1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot.

Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam.

Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke.

Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között.

Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet!

A Pofoszban vagyok, meg a TIB-ben. A TIB-bel laza a kapcsolatom, mert Miskolc messze van. Itt a Pofoszban vezetőségi tag vagyok, azon kívül a Nagy Imre Társaság megyei elnöke. Mi nem olyan társaság vagyunk, amely különösebben szervezkedik és politizál. Általában havonta tartunk egy-egy előadást pesti vagy helybeli előadókkal, Nagy Imre életútjáról például tizenegy részes előadássorozatot állítottunk össze. Ez a társadalmi munkám.

Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem.

Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket.

Tizenkettőre kellett legyen ebéd az uramnak. Ő megette, elvonult. És akkor jött a csorda. Olyan volt ez, mint egy vendéglői konyha, mindig főzni kellett, de ez jó volt. És most jó nézni, a dédunokákat, ahogy várják a kosztot a nagyanyjuktól. Mindig kérnek valamit, és azt a nagymama biztosan meg tudja csinálni. Azt mondja a kisfiú, hogy piros tésztát kér, és kap milánói makarónit. Ezek jó élmények. Az is, hogy látom a lányom nagymamaként, lógnak rajta az unokák.

1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban.

Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban.

Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem.

A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is!