Jelenlegi hely

 

Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki.
 

 

Czeglédy Ilona
 
 Édesanyámnak, aki 1913-ban született, nagyon keservesre sikeredett a gyerekkora. A nagyszüleim úgy jöttek össze, hogy a vándorgépész nagypapa Érsekújváron meglátta a szép molnárlányt. Összeházasodtak, letelepedtek Budapesten, és született négy gyerekük. Nagypapa akkor már a MÁV-nál dolgozott. A húszas évek elején a spanyolnátha-járványban meghalt a nagymama, fél év múlva követte őt a nagypapa. Árván maradtak a gyerekek. A legidősebb, Béla akkor tizenhárom-tizennégy éves volt, az édesanyám kilenc, az öccse két évvel fiatalabb, a húga, Bözsike meg három-négy éves. Bözsike nevelőintézetbe került, róla többet nem lehet tudni. Csak egy kép maradt meg, amelyen együtt van a négy gyerek. Béla Magyarországon maradt, később fűszeres lett. Anyámat, Irénkét és az öccsét, Pistát a szlovákiai keresztszülők vették magukhoz, a saját gyerekeikkel együtt nevelték őket. Szlovák iskolába jártak, a középiskoláig jutottak, de 1929-ben áttették őket a határon. Ott nem maradhattak magyar állampolgárok, szlovákosították volna őket. Pista később eltűnt a második világháborúban.
 Édesapám, Czeglédy József 1909. június 3-án született Hajdúböszörményben, de a család tarcali. A papám édesapja Czeglédy János, vele születésemtől fogva együtt laktunk Pesterzsébeten, nagyon kedveltem őt. Nagypapám a mosonmagyaróvári mezőgazdasági iskolában tanult, a szőlőműveléshez igen jól értett. Czeglédy János megnősült, de negyvenévesen özvegyen maradt két kislánnyal, és akkor összekommendálták egy fiatal lánnyal, Váradi Ilonával. A húszéves nagymamám kapott két kamaszlányt, aztán sorjában születtek a gyerekei, három lány és az egy szem fiú, a papám. 
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.
 44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.  
Megindult az élet, elkezdődött a romeltakarítás. Mivel a földszinten laktunk, a mi lakásunkat nem érintették a belövések, legfeljebb ablakok törtek be. A férfiak közül többen még nem kerültek haza, ezért főleg az asszonyok dolgoztak. Például 45 elején, amikor a házban lakó Lampé néni meghalt, a mamám meg még egy nő húzta ki kiskocsin a holttestét a temetőbe. Bár nagyon szerény körülmények között éltünk, sokaknak segítettek a szüleim, nagyon emberségesek, nyitottak voltak. Lampé néni fia, Sanyi bácsi, aki festőművész volt, miután hazatért, minden ünnepet, minden karácsonyt nálunk töltött. Ugyanakkor ő is megtette, amit tudott, nagybácsi minőségben kísérgetett például az iskolába, és a Nemzeti Szalonban is többször voltam vele.
A nagynénémék addig maradtak nálunk, amíg a keresztapám 46-ban haza nem jött a hadifogságból, utána hazamentek Ceglédre. Az ő lakásuk megmaradt. Jól emlékszem, hogy az infláció idején, az új pénz bejövetele előtti időszakban, 1946-ban tömegével volt a papírpénz, ami már semmit sem ért. Arról vannak emlékeim, hogy a papám hátizsákban hozta haza a bevételt, kiborította az asztalra, és nekünk címletenként szét kellett válogatnunk. Hozzánk közel volt a Teleki téri piac, ahol folyt a cserekereskedelem. Mi a vidéki rokonságtól is kaptunk élelmet. Tojást, csirkét, diót meg egyebet. Aztán lassan megteltek a boltok. Szuper jó környéken laktunk, forgalmas, városias, ugyanakkor familiáris beütésekkel, a Baross utcában különböző fűszer- és zöldségboltokkal, tejcsarnokkal. Jól emlékszem a fűszerüzlet kirakatában lévő plakátra. Egy zöld üvegpalack mellett állt egy karcsú lány, piros, fehér csillagokkal díszített ruhában, mellette a következő felirattal: „Reggel Mega, délben Mega, este Maga meg a Mega!” A Mega ásványvizet reklámozta. Erre jól emlékszem, meg az első választás rettenetes nagy plakátozására. 
Az általános iskolát Erzsébeten kezdtem, de csak minimális ideig jártam oda, 43 őszétől 44 áprilisáig. A bizonyítványt a légitámadások miatt már áprilisban megkaptuk. A másodikat Cegléden kezdtem el, de csak három napig jártunk, mert lebombázták az iskolát. A másodikból magántanulóként vizsgáztam le, és 45 őszén már Budapesten kezdtem a harmadik osztályt. Először a Horváth Mihály téri iskolába jártam, majd az ötödik, hatodik osztályba a Deák téri evangélikus iskolába. Elég nyitott fejű voltam, szerettem iskolába járni, érdekesnek tartottam. A Horváth Mihály téri iskola jó iskola volt, ahol a gyerekeket fellépésre is tanították, sok önálló feladatot kaptunk. Tanultuk Petőfit, és én jelentkeztem, produkáltam magam, hogy az nem úgy volt ám, Petőfi mindenhol elmondta a Nemzeti dalt, kivéve a Nemzeti Múzeum lépcsőjét. Én ezt onnan tudtam, hogy Maya néni elvitt a Magyar Nemzeti Múzeumba Kárpáti Aurél előadásaira. Ezt honnan tudod, kérdezte a tanító néni, és elmondtam, hogy honnan. Erre azt mondta Surányi Kati néni, hogy jól van, kislányom, akkor holnapra felkészülsz Mátyás királyból. És akkor mentem haza, az Ember családtól kaptam a szakirodalmat, kikerestem a lexikonból Mátyás királyt, és megtanultam. A Horváth Mihály téren az egyik legfontosabb tanárunk Lukin László volt. Éneket tanított, és nagyon figyelt ránk. Én például gyenge voltam énekből, de Lukin tanár úr elküldött szép kiejtési versenyre. Többször vitt minket hangversenyre. Életemben először úgy voltam hangversenyen, hogy Lukin tanár úr kivezényelte az osztályt a Zeneakadémiára. Mindig az első emeleti erkélyen voltunk, azt nagyon élveztem. 
Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.  
Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam. Nyáron több évfolyamtársammal kis csapattá verődtünk össze. Három fiúval voltam jó haverságban, Dobszay Lacival – aki korábban a Zeneakadémiára járt, de beiratkozott a bölcsész karra is –, Tóth Pistával és Csalog Zsolttal. Meg Kolba Jutkával, aki szintén régészet–történelem szakot végzett. Szóval olyan öten-hatan voltunk egy csapat. A fiúkat elvitték katonának, a lányokat meg kiosztották nyári gyakorlatra. Életem első nyári gyakorlatára a szekszárdi megyei könyvtárba kerültem. Érdekesnek és jónak tartottam, az egész nyarat ott töltöttem. Nagy levelezésben voltunk. Több példányban írtam a leveleket: Kedves Zsolt, Laci, Pista! Pista, Laci, Zsolt! Váltogatva a megszólítás sorrendjét, hogy meg ne sértődjenek. És jöttek a válaszok. A régészetre úgy kerültem át, hogy lehetett kérvényezni, és egy beszélgetés alapján eldöntötték, átvesznek-e. Az első évben László Gyulához jártunk a Bevezetés a régészettudományba című előadásra. A László Gyula-féle első óra maradandó élmény, az döntötte el a választásomat. Ő nagyon hatásos személyiség volt. Amikor az előadást elkezdte, kitette maga elé a gyönyörű, alaposan dekorált fedeles zsebóráját. „Kedves fiatal kollégáim, gondoljunk bele, mi marad utánunk, mi marad belőlünk, ha átköltözünk a felsőbb régióba. Belőlem talán a jegygyűrűm, ez az óra, ha mellém temetik, az aranyfogaim és egy darabig a csontvázam.” Ilyen szemlélettel tanított, hogy amit találunk, az mi mindent jelenthet, hány értelmezést, hány lehetőséget láthatunk benne. És vitt minket a legkülönbözőbb helyekre, műtermekbe, kirándulásokra. 56 júniusában már bennünket, az újonnan átvetteket is elvittek tanszéki kirándulásra Észak-Magyarországra. Akkor láttuk az istállóskői barlangot, a diósgyőri várat is, amihez később aztán közelebb is kerültem. Jöttek velünk a tanáraink is, és megismerkedtünk a felsőbb évesekkel. Sárospatakon a Rákóczi Múzeum könyvtárában volt a vendéglátás és az új kollégák „avatása”. Ami természetesen ivászatot meg anekdotázást jelentett. Velem együtt Kolba Judit és Csalog Zsolt is átkerült a régészet szakra. Judit később a Nemzeti Múzeum főmuzeológusa lett, egyházművészeti emlékek kutatójaként vált ismertté, Zsolt pedig íróként és szociológusként.
Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk. Emlékszem Csalog szavaira: „Ilyen szép forradalomra nem voltam felkészülve.” Aztán hazafelé indultunk, és elmentünk a Rádióig. Ott már mindenféle harci zaj is hallatszott, és akkor én hazamentem. Tanítás nem volt egészen március végéig, az biztos, de a társaság egy része összejött a Duna korzó Kávéházban, és arról tárgyaltunk, hogy valamit tenni kell, mert a belövések miatt a mi kerületünkben is több lakás vált átmenetileg használhatatlanná. Alföldy Géza felsőbb éves régész javaslatára jelentkeztünk a Vöröskeresztnél szolgálatra. Kettesével osztottak be bennünket, jártuk a környéket, és összeírtuk, hogy ki milyen segítségre szorul. Aztán a Vöröskereszt segített. A bölcsészkari egyetemi épületbe hozták a segélycsomagokat, és mi is részt vettünk a kiosztásukban. Számomra az volt az igazi döbbenet, hogy nagyon keserves körülmények között élő emberekkel találkoztam. Akkor kezdtem belelátni abba, hol is élek. Egy másik meghatározó emlékem a Kálvin tér, ahol a hatalmas tűzfalról leverték a vörös csillagot, és alatta kofferben meg kosárban gyűltek az adományok, pénz, mindenféle holmi, és senki nem nyúlt hozzá. Az Ipoly utcában élő Nagyék közül a házaspár épp Beregszászban volt családlátogatáson, és itthon maradt a négy kiskorú gyerek, a legnagyobb sem volt tizennégy-tizenöt évesnél több. A szülők csak néhány napra akartak elmenni, de nem tudtak hazajönni. Ezekben a napokban sokat foglalkoztam a Nagy gyerekekkel is, a műegyetemista srácokkal vittünk nekik kaját, gondoskodtunk róluk. Aztán újra elkezdődött a tanítás. Csalog Zsoltot, aki részt vett a harcokban, lecsukták, de nem hosszú időre. Több évfolyamtársunk külföldre ment. A tanáraink közül I. Tóth Zoltán halálos lövést kapott a Kossuth téren. Arra emlékszem, hogy az egyetemen gyűjtést szerveztek a családjának Borzsák István és főleg Szabó Árpád ókortörténész vezetésével. Szabó Árpádot, akit nagyon szerettünk, kizárták az egyetemről, de a lakásán magánórákat tartott. Többeknek tanított idegen nyelvet, nekünk pedig matematikatörténetet. Erre járt Dobszay Laci, Csalog Zsolt, Tóth Pista, Kolba Jutka és én. Fizettünk is érte valamennyit.
Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak. Ötvenöt évvel később derült ki, hogy abban a levélben azt közölte a címzettel, hogy elmegy külföldre. Ő egyébiránt a Világ Igaza, a kitüntetést hetvenvalahány éves korában kapta Jeruzsálemben a háború alatti embermentő tevékenységéért. Nem tudom pontosan, hogyan jutott ki, először Ausztriában volt, aztán Olaszországban, végül Amerikában kötött ki, kiugrott és családja lett. És tavaly tavasszal egyszer csak a bencés könyvesbolt kirakatában megláttam egy könyvet, rajta Tibor atya fizimiskáját. Megvettem, és ebből derült ki számomra, mi is történt vele. Majd elkezdtem nyomozni. Járai Judit televíziós újságíró írta ezt a könyvet, és egy barátnőm révén, rajta keresztül megtudtam Tibor atya címét. Írtam neki húsvét előtt, és május óta szoros levelező kapcsolatban vagyunk. Úgy kezdtem a levelet, hogy: „Ennyi év után tudósítom, elvittem a levelet a címzettnek.” Ő visszaírta: „Nem kis meglepetést okozott számomra, hogy megköszönhetem a kézbesítést."
Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, így anyám egy elnyomott kisebbség lett a családban. Ő családi háttér nélküli ember volt, kilenc-tíz évesen szálegyedül maradt a világban, vadidegen rokonokhoz került, idegen országba, annak a nyelvét tanulta meg jobban, és még szégyenkeznie is kellett, amikor hazajött Magyarországra, hogy nem beszéli jól az anyanyelvét. Én ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem igazából. A robbanás úgy történt, hogy anyám iránt a munkahelyén elkezdett érdeklődni egy úriember, akit elhagyott a felesége. Irénke ott volt gyakorlatilag parlagon, és összejöttek. Apám el se tudta képzelni, hogy az ő Irénkéje valaha is elmenjen. Apám volt vérig sértve, holott anyám csak azt mondta: ja, ha te annyi, akkor én ennyi. Anyám összesen ötvenkilenc évet élt. A húszas évei elején volt, amikor megszülettem, mire felnőttem, lett negyven körül, aztán jött egy rövid évtized Gercsár Laci bácsival, aki kollégája volt, majd a férje lett. Laci bácsi imádta a mamámat, értékelte őt, de tíz év múlva meghalt rákban. És akkor jött a „temetői végkifejlet” Gyula bácsival. Az élet adott a mamámnak egy egészen sajátságos elégtételt. Így tudom mondani. Amikor már özvegyen ott csámborgott a temetőkertben, akkor mit tesz isten, összetalálkozik egy távoli rokonával, aki akkor vesztette el a feleségét. És ők 1967-től 72-ig öt intenzív évet éltek együtt.
Mi a házasságba torkolló egyetemi éveinkben a Szűcs család számunkra átüresített szobájában laktunk. A zuglói ház önmagában jó lett volna, ha nem tizenegyen laknak benne, négyes társbérletben, de ez egy kicsit sok volt. A Szűcs családnak volt két szobája. A szülők maradtak a nagyszobában, és a kisebbik szobába, ahol Attila lakott, mentem én is. Kaptam, egy szekrényt, egy rekamiét és egy íróasztalt. Minimális lakberendezési tárgyakkal kezdtük. Konyha volt, fürdőszoba is, fatüzelésű kályhával.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Miután feloszlott a Szabolcska utcai zugjezsuita noviciátus, a sógorom Berta nénistől hazajött a szüleihez. Ezután a szülők nem túl nagy szobájában lett két darab emeletes ágy, az egyiken aludt apósom, fölötte Laci, a másikon anyósom, fölötte Berta néni. A kisszoba volt a mienk, idővel hármunké. És tisztára jól jött nekik, hogy én – Tamás megszületése után öt hónappal – egyre kevesebbet voltam otthon, mert olyankor a sógorom jött át aludni a kisszobába. A nehéz körülményeket többnyire nem tragikusan éltük meg, inkább mulatságosan. Nagy kredencen kis kredenc, kis kredencen zsúrkocsi, azon hintaló, babakocsi – ezt mind felhalmoztuk abban a kis szobában.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.  
57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását. A vallási szerveződéseket ugyan feloszlatták, de azokban az években voltak kispap évfolyamtársaink, 56 után engedték, jártak hozzánk többen is. Például Borián Tibor, aki később hosszú ideig igazgató is volt a piaristáknál. Oda is kellett tanárokat képezni, és azok óhatatlanul hatással voltak az évfolyamtársakra is. Emlékszem rájuk, és a tanárainkra is, akikről tudtuk, hogy ki a vonalasabb, ki kevésbé. Léderer professzornő például Borián Tibort úgy szólította, hogy a "kispap elvtárs". De "kispap elvtárs" nagyon jó tanuló volt, nem lehetett kikezdeni. Nagyszerűek voltak a régészeti tanszék kirándulásai. Azt hiszem, hogy nekünk speciálisan nagy szerencsénk volt ezzel a három diák, hat professzor felállással, mert akkor Banner János volt az ősrégészeti, Oroszlán Zoltán az ókortörténeti és László Gyula a középkori tanszék vezetője. Akkor kezdett tanítani Mócsy András római koros és Bóna István népvándorlás koros régész. Abban az időben Banner, Oroszlán és László Gyula csak keveset ásott már, de a két fiatal benne volt az ásatásokban. Még az egyetemi évek alatt elkezdődött a Dunakanyar-program, számunkra az nagy lehetőség volt, hiszen ott meg kellett csinálni az előkutatást. Ez azt jelentette, hogy aki élt és mozgott, a Dunakanyarban dolgozott, mindenki szerválta magának az egyetemistákat, és ásott. Törvény rögzítette, hogy a régészeti emlékek védettek, és annak függvényében, hogy mi kerül elő, lehet vagy nem lehet, vagy milyen mértékű beruházásokat lehet végezni. Az előkutatás az egész Szentendrei-szigetet, Esztergom környékét, a Dunakanyart érintette. Ez jelentett gyalogos terepbejárást és nagyon sok ásatást. Akkor kerültem munkakapcsolatba Póczy Klárával, aki minden szempontból fantasztikus ember volt. Ő nemcsak arra tanított meg, hogy mit lássak a földben, hanem arra is, hogyan kell bánni egy ásatáson azokkal a fizikai munkásokkal, akikkel együtt dolgozom, akinek valamilyen információt át akarok adni. Ekkor ismerte meg az ember a kutatandó témákat és a leendő kollégáit is. Mi asszisztensi munkát végeztünk. Nekünk kellett csomagolni a leleteket, ráírni a feliratot, megcsinálni a rajzot vagy felügyelet mellett a metszetrajzot. Az akkori hivatalos tudománypolitika támogatta ezt a tevékenységet. Az ásatások, a felderítések is tervezetten folytak. Még mi, egyetemisták is kaptunk fizetést. 59-ben letettem a záróvizsgát, befejeztem a negyedévet, és államvizsga előtt gyakornokként a Nemzeti Múzeumba osztottak be Kolba Judittal együtt. Akkor kellett megírni a disszertációt. Én ókori témát választottam: A nők jogi helyzete Pannóniában a feliratos emlékanyag alapján. Az első cikkem egyetemista koromban jelent meg az Antik Tanulmányok lapjain Uxor vagy coniux? címen.  
Római korosként próbáltam volna elhelyezkedni, de régészeti állást nem találtam. A Nemzeti Múzeumban mindenkit ismertünk, jóban voltunk velük, alkalmi munkát kaptunk tőlük, de álláshely ott sem volt. Másoltam pénzért leltárkönyvet a Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban is, és céduláztam a Műegyetemen Zádor Mihály építészettörténész professzornak a kandidátusi disszertációjához. Ő felajánlotta, hogy szól a műemlékeseknek, vigyek önéletrajzot. 1960 legelején behívott az Országos Műemléki Felügyelőség főigazgatója, Gólya József, akit mindenki csak Gólya elvtársnak hívott. Gólya elvtársat életemben akkor láttam először, de a műfaja nem volt számomra ismeretlen, mert úgy nézett ki, mint az ásatási munkásaim közül bárki. Háromtagú bizottság fogott vallatóra: az igazgató, a párttitkár és a személyzetis, egyikük sem szakmabeli. Elolvasták az önéletrajzomat, majd megkérdezték: „Az elvtársnő párttag?” Mondtam, hogy nem. „És az elvtársnő KISZ-tag?” Mondtam, hogy nem. „És lesz?” Mondtam, hogy az attól függ, előre kötelezvényt nem tudok adni semmire, de amit leírtam az életrajzomban, az igaz. Ennek alapján úgy látszik, hogy tetszettem nekik. A leendő főnökömet, Entz Gézát erre a megbeszélésre nem hívták meg, vagy nem ért rá, de nem volt ott, az biztos. És bent találtam magam a Műemlékvédelmi Hivatalban, a Budai Várban, és megkaptam Éri István elárvult rolós íróasztalát. Engem Éri helyére vettek fel, ő akkor ment el megyei múzeumigazgatónak Veszprémbe. Azonnal beosztottak Kozák Károly régész sameszának, és perceken belül Sümeg és Eger várában dolgoztam. Az nagyon jó és nagyon érdekes munka volt. A műemlékvédelem alighanem akkor volt a legjobb helyzetben. Az OMF 1956-ban lett önálló, volt tudományos osztálya, könyvtára, tervezési osztálya, végzett kivitelezést és szakfelügyeletet is, tehát komplex ellátást az egész problémakörre. Dercsényi Dezső művészettörténész professzor szervezte meg, akit ismertünk az egyetemről. A főmérnök Horler Miklós volt, a felügyeleti osztályon dolgoztak olyan emberek, mint Détshy Mihály építészettörténész. Szóval az egyetem folytatásába kerültem az Országos Műemléki Felügyelőségen, hasonlóan nyitott fejű, normális társulatba. Sümegen a vár ásatása már folyt, nekem ott a napi munkába kellett bekapcsolódni. Kozák Károly ásta, akinek először az asszisztense voltam, de ő többfelé dolgozott az országban, és hamarosan nekem kellett helytállni Sümegen.  
Akkor nemzetközileg elfogadott ajánlás szerint végezték a műemlékek helyreállítását. A leghitelesebb, a legrégebbi állapot megtalálására és minden létező külön periódus dokumentálására kellett törekedni.  Amikor ez elért egy bizonyos készültségi fokot, akkor lehetett tervezni, hogy mi az, ami csak a dokumentáció szintjén marad fönn, és mi az, amit helyre lehet állítani. Olyan is volt, bár kevés, hogy vissza kellett temetni. Az ásatás során előkerült tárgyak vagy a megyei múzeumba kerültek, vagy a helyi múzeumhoz. Vagy ha annyi került elő, hogy nem fért be a múzeumba, létre kellett hozni egy önálló múzeumot, mint például Diósgyőrben a vármúzeumot. Sümegen az akkori műemléki helyreállításoknak megfelelően megtörtént az „értelmező kiegészítésekkel ellátott” helyreállítás. Tehát nem új várat építettek, hanem fenntartható műemléket.  
Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség mint hivatal 56 és 59 között stabilizálódott, akkor alakult ki a rendszere. Szerintem az egyik legjobb és legfontosabb dolog, hogy 1976-ban megcsinálták a műemlékek jegyzékét. Később kiadták megyénként meg tájegységenként, de ez a kék kötet egy alapmű. Amíg csináltuk, rengeteget tanult mindenki. Például én korábban sosem jártam Baranya megyében, és most különböző építész kollégákkal többször is. Az volt még jó és fontos, hogy egységben volt a kutatás, a tervezés, a kivitelezés és a felügyelet. Körülbelül negyven évig tartott ez az egység, de utána sajnos teljesen szétzilálódott, napjainkra meg is szűnt. A rendszerváltás után a felügyelet a megyékhez került, és elvileg ugyan van kontroll, gyakorlatilag nem mindig.  
Tamás megszületett 62. február 10-én, és nekem azon az őszön, szeptemberben már dolgozni kellett. Akkor még nem Diósgyőrben, hanem Mátraverebélyen, a rá következő évben már Diósgyőrben. Mátraverebélyen a katolikus templom gótikus előzményeit tártam fel. A templom műszaki állapota rossz volt, el kellett végezni a helyreállítást megelőző régészeti kutatást, ekkor kerültek elő a gótikus előzmények. Ott Koppány Tibor kiváló építész kollégával dolgoztam együtt. Az ilyen típusú munkáknál a feladat házigazdája sok esetben maga a plébánia volt. A plébános kezdeményezte a munkálatokat, mert beázott a templom teteje, vagy más ok miatt. Bármilyen átalakításhoz, nagyobb javításhoz engedélyek kellettek, az engedélyekhez tervek, a tervekhez kutatás. Tehát a kutatással kellett kezdeni. Akkor létezett még előzetes szemle, amikor a tervező, a területi felügyelő és a leendő kutató kiment a terepre, megnézte, hogy mit lehet tenni, mennyire kell kipakolni a templomot ahhoz, hogy meg lehessen nézni az alatta lévő szintet, vagy milyen falkutatást kell majd végezni. Az ásatáshoz az embereket általában helyből alkalmazták, kb. hatforintos órabérért. A kivitelezők segítettek, például ha mélyre kellett ásni, kitámasztották az árkot, hogy be ne omoljon. A műemléki építésvezetőségek területileg oszlottak meg, onnan jöttek a kivitelezők. Náluk volt teherautó, létra, állványdeszka stb. Nekünk is kellett tudni metszetrajzot készíteni, de a régészeti csoporthoz tartozott technikusi végzettségű rajzoló. Fotóst is alkalmaztak a műemlékesek, de mi magunk is fényképeztünk. A legkimagaslóbb műemlékes fotós Dobos Lajos volt, egy Miskolcról Budapestre került tanárember. Csinálni kellett, és ha valamit nem tudtam, akkor kérdeztem, és az idősebb kollégák segítettek. Többnyire overállban jártunk, a fejünket bekötve, olyan nagyon föl se tűnt, hogy fiú vagy lány az illető. A mátraverebélyi elég gyors munka volt, augusztustól őszig tartott. Megtaláltuk a gótikus szentélyt – amit később helyreállítottak –, és feldolgoztuk a leleteket.  
Aztán jött Diósgyőr. Tavasszal kvázi oda kellett költözni hétfőtől szombatig vagy péntekig. Volt egy pici gyerekem, akinek a gondozását a férjem és a családja látta el – a szülei, a bátyja és Berta néni –, én hétvégi anyuka lettem. Menni kellett, nem volt más választás. Attila akkor fejezte be az egyetemet, az MMG-ben dolgozott, elég sokat kellett vidékre mennie. Akkoriban általában a huszonöt éveseknek megszületett az első gyereke. Ma ez legalább öt–tíz évvel később történik. Ahol nem voltak olyan családtagok, akik segítettek, ott maradt a bölcsőde, az óvoda. Tamás egyáltalán nem járt bölcsődébe, óvodába sem túl sokat. 66-ban a család összedobott annyit, hogy a Liptó utcában egy akkor épült házban tudtunk venni egy kis lakást – egy szoba, két félszoba –, így a Szobránc utcából, az utált társbérletből elmehettünk.  
 Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.  
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés. 
Még egy dologba belefolytunk, abba jórészt Karcsi személyes szakmai múltja játszott bele. Akkor épült a diósgyőri lakótelep, helyi építészek tervezték, akikkel volt szakmai kapcsolatunk, így a városrendezési tervbe is belecseppentünk, a vár a város részévé kezdett válni. 1968 augusztusában, László-napkor, nem sokkal 20. előtt egy tanácsülésen eldöntötték, hogy megalakul a Diósgyőri Vármúzeum, és a városi tanács lesz a gazdája. Egyértelművé vált, hogy azt az egészet valakinek vinni kell. Akkor jött az ajánlat a városi tanács elnökétől, hogy kiutalnak nekem egy lakást, menjek oda lakni, és városi alkalmazottként legyek a vármúzeum vezetője. Kijelöltek még egy gazdasági vezetőt és egy adminisztrátort, így lettünk hárman. Mindennek az anyagi háttere úgy állt elő, hogy a városi tanács intézményét, a Miskolci Galériát szervezetileg összevonták a vármúzeummal, így összeadódtak a lehetőségek. Addigra a nehéziparból annyira elegük lehetett a városi vezetőknek, hogy valamit a kultúrának is adni akartak. Lett a városban egy hely, ahol „kultúrkodni” lehetett. A város már nem nyűgnek, hanem értéknek és lehetőségnek tekintette a várat. A 68-as megnyitóra építettek egy téglabódét, hogy legyen jegykiadó pavilonunk is. De akkor még nem volt belépőjegyünk, egy uborkásüvegbe lehetett bedobni az adományokat. A megnyitón Vaszy Viktor vezényelte a Kékszakállú herceg várát, Palánkay Klára énekelt. És tovább bővültünk. Az építészeknek Budapesten már volt saját szervezetük, az Építőművész Szövetség, a miskolci építészek, várostervezők kezdeményezésére pedig a Miskolci Galériában – a vármúzeum és a galéria mellé – megalakult a Művészklub. Egy ideig páncélvonatunk is volt. Az úgy történt, hogy a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára csináltak Salgótarjánban egy páncélvonatot, benne egy kiállítást. Ezt a szerelvényt elhozták Miskolcra, az állomás előtti téren kiállították, és nekünk kellett adni a teremőrt. 1971 decemberére újabb intézményrésszel gyarapodtunk, megkaptuk a Petró-gyűjteményt. Petró Sándor orvos a városnak ajándékozta nagyon értékes műgyűjteményét, annak fejében, hogy bemutatják. Akkor ürült meg a Kossuth utcai épület, ott helyezték el a Petró-gyűjteményt.
 Kiderült, hogy a távházasságom nem folytatható. Miután Miskolcon lett egy lakásom, nem egy voltam a tizenegyes társbérletben, azt választottam. 63-tól 68-ig mindig hazajártam, ők viszont nem jártak Miskolcra. A Liptó utcai lakás 66-ban lett meg. Én ott másfél évet laktam, de az már problémás volt, éreztem, hogy nem tart örökké. Tulajdonképpen balhémentes, lassú, fokozatos megszűnés volt. Attila nem akart vidékre menni. Tamás hatéves volt, amikor elváltunk, akkor került iskolába. Az Arany János-iskolába járt, az 59-es villamossal, az apja kísérte, és egy nagyon barátságos néni kinézte őket magának. Az Apor Vilmos téri templom melletti vendéglőbe hívott meg Attila, és elmesélte, mi történt, mit szólok hozzá. Mondtam: tegnapelőtt vedd el! És így is történt. Tamás is kedvelte Annát, talán egymást nézték ki. Lehet, hogy Anna öntudatlanul ráérzett arra, hogy neki nem lehet gyereke. Ők ott maradtak a Liptó utcai lakásban. Anna három éve halt meg, Attila 2005-ben.  
Tamással változatlanul találkoztam, minden hétvégén jöttem Pestre. Amikor az édesanyám egyedül maradt, a téli időszakban az ő lakásában is tudtunk együtt lenni, a nyarakat meg Tamás is Miskolcon töltötte. Tetszett neki, ott ő volt a kedvenc. A toronyház akkor épült. Nagy Zoltán tervezte, és ő javasolta, hogy ott kérjek lakást. Jó volt benne élni. Ha kinéztem az ablakon, csak zöldet láttam meg virágzó fákat. A közelben, a Sajószentpéteri úton volt egy könyvtár, tehát kulturálisan is rendben volt. Egy nagy szoba és két félszoba hetven négyzetméteren, a legfölső emeleten, a konyha kicsi és sötét, inkább főzőfülke. Egy dologot nem szerettem, a zajos központi fűtést. Oda minimális bútorral mentem, szinte nullából rendezkedtem be. Tanácsi lakás volt, megkaptam 68-ban, és 74-ben sikerült lelépéssel továbbadni. Nem eladni, mert nem az enyém volt, csak átadni a bérleti jogot. 
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!”   Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.  
Az életem úgy alakult, hogy általában hétévenként valami jelentős dolog történik benne. Számomra az egyetem folytatásaként megélt Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségen eltöltött intenzív évek érdemben 60-tól 67-ig tartottak, és belefordultak Diósgyőrbe. Azt lehet mondani, hogy az egyik nagyon fiatalon kapott munka meghatározóvá vált az életemben. Munka közben magánemberileg is összefonódtunk a diósgyőri vár tervezőjével, Ferenczy Károllyal, a nálam 13 évvel idősebb, tehetséges, de nem egyszerű természetrajzú építésszel, akinek a megítélése saját hivatalán belül is kettős volt. Sok mindenért becsülték, és sok bajuk is volt vele. Az egyik válóok Károly lett, de valójában nem ő volt az érdemi ok. 68-ban elváltam, és 70 szeptemberében törvényes házasságra is léptünk Ferenczyvel, viszont nem laktunk együtt. Ő maradt Pesten, én Miskolcon, továbbra is ingáztunk. 75-ben a Vincellér utcában szerzett egy kis lakást. Az az övé volt, laktam ugyan benne egy ideig, de bejelentve nem voltam. Többek között azért sem, mert közben édesapám megözvegyült, és mivel tanácsi lakásban lakott, praktikus volt oda, a Szűz utcába bejelentkezni. Nekem nem is nagyon jutott volna eszembe, de Karcsi kitalálta, hogy el is kell válni ahhoz, hogy lakásjogosultságom legyen. Közös megegyezéssel elváltunk, de még két évig a Vincellér utcában laktam. Nem illettünk mi össze tulajdonképpen. A munka meg még egy csomó dolog összekötött, de több minden sosem volt együtt, ami csak az együttlakáskor derült ki. Az történt, hogy az édesapám egyre kevésbé tudta magát ellátni, és eljött egy olyan pont, amikor átköltöztem a Szűz utcába, a papámhoz. Karcsi egy darabig járt látogatóba, megpróbált vejként viselkedni, apám viszont nagyon ambivalensen viszonyult hozzá. Egyik férjemet se szerette, ő jobban látta kívülről, hogy melyikkel mi a hézag.  
Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is. Azért tudhattam megfelelni a miskolci elvárásoknak, mert az egyetemen nagyon jó képzést kaptam, a szaktárgyak mellett tanultam művészettörténetet, és több barátom is volt a kortárs művészek, művészettörténészek között. Akkoriban a kultúrpolitika is támogatta a sokféleséget. Biztos, hogy másnak nem jutott volna eszébe odahívni Ország Lilit a vármúzeumba kiállítani, de én olyan barátokkal és ismerősökkel rendelkeztem, akik természetesnek tartották, hogy Lili munkáit kiállítsuk. S. Nagy Katalin végzett művészettörténész városszociológiai vizsgálatra jött Miskolcra, ő ismerte Lilit, összehozott vele. Én felmértem, hogy ez olyan dolog, ami megvalósítható. A miskolci Déryné utcai épületben egy helyen volt a galéria, a művészklub, a könyvtár, közel a színház, ismertük a színészeket, a rendezőket, a zenészeket. A szimfonikus zenekar, élén Mura Péterrel, a galériában tartotta a próbáit. A város szellemi életének a központjában voltunk. Külfölddel is tartottunk kapcsolatot, elsősorban a lengyelekkel, azokkal a városokkal, amelyekkel Miskolcnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, Katowicével például. Tehát sok lengyel művész látogatott Miskolcra, és magyarok is mentek Lengyelországban. Feledy Gyula grafikus Krakkóban tanult, ő is hozta az ismerőseit. 
Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket. Kiváló pálinkát kínált, és beszélgettünk. A Demeter-ügy számomra tényleg meghatározónak bizonyult. Nagyon szép, érdekes, izgalmas, de rettenetesen fárasztó volt az a 68-as átadási menet. Ebben az egyik legkedvesebb emlék ez a sajószentpéteri este. Pista bácsi teljes természetességgel fogadott a régi plébániaépületben, amely dugig tele volt könyvekkel és képekkel, amelyeket ő alkotott. Bácsinak hívtuk, de még fiatal volt, ötvennégy éves. 76-ban már meghalt, hatvankét évesen, merthogy égette néhány végén azt a gyertyát, de jól tette. Én nála otthon éreztem magam. Harmincvalahány évesen, fiatal anyaként teljesen egyedül voltam, és Sajószentpéterre bármikor kimehettem a Sajószentpéteri kapuban lévő lakásomból. Pista bácsi is gyakran jött föl hozzám. Azt mondogatta, hogy Miskolcon neki a Szentpéteri kapuban van Európa. Nekem meg Sajószentpéter volt az otthon. Vittem oda boldog-boldogtalant, barátokat, ismerősöket. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Ő nemcsak pap volt, hanem nagyon művelt ember, verset írt, festett, és értett a népi gyógyászathoz is, mindenre volt nála orvosság. Feledy azért is vitt oda engem, hogy majd csináljuk kiállítást Pista bácsinak a vármúzeumban vagy a galériában. Hamarosan lett is komoly életmű-kiállítása a galériában. Pista bácsi már fiatalon is nagyon ügyes volt, de a papokat szokták szabályozni, hogy most ezt csinálhatod, azt meg nem. Ő kamaszkorában jól beindult, aztán évtizedekig nem festett, és negyvenhat és fél éves korában – ezt ő jól leírja – az önkifejezés eszközeként újra elkezdett festeni, eléggé jó hatásfokkal. Több kiállítást is rendeztünk neki. Sokakkal alakult ott barátság. Például Haris Lacival, a filmes Gulyás testvérpárral. A kisebbik, Gulyás János Miskolcon járt egyetemre, akkor ismerte meg Pista bácsit. Gyula járt művészettörténet szakra, őt ismertem az egyetemről, János pedig operatőrséget tanult. Ők ketten 68-ban díjnyertes filmet csináltak Pista bácsiról Elnevezték prófétának címmel. A filmet a várban mutatták be. Ország Lili akkor a megtűrt kategóriába tartozott. 1972-ben Németh Lajos nyitotta meg a Labirintus-sorozatát bemutató kiállítást a várban, és jó kritikák jelentek meg róla. Rendeztünk kiállítást a Nyugat-európai Iskola festőművészeinek a galériában, Kondor Bélának a képtárban, Gerlóczy Sárinak is a galériában, és még többeknek. Elfogadták őket, vagy inkább nem ellenezték. A helyi művészek is kiállíthattak, a grafikai biennálék pedig már jó pár évvel korábban elindultak. Németh Lajosnak kifejezetten hálás lehetek, mert ő nagyon felpártolta az ügyet. Ő képviselte a modern szemléletet. A helyiek közül akkor volt virágkorában Feledy Gyula, Seres János, Csabai Kálmán, Kunt Ernő, az öreg Kunt, aki nagyon karakteres fickó volt mind emberileg, mind művészileg. Aztán az építészek. Sok Ybl-díjas építész élt ott. Nagy Zoltán, a Horváth házaspár, Horváth István, aki a megyei könyvtárt építette. És kialakult egy fiatal értelmiségi, művészkedvelő társaság is. Akkor valóban beindult egy szellemi pezsgés Miskolcon. 
A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket. Júlia Détshy Miskával közösen állította össze a 69-es programot. Détshy, a kiváló építészettörténész jól tudta, hogy mit érdemes megnézni. Júlia tudott jobban franciául, és kapcsolatai is neki voltak Franciaországban. Jó barátja volt Károlyi Mihályné Andrássy Katinka Vence-ban. Úgy mentünk, hogy Vence-ban is megálltunk, és Károlyiné megvendégelte a társaságot. Júliának voltak francia levéltári kapcsolatai is. Az egyik francia levéltáros a vidéki kastélyában (amelyik történetesen egy hintómúzeummal volt egybekötve) hatalmas fogadást adott a hintómúzeum aulájában. Igencsak megadták a módját. Emlékszem, hogy a bejáratnál ott állt a háziasszony, és fogadásképpen mindenkinek adott ajándékba egy pávatollat, onnan a birtokról, máig megvan. Meghatározó élmény, hogy Párizsba éjszaka érkeztünk. Miska jól ismerte Párizst, több órán keresztül csak buszoztunk, és elmagyarázta, hogy mit érdemes megnézni, ha majd járjuk a várost. Nyár lévén, kollégiumokban laktunk, és vittünk magunkkal élelmiszert is – főleg konzerveket –, mert a hetven dollárból sokra nem tellett. Hatezer kilométert tettünk meg két gépkocsivezetővel, akiket Júlia már ismert. Megnéztük a Loire-völgyi kastélyokat, és elmentünk egészen Aix-en-Provence-ig. Ezen a franciaországi úton részt vett Radnóti Miklósné, Fanny, akit addig csak költeményekből ismertünk. Ott volt Havas Endréné is, akinek a férje Rákosi börtönében tűnt el, Júlia férjét pedig Rákosi végeztette ki. Az egyik meghatározó élményem Rouenban volt. Júliának megsérült a lába, rögzítőkötést tettek rá, nem tudott mozdulni, valakinek mindig ott kellett maradni vele a szálláson. És ezek a nagy magyar özvegyek ott felszabadultan beszéltek az égvilágon mindenről, a múltjukról, a sorsukról. Akkor szembesültem közelmúltunk történelmével, legalábbis élőben. 1972-ben jött a görög út. Ezen részt vett Karcsi, Tánczosék és Méreiék is. Tánczosékkal és Méreiékkel tartós kapcsolat és barátság alakult ki. A következő volt 75-ben a spanyolországi út, a 78-as pedig az angliai, arra elvittük már Tamást is. Azért mentünk háromévenként, mert csak háromévente lehetett hetven dollárt beváltani utazásra. De azért többek tudtak rokonoktól, ismerősöktől vagy esetleg máshonnan szerezni maguknak egy kis pénzt. A buszköltséget forintban fizettük. Arra igen jól emlékszem, hogy a francia utunknál 6000 forintba került az útiköltség, az akkor nem volt egy falrengető összeg. Nyáron mentünk, kaptunk olcsó diákszállást, amit valutában kellett fizetni. És vittük itthonról a száraz élelmiszert.  
Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés. Aki ügyes volt, bütykölgetett, belőle lett a restaurátor. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközileg is téma volt, hogy a restaurátorok főiskolai végzettséggel rendelkező szakemberek legyenek. Azóta már van nemzetközi szervezetük is. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán csak festő-restaurátorokat képeztek, tárgyrestaurátorokat nem, pedig a fém, a fa, a textil nagyon jelentős területe a múzeumi szférának. Az MRMK-nak tehát a restaurátorképzés megszervezése volt az egyik fő feladata, és hozzá restaurátorműhelyek kialakítása. A másik a módszertan, például fotósok, közgyűjteményi kezelők, kiállítás-rendezők képzése. Az én dolgom volt a tanterv összeállítása a középkáderek szakmai képzéséhez. Múzeumi kiadványok is tartoztak hozzánk, például a Múzeumi Közlemények, és nemzetközi szemináriumok szervezése is. A múzeumok korábban nem láttak el közművelődési feladatokat, csak a gyűjtés, az őrzés és a bemutatás tartozott a feladataik közé. Közvetlenebb kapcsolatot csak ekkortájt kezdtek kialakítani a látogatókkal. A múzeumok vegyesen fogadták a tevékenységünket. A vidékiek jobban örültek neki, mint a fővárosiak, hiszen nekik a továbbképzések nagy segítséget jelentettek.  
Az MRMK 73-74-ben alakult. Éri, az intézmény kigondolója és vezetője beindította a munkát, maradt a főnök, de egy évre elment Amerikába tanulmányútra. Valakinek „vinni kellett a boltot”, és én kerültem oda Éri helyettesítésére. Amikor visszajött, a módszertani osztálynak lettem a vezetője. Később, amikor már beindult az üzem, kialakultak a munkakörök, akkor tudtam befejezni a disszertációmat, mert ahhoz, hogy ezt az állást el tudjam látni, meg kellett szakítanom az aspirantúrát. A védést már az MRMK kebeléből csináltam.  
Szerencsésen jött össze, mert a dolgozat befejezéséhez sikerült úgy kivennem szabadságot, hogy voltak hónapok, talán egy fél év is, amikor hétköznap is otthon tartózkodtam a Vincellér utcában. Dolgoztam, és Tamás odajött az iskolából. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, voltak kérdései, meg akart ismerni embereket. Jókor adódott, hogy egy kicsit többet tudtunk együtt lenni. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy a kamaszodó fiammal együtt lehettem.  
Az MRMK a Népligetben volt, szemben a Planetáriummal. A hatalmas szecessziós épület korábban a Széchenyi István Gimnáziumnak, majd a Néprajzi Múzeumnak adott helyet. Körülbelül harmincan dolgoztunk ott. Volt restaurátor osztály, módszertani osztály, elég komoly könyvtár és gazdasági részleg. Számba kellett venni a magyarországi múzeumokat és azoknak a jogi helyzetét is. A nagy országos múzeumokkal nem volt különösebb baj, de például rendezni kellett az egyházi gyűjtemények státusát. Több olyan gyűjtemény is létezett már, például a sárospataki, amelyik még nem rendelkezett hivatalos okirattal. Ezt is megoldottuk.
Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak. Amikor 1992-ben nyugdíjba mentem, a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ profilja úgy alakult, hogy inkább a Tájak – Korok – Múzeumok szervező bizottsága lett, és Éri egy időre visszahívott. Akkor konkrétan rész vettem a nyolcszázhatvan kis könyvecske egy részének a szerkesztésében. Szerzőként korábban is, most pedig szerkesztőként. 
 A Központi Régészeti Adattár a Nemzeti Múzeumban, illetve az egész országban valaha is folytatott ásatások dokumentációját, írásokat, naplókat, rajzokat, fotókat őriz. Bekerülnek hagyatékok is, néhai kollégák feldolgozatlan kéziratai és hasonlók. Az én időmben sokan jöttek a fotógyűjteményt kutatni. Filmet akkor még nem őriztünk. Én elsősorban a hagyatéki ügyekért voltam felelős. Így kerültem újra kapcsolatba a Csalog családdal. Miután Csalog Jóska bácsi, aki régész és etnográfus volt, meghalt, a múzeum megvásárolta, majd feldolgozta a hagyatékát. Az adattárba került Soós Ágnes népvándorlás koros régész hagyatéka is. A Nemzeti Múzeumból volt egy visszacsatolás Siklósra. Lehetőségem nyílt arra, hogy az általam korábban ásott, de nem teljesen feldolgozott siklósi anyaggal még foglalkozzam. Jártam le Siklósra, és a pécsi múzeumi szervezettel is intenzív kapcsolatba kerültem akkoriban. Aztán bejött egy újabb terület, a sárospataki szakfelügyelet. Az új megbízásom alkalmat adott arra is, hogy szabadidőmben besegítsek az egyházi gyűjtemény munkájába, főleg a szervezési dolgokba. A múzeumi munka tíz évig tartott, 82-től 92-ig. 
 A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat. Az volt a tervem, hogy a déli területre megyek, Nápoly környékére, megnézni a diósgyőri vár műemlék testvéreit. Roberto Di Stefano építészprofesszornak személyesen akartam elvinni a könyvemet, de ellopták a táskámat. Megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor megyek. Meg is érkeztem, telefonon egyeztettük a találkozó időpontját. Délben az üzletek bezárnak, a nápolyiak sziesztáznak. Gyanúsan üresek lettek az utcák, de én csak sétálgattam Nápoly egyik fontos utcáján, vállamon a táskával. Mögöttem elsüvített egy motor két emberrel, a hátsó belekapaszkodott a táskámba, letépte a vállamról, engem pedig fellökött. A fényképezőgép maradt a kezemben, a tantusz és a telefonszám. Találtam egy félig lehúzott redőnyű könyvesboltot, oda betántorogtam, azok segítettek eljutni a rendőrségre. Felhívták a professzort is. Ő sajnálkozott, hogy milyen borzasztó, felajánlotta, hogy legyek a vendége, de mondtam, hogy nem, én azonnal visszamegyek Rómába. Ő kiküldött egy tanársegédet, aki megvette a jegyemet, hozott nyugtatót és ennivalót. Estére Rómában voltam. A könyvügy viszont nem záródott le, mert két hétre rá Vincze Ildi és Rosenbaum Sanyi jött Rómába, megkértem őket, hozzanak egy újabb kötetet, úgyis készülnek Nápolyba, majd ők elviszik. Megvolt a közös programunk, ők elindultak reggel Rómából, és kora délután újra feltűntek a ház előtt. Kiderült, hogy az autójukat kirabolták, eltűnt a könyv is. Úgyhogy a maffia két darab magyar nyelvű A diósgyőri vár című könyvet kaparintott meg. Egy harmadikat itthonról elküldtem Di Stefanónak postán. A római ösztöndíj idején megismertem Szőnyi Zsuzsát, Szőnyi István festő lányát és a Triznya-kocsmát. A többiekkel együtt szombatonként meghívott vacsorára. A mindenkori ösztöndíjasok közül sokakat látott vendégül. Én még találkoztam a férjével is, Triznya Mátyással. Matyi grafikus és festő volt, 93-ban halt meg. Ők a háború után úgy döntöttek, hogy nem tudnak itt élni, és elmentek. Matyi jól beszélt angolul, Zsuzsa az iskolában latint tanult, az olasz könnyen ment neki, ebben otthonosodott. Matyi bekerült a filmgyártásba, évtizedekig a Cinecittában dolgozott, Zsuzsa pedig a Vatikáni Rádiónál. Sajnos gyerekük nem született. Ezért is jött vissza Zsuzsa a Matyi halála után.   
