Próbáltam elhelyezkedni, de még le se telt a felmondási időm, amikor kijött a lakásomra a városi ipari osztály vezetőnője. Akkor alapították a Békéscsabai Kézműipari Vállalatot, kellett nekik egy vezető könyvelő, és hallhatta, hogy éppen akkor menesztettek. Egyéb híján igent mondtam, bár csak alacsonyabb fizetést tudtak adni, mivel a vállalat alacsonyabb kategóriában lévő, bedolgozó textilipari vállalat volt.

1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el.

Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam.

És akkor hallottam, hogy Virág Csaba a LAKÓTERV-ben keres munkatársat. Átmentem, vittem a portfoliómat – amit akkor még nem hívtunk portfoliónak. Csabának nagyon megtetszett, azonnal fölvett. Ez volt 76 vége, 77, ilyen. És nagyon jó három hónapot töltöttem Virág Csabával. Hat hónap lett az egész, de három volt jó belőle. Akkor volt egy nagy országos tervpályázat egy típus panel-házcsalád tervezésére. És Csaba rögtön bevett abba a teambe, amelyik ezt csinálta.

Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított.

A segédmunkás életet a kényszer szülte, de amikor muszáj volt váltani, egyértelmű volt a választás. Még iparterves koromban elkezdtem ácskodni. A főnököm Vonák János volt, igazi világfi már akkor is, a hetvenes években: autója volt, síelt, vitorlázott, mindent csinált. És ehhez persze kevés volt az iparterves pénz, meg a maszek munkából szerzett pénz. És a felesége tervezett Leányfalura egy hétvégi házat, aminek nem szokványos volt a teteje.

Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett.

Az IPARTERV-ben is ott volt a KISZ. Csináltunk ifjúsági klubot, ahol kiállításokat szerveztünk. 76-ban volt egy nagy IPARTERV-kiállítás, ott szerepelt az első megépült családi házam, amit Vadas József, aki akkor az ÉS-nek volt a műkritikusa, jól lehúzott. Áll még a ház, de már csak nyomokban emlékeztet az eredetire. A Farkasréti temető felé, a Borbála utcában van. Egy nagyon meredek telken nehéz volt építeni. Az egész munka úgy jött, hogy egyszer a 31.

Eltöltöttem egy időt így ott, amikor is a Tiszai Vegyi Kombináttól jött egy levél, hogy „Felvétele ügyében jelenjen meg!” Jelentettem a rendőrkapitányságon, hogy el kellene hagynom a várost. Megkaptam az engedélyt. Az autót nem használhattam, azt lepblombálták, mert nem volt elvámolva még. Busszal kellett Tiszaszederkénybe, azaz Leninvárosba menni. Most már megint Tiszaújváros a neve.

A Központi Régészeti Adattár a Nemzeti Múzeumban, illetve az egész országban valaha is folytatott ásatások dokumentációját, írásokat, naplókat, rajzokat, fotókat őriz. Bekerülnek hagyatékok is, néhai kollégák feldolgozatlan kéziratai és hasonlók. Az én időmben sokan jöttek a fotógyűjteményt kutatni. Filmet akkor még nem őriztünk. Én elsősorban a hagyatéki ügyekért voltam felelős. Így kerültem újra kapcsolatba a Csalog családdal.