Jelenlegi hely

Közben megalakult a zsidó gimnázium, hiszen egy rakás gyerek kipottyant az iskolarendszerből. Nagyon hamar megszervezték. Azt hiszem, a hitközség adta össze a pénzt. Antal Márk volt az igazgató, egy kiváló ember volt. És összeszedtek egy csomó tanárt mindenhonnan az országból. Koedukációs gimnázium címen működött, hogy ne kelljen két iskolaengedélyt kérni. De el voltunk szigorúan választva, külön fiú- és lányosztályok voltak. Igaz, az udvaron láttuk egymást.

Ivánfi Jenő érettségi bizonyítványa

A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell.

Batár Attila osztályképe, Budapest Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium, 1941

Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola.

Jó tanuló voltam. A nyelvek nagyon mentek, a füzeteim általában körbejártak az osztályban, és mindenki rólam írta le az orosz meg a latin házi feladatokat. Különösen magyarból voltam jó, nagyon hosszú fogalmazásokat írtam. A magyartanárnő az Árpád Gimnáziumban egyszer azt mondta, annak örül, hogy nem mindenki ír olyan hosszú fogalmazásokat, mint én, mert akkor neki egy hetébe telne a dolgozatok javítása.

Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában.

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt.

Győri bencés diákok ballagása

A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra.

KISZ-avatás
A budapesti Német Birodalmi Iskola
Molnár Jutka román osztálytársnőivel és tanárnőjével a nagyvarádi Ritok Zsigmond utcában, 1939
Az ifjú Nacsády András

Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást.

Mezőgazdasági iskola bizonyítványa Gúth Zoltán nevére kiállítva

Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába.

a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdtem, ott végeztem el az első négy osztályt. Amikor Komárom 1938-ban fölszabadult, mindjárt átmentem a komáromi bencésekhez, és a komáromi bencéseknél folytattam a középiskolai tanulmányaimat, ott is érettségiztem 1942-ben, jeles eredménnyel. Nem kitűnő eredménnyel, mert rajzból kettesem volt, ezért aztán nem kitüntetéses, hanem jeles volt az érettségi eredményem.

A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot.

Sportbemutató
Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított.

A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is.

Tóth István bencés diákként

Békéscsabán végeztem a négy elemit és a nyolc gimnáziumot, mindkettő evangélikus iskola volt. Évközben az anyai nagyszüleimnél éltem, onnan jártam iskolába, csak a vakációkat töltöttem otthon. A gimnáziumban jeles rendű voltam végig, kitüntetéssel érettségiztem. A nyelvtanárok mellett kisegítő funkciót láttam el.

Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt.

Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés.

Elvégeztem a nyolc általános iskolát, és jó tanuló voltam, három négyesem volt, a többi ötös, és jelentkeztem a mezőgazdasági technikumba. Felvételiztem, tudtam, hogy minden sikerült. Örültem, biztos fölvesznek. És jött a papír, hogy nem vettek föl. Nagyapám bement, mert az igazgatót még az előző rendszerből ismerte. És ő mondta neki, hogy minden sikerült a gyereknek, de sajnos nem vehetem fel.

A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit.

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt

1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket.

A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva.

Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus.

Tomasovszky András középiskolai osztályképe
Kovách Erzsébet (alsó sorban jobbról a második) az ötvenedik érettségi találkozóján

A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk.

A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 

1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal.

A gimnázium első évét 1939-40-ben még a Szent Bernát Gimnáziumban, a cisztereknél végeztem el. Oltay Rudolfnak hívták a testnevelőtanárunkat, aki a cserkészeket is nevelte és vezette. Nagy volt a fegyelem! Mert adva volt a tornaruha: rövid nadrág, fehér póló, és itt, elől a nagy pajzs, a ciszterci gimnázium pajzsa volt. Ugyanúgy, mint ahogy egyenruhánk volt, meg egyensapkánk volt, s az utcán meg lehetett mondani rólunk, melyik gimnáziumba járunk.

Cserkésztábor

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt.

Túrkevén csak polgári iskola volt, oda iratkoztam be az elemi után, két osztályt elvégeztem, de anyukáék tovább akartak taníttatni, ezért átjelentkeztem Kisújszállásra, a gimnáziumba. Különbözeti vizsgát tettem, és ott jártam, harmadikba, negyedikbe. Majd Túrkevén is nyílt egy gimnáziumi tagozat, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium kihelyezett tagozata, és hazamentem az első évfolyamára. Ott végeztem 1950-ben.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

Iváncsics Jenő, Ivánfi Jenő édesapjának reáliskolai bizonyítványa
Bálint György

mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult.

A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is.

Az iskoláról az első emlékem az, hogy az én Nógrád megyei, „pálócos” tájszólásomat jól kiröhögték a dunántúli srácok. De itt is jól tanultam, és a következő évben bekerültem a kollégiumba. Kedvezményeket is kaptam, valami ösztöndíjfélét. 54-től 57-ig, az érettségiig voltam kollégista. Ezt a kollégiumot tulajdonképpen szerettem. Elsősorban a srácokat, akikkel együtt voltunk – sokat pingpongoztunk, csajoztunk, sőt néhányan még tánciskolába is jártunk.