe azonban mindannyian beletörődtünk. Akkor annyira fontos dolog volt, hogy legyen elegendő gabonatermelő terület, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a búza vagy a kukorica vagy a cukorrépa rovására történjék a gyümölcstelepítés. Ez olyan luxusnak látszott, kapitalista őrületnek. Ma már megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számít, hogy egy beruházás-igényes vagy munkaigényes ágazatot csakis ott érdemes beindítani, ahol optimálisak a természeti és a közgazdasági föltételek, de akkor ezt még nem ismertük föl. Ezek a mai zsombolyaiak viszont már fölismerték, és nekem nagyon megtetszett a kísérletük. Valamiképpen rám találtak. Elmentem hozzájuk. Fantasztikus és váratlan érdeklődéssel fordultak ez iránt a dolog iránt, és olyan szeretettel fogadtak, hogy azt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Elvállaltam ingyen, bérmentve és szerelemből, hogy én időnként leutazom oda, és elirányítgatom őket. A problémák persze egyre sűrűsödtek. Az induláshoz egy PHARE-programból kaptak pénzt. De nem volt szaporítóanyag, gyümölcsfa csemete. A Corvinus Egyetem faiskolájáról ezeket meg tudtuk volna vásárolni, csakhogy ott a román hivatalos szervek elkezdtek tiltakozni ez ellen, hogy miért Magyarországról vásárolják. Jött a szokásos huzavona. Végül is azonban sikerült kísérleti méretű gyümölcsöst telepíteni. Sokakat mozgósítottam. Arra gondoltam, hogy a különböző egyetemek gyümölcstermesztéssel foglalkozó oktatói közül kiválasztunk néhány embert, és csinálunk egy kis grémiumot, amelyik ennek a kérdésnek az elvi problémáit vagy szakmai problémáit egy kicsit kidolgozza, azzal a távolabbi céllal, hogy itt egy gyümölcstermesztési régiót lehetne kialakítani, akár több tagból állót is, amelyet azonban jól meg kell szervezni. Meg kell szervezni az egésznek a folyamatát, a tárolást, feldolgozást, logisztikát, kereskedelmet. Ez egy nagyon szép program volna. Ha harminc évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy odamennék, és állandóan ezt csinálnám. Szokatlan módon, sikerült a dolog, és most jelenleg van egy kis társaságunk, amelyben részt vesz a temesvári egyetem Romániából, az újvidéki egyetem Szerbiából, a szegedi egyetem és a debreceni egyetem, valamint a Corvinus Egyetem
  Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik. A község szerencsés is volt, mert nagy iparvállalatok telepedtek ott le, és ennek következtében nagyon jó a helyzet helyi adók tekintetében. Ott a kekszgyár, és az Ytong téglagyár és a Visontai Erőmű egy része. Korábban a Rózsadombon laktunk harmincöt évig. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Sashalomra Antóniával. Az a különbség a két lakóhely között, hogy a Rózsadombon egy hatlakásos társasházban laktunk, de olyan volt a lakók közötti kapcsolat, hogy éppenhogy köszöntünk egymásnak. Sashalmon főleg a nyáriasabb időszakban, ha megállok az autóval a ház előtt, mire kinyitom a kaput, addig nagy valószínűséggel valamelyik szomszédasszony ott van egy tányér pogácsával. „Most sütöttem.”
 
Az interjút Bolgár Dániel készítette 2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.