Akkor aztán, mint ahogy szinte minden családban lenni szokott, jött egy dépasse, egy elszegényedési folyamat. A dédanyámról annyit tudok, hogy a kolozsvári orvosegyetemen dolgozott a mosodában, és nagy szegénységben, özvegyen nevelt fel több gyereket a keze munkájából. Nagyapám, Fogarassy Viktor Kolozsváron nőtt fel és okos fiú lehetett, mert orvosegyetemet végzett. Családi anekdota, hogy amikor végzett, fiatal doktorként nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor mondta valaki neki, hogy olvasott egy hirdetést: Wiener Neustadtba keresnek a felcserképzéshez egy orvosdoktor egészségtantanárt. Ő úgy nyilatkozott, hogy nemigen kedveli a katonákat, az egyenruhát meg egyenesen rühelli. Mégis rábeszélték a jó fizetéssel járó állásra, és Viktor beadta a pályázatát, pedig, mint a barátainak mondta, németül se tud. „Nem baj, majd megtanulsz” – hangoztatták a komák. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka, és számításaim szerint dr. Fogarassy Viktor állásválasztása az 1880-as évekre eshet. Elnyerte a ’Zögerei’-beli tanárságot, és több éven át ott tanított mint civil tanár – nem volt kötelező az egyenruhát felvenni. A történet abban konkludál, hogy volt a diákok között egy gúnyneve, ő volt a „der-die-das Fogarassy”, mert a német névelőket veszettül keverte… Aztán mégis katonaorvos lett belőle, tehát felvette az egyenruhát. 1921-ben, az első világháború végén kvietált – ahogy mondták –, mint tábornagy orvos. Úgy tudom, az első világháború idején egy időben a keleti front egészségügyi főparancsnoka volt – igen kemény és szigorú ember hírében állt. Amikor a galíciai fronton vérhasjárvány tört ki, hosszú időre kérlelhetetlenül karantént rendelt el, hogy ne terjedjen a fertőzés. És valószínű, apámat, Bélát – hárman voltak fiútestvérek, ő 1899-ben született, a bátyja nála két évvel idősebb volt, az öccse meg hat évvel fiatalabb – valahogy a papának ez az egyenruhás világa ejtette meg tán kamaszkorában, és úgy mondják, hogy már egész kisfiú korától kezdve katonai pályára készült. Állítólag tombolt, amikor még csak tizenéves katonaiskolásként, 1917-ben nem engedték, hogy a harctérre menjen. A húszas években startol a katonai tanulmányok további pályáján, a Ludovikát, azt hiszem, 28-ban fejezte be. Kádár Béla évfolyamtársa volt, barátságuk ebből az időből származik. Különböző csapatszolgálatok jöttek ezután. Anyámmal a Gellért-fürdőben, egy nyári napon ismerkedtek meg 1931-ben; szerelem, házasság, két gyerek…Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. A nővérem még ott született, és amikor felvezényelték a vezérkarhoz, akkor költözött fel a családjával Budapestre. Valószínű, hogy Béla tehetséges ember lehetett, nyelveket tudott. Anyám mesélte, hogy 39 nyarán, majdnem, amikor születtem, kiment Grenoble-ba. Állítólag volt egy olyan terv, hogy finn katonai attasé lesz, és a franciatudásával ezen a grenoble-i katonai főiskolán kapott továbbképzést. De hát aztán ebből persze semmi nem lett. Visszatérve a fogságba eséséhez, Urivhoz meg az ő totális eltűnéséhez, a dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy a vezérkarnál az úgynevezett VKF-2-nél, a katonai kémelhárításnál szolgált. Állítólag még oroszul is tudott. Valószínű, hogy az orosz kémelhárításnak is volt információja erről, és igencsak eltüntették. Most már vannak hadifogoly-listák: sehol sem szerepel a neve. Bizonyos nyomokból valószínűsíthető, hogy mint hadifogoly táborlakó halt meg valamikor az ötvenes évek elején. Jó, erőteljes szervezete volt, kibírt mintegy kemény tíz évet.

Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.

Anyám, Makara Anna a Makara–Péterfi házaspár elsőszülöttje – később még két öccse született. Makara Lajos, a kolozsvári sebész 1916-ban szájrákban meghalt, a fiatal özvegy ottmaradt három gyerekkel. Szép házuk volt a Monostori úton. Mielőtt bejöttek a románok, eladták a házat, és a Dunántúlon egy nagyobb házat meg valami birtokot vettek meg belőle. Így kezdődött a háború utáni magyarországi életük. Azt hiszem, a birtokból éltek, ebből az öt-hatszáz holdból meg nagyanyám özvegyi nyugdíjából. Külsővaton volt a ház, egy kis Pápa és Celldömölk közötti községben, a Marcal-parton – nekem legkedvesebb gyerekkori helyem, ahol az unokatestvérekkel minden nyáron nyaraltunk. Idővel azonban felélték a birtokot. Anyám, mint félárva, 1921-ben, tizenhárom éves korában kikerült Angliába, Walesbe, egy igen kedves, jóságos családhoz. Két évet élt ott, és iskolába is járt. Úgy jött haza, hogy kitűnően tudott angolul. Tizennyolc éves korában, 1926-ban érettségizett. Angol–német szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Ekkor történt, hogy nagyanyám, Aliz, megtudta, hogy 1929-ben meg lehet pályázni egy amerikai főiskolai ösztöndíjat. Megpályázták, elnyerte – ami akkoriban ritkaság volt. Vonattal ment Hamburgig, Hamburgból hajóval New Yorkba, és onnan Georgiába. Atlantától délre, a Weslayan College-ban töltött egy évet. Hazajött, és 31–32-ben kapta meg a diplomáját. A család két- vagy többlaki életet élt, anyám Pesten járt egyetemre, de azért a legfontosabb helyszín Külsővat maradt. Anyám öccse, Makara György is – később neves biológus és botanikus lett – Budapesten élt. A legkisebb öccse elég hamar meghalt. Aztán jött a házassága apámmal.

A családban zsidó származásunk nem igazán volt téma. Anyám említette ugyan, de nem nagy hangsúllyal. A kitelepítés után (amire még majd rátérek) Pápán lett gimnáziumi tanár, és magán-nyelvtanár, orvosok, diákok jártak elsősorban hozzá. Szerette hallgatni a bécsi rádiót. És akkor ez a filoszemita-antiszemita dolog az ottani politika, az akkori osztrák kancellár kapcsán került néha elő. Anyám háborús traumájának – a férje elvesztésén túl – még egy oka volt: anyját, aki Külsővaton élt, az oda helyezett nyilas jegyző 44 decemberében vagy 45 januárjában mint zsidót vitette el a pápai gettóba, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Már nem volt idő őket bevagonírozni, közeledett a front. Nagymamánk ott a gettóban, a hidegben, a vizes padlón aludva kapott súlyos vesegyulladást. Amikor bejöttek az oroszok, valamikor március elején, negyven fokos lázban feküdt élet és halál között… Egy jó ember, aki ismerte őt, valami targoncára rakta fel a méltóságos asszonyt, bevitte Karlowitz patikusék lakására és ott valahogy kigyógyították. De csak negyed veséje maradt a súlyos vesegyulladás miatt. Ebben a betegségben halt meg 53-ban. Bár anyám és az anyja között nem volt felhőtlen a viszony, aminek az alapja talán az volt, hogy anyám – bár színes valaki volt – konfúzus, sokat beszélő, filozofáló, művészetszerető, társalgást kedvelő volt, