Jelenlegi hely

Lakodalomra készülő asszonyok

A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk.

Gúth Zoltán és ifj. Gúth Zoltán
Bálint György népszerű videókazettájának borítója

Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak.

A montmartre-i éjszakákat végigőrjöngtük. Mikor fönt már minden bezárt, lefele jövet általában lementünk a Pigalle-ra, és a Pigalle mellett volt a Nouvelle Eve, a híres zenés kabaré, ott éjjel-nappal nyitva volt egy kocsma, és míg az első metró el nem indult, még ott megittunk valamit. Kalandos évek voltak. Ez a korszak tele volt megvalósítandó álmokkal, a lehetetlennel kacérkodó célokkal, az örökre szólónak hitt, de csak egyéjszakás szerelmekkel.

A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.

A Hervé házaspár nappali szobája

Ennek kapcsán kell beszélnem Batár Attiláról. Ő építészmérnök. 90-ben találkoztunk először, Passuth Krisztina mutatott be minket. Akkor még Amerikában éltek, ő és a felesége, Bíró Yvette. Aztán amikor Yvette abbahagyta a tanítást, végleg Párizsba költöztek. Attila csinálta Hervéről azt a magyar nyelvű könyvet, ami a Héttorony Kiadónál jelent meg 1992-ben. Abban az időben egy éven keresztül kvázi mindennap idejött, és Hervével beszélgettek. Én akkor már nem dolgoztam, és asszisztáltam ehhez.

Bálint György feleségével, Annával és kisfiával, Jánossal
Bálint György
Molnár (Hervé) Jutka nagynénjével
Németi Irén Moszkvában
Mészöly Miklós
Nádasdy Ferenc, a torontói senior olimpia ezüstérmese
Ivánfi Mónika a Tiszán

És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban.

Molnár (Hervé) Jutka babával

Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt.

Gyenes Mária és Judith 1962-ben

Az otthonunk konszolidált, mondhatni úri bérlakás volt. Volt előszoba, abból nyílott egy udvari szoba, a konyha, cselédszoba, mellékhelyiségek, illetőleg szemben a nagy nappali, ami egykor apám szobája volt. Nekem, mint kisfiúnak, ez volt a kedvencem, sok volt benne a rejtély. Például apám nagy íróasztala, a vitrin a könyvekkel, porcelánokkal és titkosnak tűnő dolgokkal. A könyvespolcon a húszas-harmincas években megjelent magyar és világirodalmi literatúra. Szerettem olvasni.

Bálint György borcimkéje

A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz.

Augusztusban az egész család elment nyaralni az Alpokba, Morzine-ba, egy chalet-ba [hegyi faház]. Átjött Amerikából anyám másik testvére, Zoltán, aztán a párizsi nagybátyám, Pali a feleségével és a két fiúkkal, és Ernő, anyám legkisebb öccse. Pali kisebbik fia, François, az unokatestvérem most már szinte az egyetlen élő rokonom. Morzine specialitása a sajt. Én akkor ismertem meg a sajtokat. Ettem ott egy nagyon finom sajtot, Reblochon-nak hívják. Kerek, tortaszerű, és héja van körben.

Bérház, a Hervé házaspár lakása
Emléklap a Benkó Dixieland Band 25. sajógalgóci koncertjéről

A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett.

A bontásra váró faház
Ivánfi Jenő a Rursee-nál

Nagyon nehezen viseltem az ottani viszonyokat. Amikor először behívták Zolit katonának, akkor hazajöttem, és apa megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Gondoltam, nem adom meg magam, majd beletörök, és visszamentem. Aztán jöttek a háborús események, amikor ezzel már egyáltalán nem lehetett foglalkozni, mert azzal kellett, hogy például az a repülő most a partizánoknak hoz ennivalót, vagy pedig fegyvert dob le. Akkor már a háborúban élt az ember.

És náluk hallgattam először mikrobarázdás lemezt. Klasszikus zenét. Beethovent és operákat. Abban az időben elég gyakori volt, hogy Operába mentünk. Volt operabérletünk. Abba belenőttem, hogy Verdit és Puccinit és más operákat eredetiben hallgattam. És ugyanakkor földalattival jártam a Műjégre korcsolyázni.

Nagy Bálint a nyolcvanas évek elején
Batár Attila, 1983
Nagy Bálint a nyolcvanas évek elején
Gyenes Judith Dobsinán 1954-ben
Születésnap a Kertészet és Szőlészet szerkesztőségében - Bálint György hatvan éves
Bálint György az IBUSZ-maratonon
Gyenes Judith 1962-ben

Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is.

Apám fakereskedő és fakitermelő volt, fűrésztelepe volt Csíkszentdomokoson, Székelyföldön, Csíkszereda mellett. Exportra is dolgozott, elsősorban Magyarország felé, de még Közel-Keletre is. Az iroda Nagyváradon a lakásunkban volt, és volt egy nagyon kellemes, kedves hölgy, aki az apámmal dolgozott. Apám nagyon gyakran lejárt Csíkszentdomokosra, a telepre, és anyám is néha lement vele. Aztán én egy nyarat töltöttem ott velük, ami szintén egy szép emlék. Az egy teljes székely parasztfalu.

Gyenes Judith Balatonfüreden 1955 nyarán

Beregszászban volt egy egész napos bejárónőnk, a Zsuzsa, aki anyósomhoz is járt korábban, olyan családi bejárónőnek mondhatom. Ő mindent sokkal jobban tudott, nálamnál föltétlenül, és Zolinál is, de ezt nem éreztette, nem akart beleszólni a dolgaimba. Bár időnként kénytelen volt, mert én kellett kérdezzek tőle.Ilosván is volt segítségem, Anna. Ő igazán megérdemli, hogy megemlítsem.

Fürdőzők
A bontóbál meghívója

Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el.

75-ben elköltöztem édesanyámtól, kivettem egy lakást. Legfőbb ideje volt önállóvá válni, hiszen már harmincnyolc éves voltam, ugyanakkor mégsem ment könnyen. Láttam, hogy édesanyámnak elég nehéz lesz beleszokni az egyedül lakásba. De hát mégis úgy éreztem, hogy szükség van rá. Ő elfogadta, hogy elköltözöm, ugyanakkor nem volt könnyű neki. Sűrűn látogattam, mondjuk, hetenként egyszer, és gyakran telefonáltunk egymásnak. Ő is eljárt hozzám, a kapcsolat továbbra is megmaradt.