Úgy tudtak csak fölvenni iskolába, hogy apám elvitt az iskolába, és mondta, hogy a nővérem már másodikba fog járni, de azt mondja, hogy az öccse, hogy ha lehet, idejönne, hoz egy kisszéket meg egy mesekönyvet. "Olvasgat, és itt ellenne szép csendben. Nagyon nyugodt a gyerek, és elüldögél az órán, mert otthon nincs kivel legyen." "A gyerek hány éves?" Mondta, hogy november elsején születtem, akkor leszek hatéves.

43-ban, hatéves koromban kerültem iskolába. Háromnegyed évet itt végeztem Budapesten, utána Nagyborsán jártam a falusi iskolába. Nem vesztettem évet, 45-ben itthon folytattam. Tízéves koromban a Baar-Madasba kerültem. Akkor még a négy elemi, nyolc gimnázium rendszer létezett. Úgy emlékszem, hogy két évre rá történt a változás. Akkor a felső általános iskolai részt államosították, de a négy gimnáziumot még meghagyták a Baar-Madasnak.

Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt.

Az elemi iskolát több helyen jártam. Kunszentmiklóson kezdtem, de mivel a papámat 1938-ban megválasztották Kiskunhalasra polgármesternek, ott folytattam. Először katolikus apácákhoz jártam, de a harmadik osztályra kivettek onnan, mert egy teremben két osztály tanult, ami nem tetszett a szüleimnek, és átírattak a koedukált evangélikus elemibe. A negyediket már a kiskőrösi evangélikus elemiben végeztem, mert a papám ott lett főszolgabíró 1940-ben.

A Mária Terézia egy nagyon jó nevű állami iskola volt, nagyon jó pedagógusokkal, nagyon jó szellemben, egyáltalán nem volt szélsőséges. Egypár tanár utált, de a mamám mindig azt mondta, „fiam, ha egy tanár utál, rendben, ha kettő, az is, de ha már három, akkor tebenned van a hiba”. Anyukámnak miattam sokszor muszáj volt bemenni, istentelen kölyök voltam. Sokat dumáltam, mindig renitens voltam. Például cigiztünk a padláson, van is róla fénykép. Elég fiús voltam.

Az elemi iskola első és a második osztályát az egri Szent Imre Herceg Római Katolikus Elemi Iskolában végeztem – az első két osztályt csak –, a Deák Ferenc utcában, ami ma is működik, megint mint Szent Imre herceg római katolikus általános iskola. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy vitéz Forgách István. Így néztünk fel rá, mikor belépett a tanterembe! Nemcsak tiszteltük, szerettük is.

Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett.

Októberi születésű vagyok, 1927-ben töltöttem be a hatodik évemet, de apám úgy látta jónak, hogy egy évvel később menjek iskolába. Elemi iskoláimat a Mária Terézia téri Mintaiskolában jártam. Tanítóképzővel összekötött iskola volt – persze, nem koedukált, hanem fiúiskola –, négyosztályos, ahol állandóan tanultak és tanítottak a prepák is, tehát a tanítóképzőt végző hallgatók gyakoroltak nálunk. Nagyon jó iskola lehetett, még ha nagyon sok emlékem nem is fűződik hozzá.

Az 56-ot megelőző időkben biztosan voltak barátaim az iskolában, de nincs sok emlékem róluk, nem emlékszem, mit csináltunk, hova jártunk. Több emlékem van a bátyám barátairól, hozzájuk próbáltam csatlakozni, ami általában úgy végződött, hogy a haverjai minduntalan el akartak zavarni – útban van a kiskölyök –, de a bátyám mindig megvédett. Van egy meghatározó élményem, amikor elsős koromban csomagot vittünk édesapámmal egy osztálytársam családjának, akik nagyon szegények voltak.