1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot. Kuklay Tónival 63-ban ismerkedtem meg, rögtön a szabadulása után, a barátnőm, Molnár Vera ásatásán. Tónit 56-os ténykedése miatt ítélték el, és hosszú időre eltiltották a papi tevékenységtől. Évekig fizikai munkásként dolgozott, de közben létrehozta a katolikus egyházi gyűjteményt. A hatvanas évek végére már restaurátorműhelyük is volt. Az egyházi gyűjtemény restaurátorai dolgoztak a Diósgyőri Vármúzeumnak is, ők állították helyre Déryné zongoráját. Tóni ajánlott kádereket is, például idegenvezetőnek Urbán Jóskát, akit eltanácsoltak a papneveldéből, viszont nagyon jó, több nyelven beszélő idegenvezető lett belőle a diósgyőri várban. Patakon tehát volt a vár, az egyházi gyűjtemény, és beszivárgott a Conditio Humana Alapítvány, mert Tóni nemcsak tárgyakat gyűjtött, hanem embereket is maga köré. 1973-tól már Körömben is, miután engedélyezték a papi működését. A nyolcvanas évek közepén megkeresték őt a Pető Intézetből, mert nyaralóhelyet kerestek a gyerekeknek. Barnás Ágnes volt az első, aki Pető-intézeteseket vitt nyaralni a plébániára, és ez igen jól sikerült.  
 A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta.  Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását. Így került be az alapítványba Geiger Móni, aki most az „utódom”, vagy Atzél Réka. Ők ismerték a gyerekeket, mert nemcsak a nyaraláskor találkoztak velük, hanem az évközi programokon is. A nyaraltatásra alkalmasak voltak az elhagyott plébániák, elsősorban a girincsi. A girincsi fogyatékosok otthonában is szívesen fogadták a mi gyerekeinket. Természetes, familiáris légkörben zajlottak a programok. A gyerekek részt vettek a miséken, de semmi sem volt kötelező. Egy ausztráliai, magyar gyökerű, de magyarul már nem is tudó pszichológusnő hallott rólunk, meg akart ismerkedni velünk, és eljött a táborba. Nem vallásos ember, de részt vett az egyik girincsi misén, amit repülős misének nevezett el, mert a gyerekek a mise alatt szabadon mozoghattak. Akik ezeknek a gyerekeknek miséztek, alkalmazkodtak hozzájuk, nem akarták megregulázni őket. 
1996-ban Patakon megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság, amely átmenet a szociális és a tudományos tevékenység között. A társaságot egy Németországban élő magyar házaspár hozta létre. A feleség történetesen Kopp Mária osztálytársa és barátnője, Szathmáry Király Johanna, a férje Horváth Tamás mérnök. Ők késői disszidensek, a hetvenes években maradtak kint. Látták a sárospataki történelmi meneteket, hallottak a sárospataki kezdeményezésről és eldöntötték, hogy megalakítják a Szent Erzsébet Társaságot. Szerény eszközökkel, de ma is működik a sárospataki Szent Erzsébet Házban. A Szent Erzsébet Ház egy alapítvány, pünkösdkor ők szervezik a történelmi menetet – Erzsébetet pünkösdkor avatták szentté –, de sok mást is csinálnak, ruhaosztást, ebédbefizetést és egyéb segítségnyújtást a szociális szférában. A Szent Erzsébet Ház ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek is, mióta a plébániáról átköltöztették. Az épület korábban elemi iskola volt. A háború után ott tanított Kuklay Tóni apukája, miután átkerültek Csapról. Ebben a házban vannak a gyűjtemény raktárai, kiállításai, és egy jókora szobában tárolják a történelmi menet ruháit.  
Az üresen álló plébániák felújításába, komfortossá tételébe becsatlakozott a Bauorden, az Építőbarátok nemzetközi alapítvány is. Ezt nem Tóni szervezte, de befogadta. Az Építőbarátokat Majláth Edina hozta be Magyarországra. Ő is azoknak az asszonyoknak a sorába tartozott, aki a nyugdíjasságot nem összeomlás gyanánt élték meg, hanem a kreativitás forrásaként. Edina a házuk pincéjét szerezte meg karitatív célra. Ruhákat gyűjtöttek, ruha- és ebédosztást szerveztek, Betánia néven. Valahogy rájuk talált a Bauorden, és Edina lett a Bauorden-ügy egyik képviselője. Engem ő vont be az ügybe. Még aktív nemzeti múzeumi munkatárs voltam, amikor kitalálta, hogy jó leszek betegkísérőnek. A Máltai Szeretetszolgálat zarándoklatokat szervezett Lourdes-ba, és a kilencvenes zarándoklatra engem ajánlott be maga helyett. Így keveredtem el Lourdes-ba. Ezen a kiránduláson ismerkedtem meg Vecsei Miklós feleségével, Kingával. Tartottuk a kapcsolatot, és 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, Miklóssal együtt eljöttek hozzám, és hívtak dolgozni a máltaiakhoz. Így kezdődött. 
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.  
Ebben az évben nemcsak azzal kellett szembesülnöm, hogy átléptem a háromnegyed századot, hanem azzal is, hogy a fiam átlépte a fél évszázadot. Ebből az ötven évből hosszú évekig nem itthon élt, csak az ünnepekre jött haza. Tizenöt évig Brüsszelben dolgozott. Ő jogra járt az ELTE-n, és párhuzamosan végezte az esztétikát. A nyolcvanas évek végén két alkalommal, Soros-ösztöndíjjal elment Oxfordba, ahol jól megtanult angolul. 1992-ben a külügybe került. Onnan egyszer kiküldték Indiába egy diplomáciai kurzusra, azt nagyon szerette. Az első brüsszeli kiküldetését is a külügytől kapta, 95 szeptemberében. Részt vett abban a folyamatban, amelyik előkészítette Magyarország csatlakozását az EU-ba. Amikor megtörtént a belépés, őt az Európai Bizottsághoz delegálták. Előbb Balázs Péter, majd Kovács László kabinetfőnöke lett. 2010. január elsejével helyezték őt Budapestre az EU magyar képviselőjeként, különös tekintettel arra, hogy közreműködjön a soros elnökség lebonyolításában. Brüsszelben ismerkedett meg a feleségével, aki ösztöndíjasként tartózkodott kint. Az én legnagyobb örömöm, hogy most már hárman vannak. 2009. október 30-án megszületett Szűcs Tamás Áron.
 
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.