Jelenlegi hely

Csángó est Szentendrén
Podmaniczky-díj Ivánfi Jenő részére
Kovách Erzsébet az őt gondozó széki asszonnyal

1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban.

Építem a házamat. Rengeteg munkám van benne. Kapcsolatom van a szakmával, tagja vagyok a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnökségének, elnökhelyettes vagyok már több mint tíz éve. Azon kívül meg-meghívnak szakérteni. Holnap megyek a műszaki főiskolára egy bizottságba, ahol tudományos diákköri szakdolgozatokat kell felülbírálni. Aztán van egy-két kisebb műszaki munkám is, amit kollégákkal végzek. Szóval nem hagytam abba, csak az MGM-mel nincs szorosabb kapcsolatom, sajnos.

Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem.

Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt.

Kovách Erzsébet 2008-ban

Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet!

Akkor, 1994-ben kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványt. Ez volt egy fordulat. Úgy gondoltam, elég önző vagyok ahhoz, hogy nekem a Richter ad biztos egzisztenciát, a Medimpexnél már nem maradt számomra megfelelő munka, és kegyelemből nem akartam ott maradni. Egyedül maradtam, nekem a munka volt a lényeg. Kb. 8 vállalatnak voltam a könyvvizsgálója az elmúlt években, nagyvállalatoknak.

Csincsák Endre, Berger Sándor és Tóth István egykori pertársak egy 56-os ünnepségen
Hegedűs Györgyi Prágában egy vállalatalapítás alkalmából
Iványi Jenőné

Miután a nevem ilyen jól forgott, mindenkit hozzám küldtek, mikor a ’80-as évek végén elkezdődött a vállalatalapítási őrület. Elkezdtek hozzám jönni megbízások. Volt olyan, hogy 10-12 megbízásom volt, részben külföldi vállalatalapításokkal, később könyvizsgálóként kértek fel ilyen cégek, mint a Chemolimpex, a Biorex, a Biopharma.

Csángó fiatalok újévi látogatása Domokos Pál Péternél

A Pofoszban vagyok, meg a TIB-ben. A TIB-bel laza a kapcsolatom, mert Miskolc messze van. Itt a Pofoszban vezetőségi tag vagyok, azon kívül a Nagy Imre Társaság megyei elnöke. Mi nem olyan társaság vagyunk, amely különösebben szervezkedik és politizál. Általában havonta tartunk egy-egy előadást pesti vagy helybeli előadókkal, Nagy Imre életútjáról például tizenegy részes előadássorozatot állítottunk össze. Ez a társadalmi munkám.

Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.

Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel!

Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket.

Az utóbbi négy évben tulajdonképpen nem csinálok semmit. Már nem is írok. Zenét hallgatok, nem írok, zenét hallgatok, filmeket nézek, vettem rengeteg dvd-t. Olvasok. Sokat olvasok. Ez egy jóval visszafogottabb, langyosabb élet. Nem hiányzik, hogy tevékenyebb legyek. Most pihenek, ez van, meg már nincs is kinek, nincs miért, mert annyira nem vagyok rászorulva.

Látogatás a váci börtön volt 50-es zárkájában, amelyet egészségügyi szobává alakítottak (balról Ebinger Endre, Mihala Ferenc, Hrabovszky László), 1998

Aztán 1961-ben betöltöttem a hatvanadik évemet, s nyugdíjba kellett mennem. Mások maradhattak hetvenéves korukig is, nekem menni kellett.

Domokos Pál Péter átveszi a Széchenyi-díjat

Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között.

Bálint György (jobbról) a debreceni virágkarnevál zsürijében

Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is.

A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is!

Kovách Erzsébet Nagyszékelyben
Bálint György egy forgatáson
Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele

Tizenkettőre kellett legyen ebéd az uramnak. Ő megette, elvonult. És akkor jött a csorda. Olyan volt ez, mint egy vendéglői konyha, mindig főzni kellett, de ez jó volt. És most jó nézni, a dédunokákat, ahogy várják a kosztot a nagyanyjuktól. Mindig kérnek valamit, és azt a nagymama biztosan meg tudja csinálni. Azt mondja a kisfiú, hogy piros tésztát kér, és kap milánói makarónit. Ezek jó élmények. Az is, hogy látom a lányom nagymamaként, lógnak rajta az unokák.

Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.

Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam.

Gúth Zoltán
Kéz a kézben Ivánfi Jenő és felesége

Amikor ’89-ben nyugdíjba mentem, nagy kertünk volt Palkonyán, három kert, rengeteg-mindent árultam a piacon. Három kert volt! A legnagyobb póréhagymám egy méter nyolcvankét centi volt, a fiam is annyi, a folyosón le van fényképezve, kiló hetven volt az egy póréhagyma. Itt én kezdtem harmincvalahány éve először árulni a piacon póréhagymát, azt hitték, kukorica, nem is tudták, hogy mi az. 

Lambrecht Miklós és felesége 1986-ban
Tóth István átveszi a Győr díszpolgára címet Balogh József polgármestertől
Bálint György a tarnabodi hajléktalan-befogadó programban
Kovách Erzsébet az első dédunokájával, Bibivel
Kuklay Antal 70 éves
Bálint György harmadik feleségével, Antóniával

Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem.

97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország.

Ivánfi Jenő
Bálint György borcimkéje
Bálint György általános iskolásoknak tart foglalkozást
Tóth István és felesége

Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban.

A Török házaspár Nagyszékelyben