Jelenlegi hely

Lucien Hervé archívuma
Sandly Orsi és Hervé Jutka
Kovách Erzsébet kolléganőjével a Szabványügyi Hivatalban

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében.

Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál
Nádasdy Akadémia Operagála
Nagy Bálint ácsmester a nyolcvanas évek elején

Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék.

Németi Irén főszerkesztő és Gyenes István olvasószerkesztő a Nők Lapja szerkesztőségében
Németi Irén (balról) Tolsztoj unokájával a Szovjetunióban
Lucien Hervé az ezredforduló táján
Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban
Csángó est Szentendrén

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai.

Héja Lukács bácsi, a kubikos bandagazda Besenyszögön

A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke.

Műteremház, homlokzat, Vence, 1984 (Bachman Gábor–Rajk László–Nagy Bálint)
Nacsády András, a szabadkőműves főmester

1974-ben eljöttem Miskolcról. Utána tíz hónapig tartott az aspiránsi időszak. Havi ösztöndíjat kaptam, hasonló összeget, mint a miskolci fizetésem, és dolgozni kellett a programon, a diósgyőri várról készülő könyvön. Vizsgát is kellett tenni, szakmai tárgyból, filozófiából és nyelvvizsgát angolból. A védés megtörtént 80-ban, akkor megkaptam a doktori és a kandidátusi címet, de a könyv csak később, 88-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

A karitatív munkának van egy belső logikája. Elkezd az ember valamit úgy, ahogy lehet, talál egy fületlen gombot, aztán hozzávarrja a kabátot. Talán a személyes kapcsolat a legfontosabb. Kis ország vagyunk, szinte mindenki ismeri egymást azok közül, akik ilyen tevékenységet végeznek. A legfontosabb tényező természetesen az ember, akihez eltalálnak a hasonlóan gondolkodók.

Bálint György a Kertészet és Szőlészet szerkesztőségében

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam.

Németi Irén és Földes Anna egy Nőtanács által szervezett konferencián

Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe.

Domokos Pál Péter
Gyenes Judith kiküldetésben "talajkóstolóként" 1968-ban
Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebbõl bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Jamaicában
Darin Sándor 1989-ben
Domokos Pál Péter tanítványával

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

Vigilia 1972 márciusi címlapja
Nacsády András irodájában
Németi Irén a Szovjetunióban

A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok.

63. május 20-án mentem át az MGM-hez célgép-tervező mérnöknek. Speciális szerszámgépek, csapágyipari gépek és gyártóberendezések tervezése lett a feladatom. Az alkotómunka csúcsa, nem mindennapi lehetőség, hogy az ember gépeket, automatákat tervezzen. Hála Istennek, itt is sikerült beilleszkednem, sőt gyorsan jelentkeztek az eredmények is. Sok jelentős berendezés megtervezése fűződik a nevemhez.

Andorka Rudolf egy szociológiai konferencián Bernben

A Magyar Orvostörténelmi Társaságba 1973 őszén léptem be. 1982-ben tervbe vettük, hogy összeállítunk egy magyar orvostörténeti monográfiát, meg is alakult rá a munkaközösség. Később a sűrűsödő szakmai viták, majd a kiéleződő konfliktusok miatt lemondtam mindennemű választott tisztségemről, és a monográfiában való közreműködésemről is: túlságosan szakszerűtlennek ítéltem a feldolgozási szempontokat.

A sakk-szék, bástya

Elhelyezkedtem tehát a vasipari vállalatnál, ahol mint technológus nagy lendülettel fogtam neki a munkának. Hála Istennek, a főmérnök ismerős volt, oktattam az egyetemen. Rendes srác volt, jó főmérnök és nagyon jó főnök – ebben is szerencsém volt –, engedett dolgozni. Szakmailag nagyon komoly dolgokat csináltunk, hamar fellendítettük a kis gyárat, na, nemcsak én, hanem a kollektíva.

Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak.

Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén.

Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra.

A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre.

Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Nepálban

1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket.

Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól