Jelenlegi hely

Visszatérve 45-re: megvolt a kissé leromlott, de nagy lakás a Krisztina körúton, a miliő, a bútorok – csak az egzisztencia tűnt el alóla. Kissé konfúz, az élet praktikumát igazában meg nem tapasztalt anyám ott küszködik ebben a helyzetben. Hogy példával éljek: anyám főztjénél rosszabbat ki sem lehetett volna találni, gyakorta a Tölgyfa étterem konyhájáról ételhordóban hoztuk a rossz főzelékes, olcsó ételeket. Mindig szegények voltunk, örökölt ruhákban jártunk, spórolni kellett.

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló.

Ebinger Endre első önálló lakása
Tihanyi László Ménfőcsanaki háza

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet.

A Török és a Szomraky gyerekek

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.

Nádasdy Ferenc a póniján lovagol
Andorka Rudolf édesapjával és húgával
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról
Bálint György Szellő nevű lovával

A nagyszüleimnek hét gyermekük született. Az első fiú, Tamás, sajnos gyerekkorában meghalt, és a megmaradt három fiúból az egyik az én édesapám, Nádasdy Ferenc. Testvérei Pál és László, és három hölgy, Ilona, Orsolya és Katalin. Az egyik Somssich Gyulának lett a felesége, a másik egy Károlyinak, a harmadiknak pedig két férje volt, egy Széchenyi, aki nagyon korán meghalt, majd Jankovich Miklós nagybátyám, akinek nagyon sokat köszönhetünk a családtörténet megörökítése miatt.

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam.

Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra.

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után

Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki.

Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást.

Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem.

Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt.

Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak.

Domokos Pál Péter édesanyja
Gyerekek játék közben otthon
Lakcímigazolás
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen síel
Bálint György lóháton

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe.

Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül

Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem.

Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki.

Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk

Engem nem érdekel a vagyon, ma sem vagyok anyagias. Sőt, nem érzem a pénz értékét. Ennek lehet történelmi háttere is, mert ha végignézem a Nádasdy család történetét, látom, hogy hányszor vesztették el a gazdagságukból eredő javakat, és valahogy bennem nincs meg a szerzés öröme. Láttam, hogy mi történt a szüleimmel, és azt is, hogy mi történt ’56-ban, egy gatyában mentem ki Magyarországról. De hát ez most kit érdekel? Nem vagyok egy gyűjtögető típus, csak a rajzaimat gyűjtögetem.

Családi csoportkép

Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását.

Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt.

A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna.

Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom.

A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája.

1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban.

Apám ’46-ban kezdett el megint dolgozni, de a családnak az anyagi helyzete ’46-ban sem lett könnyebb, mert a két öcsém iskolába járt. A nővérem már dolgozott, de lány volt, kellett neki erre-arra a pénz, és akkor jegyrendszer volt. Csak feketén lehetett bármit is venni. Ha meg öltözködni akartunk, anyám soha nem dolgozott, tulajdonképpen apám félig rokkantságin volt, és azért kapott pénzt. Tehát én adtam mindent haza.

1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot.

Kovách Erzsébet (balra) és sógora egy múltidéző baráti összejövetelen
Andorka Rudolf, húga Nadine a kitelepítés idején

Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett.

Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is.