Jelenlegi hely

Fogarassy Miklós könyvének borítója

63. május 20-án mentem át az MGM-hez célgép-tervező mérnöknek. Speciális szerszámgépek, csapágyipari gépek és gyártóberendezések tervezése lett a feladatom. Az alkotómunka csúcsa, nem mindennapi lehetőség, hogy az ember gépeket, automatákat tervezzen. Hála Istennek, itt is sikerült beilleszkednem, sőt gyorsan jelentkeztek az eredmények is. Sok jelentős berendezés megtervezése fűződik a nevemhez.

2012 tavaszán sikerült végre publikálnom a könyvemet, a Hontalanok című regényemet, amit a nyolcvanas évek elején egyszer már megírtam, de akkor az íróasztalfiókban kötött ki

Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Nepálban

Visszaugorva a szocializmushoz, említettem, hogy elismerték a munkánkat. Volt egy díj, amit Huszár Andor után másodiknak kaptam meg. Azt a várostól kaptam. Ez egy jelvény a város közösségéért, aranyjelvény. Ez ’62-ben volt. Aztán amikor nyugdíjba mentem ’89-ben, akkor kaptam egy kiváló dolgozó jelvényt. A kíváló dolgozó cím mellé járt valami minimum pénzjutalom is, valami nagyon kevés. Megtartottam egyébként, de az unokámnak se kellett. Kíváló dolgozó, annak adták, akinek akarták.

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai.

Németi Irén főszerkesztő és Gyenes István olvasószerkesztő a Nők Lapja szerkesztőségében
Csángó est Szentendrén
Andorka Rudolf szociológus kollégáival egy időmérleg kutatás konferencia szünetében

1974-ben eljöttem Miskolcról. Utána tíz hónapig tartott az aspiránsi időszak. Havi ösztöndíjat kaptam, hasonló összeget, mint a miskolci fizetésem, és dolgozni kellett a programon, a diósgyőri várról készülő könyvön. Vizsgát is kellett tenni, szakmai tárgyból, filozófiából és nyelvvizsgát angolból. A védés megtörtént 80-ban, akkor megkaptam a doktori és a kandidátusi címet, de a könyv csak később, 88-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással.

Nacsády András
Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
Kuklay Antal misézik a Demeter István-emlékesten

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam.

Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház.

És Père Couturier ajánlotta be Hervét Matisse-hoz. Hervé elment Matisse-hoz, aki akkor Vence-ben élt és fotózta vence-i kápolnáját, ami dominikánus apácák részére készült. És készített róla portréfotókat is. Ez nagy élmény volt Hervének, mert ő nagyra tartotta, nagyon szerette Matisse munkáját. És nagyon boldog volt! És megjelent Matisse-ról egy nagy riport.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól.

Nacsády András, a Magyarországi Nagyoriens nagymestere

1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én.

Tóth István átveszi a Győr díszpolgára címet Balogh József polgármestertől

A nyolcvanas évek elején Kemény Mihály beszélt nekem először a szabadkőművességről. A szabadkőműves páholyba meghívásos alapon lehet bejutni. Nincs toborzás. Nem kívánok belemenni a szabadkőművesség ideológiájába vagy filozófiájába – ha egyáltalában van ilyen –, mert ez túlságosan messze vinne. Mindenesetre egy iniciatikus szervezetről van szó, amelyik a középkori katedrálisépítő céhek hagyományaira és a lovagrendekre épül.

Bálint György látogatása a 18. kerületi Kertbarátok egyesületben
Bálint György népszerű videókazettájának borítója
Nacsády András irodájában

Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól.

Amikor átkerültem a magas nyomó gépterembe mint berakónő, akkor elkezdtem járni a nyomdaipari technikumba. Úgyhogy azt elvégeztem, letettem a technikus minősítőt is. És lehet, hogy lett is volna ott jövőm, esetleg valamilyen magasabb beosztást is kaptam volna, de sajnos az egészségi állapotom közbeszólt, mert ezektől a vegyszerektől, festékektől kaptam egy belső allergiát, és ez krónikussá vált.

1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra

Bálint György általános iskolásoknak tart foglalkozást
Műteremház, homlokzat, Vence, 1984 (Bachman Gábor–Rajk László–Nagy Bálint)

Esztergomban meghirdették a könyvtárigazgatói állást, és a pályázati közleményben szerepelt, hogy lakást is adnak. Akkor váltam el, albérletben laktam, elhatároztam, megpályázom. A város nincs messze Budapesttől. Esztergomban a tanácselnök-helyettes fogadott, és gyanakodott ugyan, hogy valami átvonuló madárról van-e szó, de elfogadta a pályázatomat és az állást meg is kaptam. 74 tavaszán a városi könyvtár igazgatója lettem, de az elvtársak azt mondták, nem tudnak mindjárt lakást adni.

Csináltam a 92-es kiállítást a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, az összes helyiségben, nagy, épített szék a múzeum előtt, meg minden. Óriási nagyot szólt a dolog, de szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Hír rengeteg volt róla, de érdemi dolog semmi. Ennyire kilógtam, kilógok a szakmai sorból. Amikor elindult az építésziroda, gyakorlatilag egyszerre a Budapest galériás kiállítással, akkor volt a fölfutás. Béreltünk egy budai villát, egy, kettő, három, négy szoba.

A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba.

A 99–2000 körüli fellendülésből nőtt ki az N&n Galéria. Azt gondoltam, hogy ezt megengedhetem magamnak. Sose engedhettem volna meg magamnak. Az első egy-két évtől eltekintve, amikor volt olyan, hogy tizennyolcan voltunk az irodában, tehát akkor termeltünk annyi pénzt. De aztán később sose volt annyi pénz, amiből ezt meg lehetett csinálni. Ez mindig a saját életem rovására történt. Úgyhogy ez egy nagy-nagy luxus volt. De azért nem bántam meg, hogy megcsináltam.

Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák.

Németi Irén a Szovjetunióban

Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket.

Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van.

Csárdást járó csángók

Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet.

Szerencsém volt a szakmai életemben is: a mikroklíma, amelyikben dolgoztam, nagyon jó volt. Nagyon értelmes, jól képzett és művelt emberek voltak itt. Sokat dolgoztam ipari épületekkel, nagy silókkal, víztartályokkal, de lakóépületet sosem csináltam. Aztán kölcsönadtak egy nagy francia vállalatnak, amely egy konzorciumnak volt a tagja. Így kerültem Dél-Afrikába, ahol ez a francia konzorcium egy atomerőművet épített.

Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak.

A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre.

1973-ban Körömbe kerültem. A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Amikor Körömbe kerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket.

Az egyetemen egy évvel korábban, 74-ben volt egy nemzetközi kongresszus a születésszabályozás témában A túlnépesedés problémái és a katolikusok felelőssége címmel. Ennek kapcsán az erkölcstanprofesszor azt ajánlotta, hogy vegyem föl a kapcsolatot az egyetemi Fejlődő Országok Intézetével. Ott rögtön adtak nekem egy témát, bibliográfiát kellett összeállítani a születésszabályozás és a fejlődő országok problematikájáról.

A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József.

Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál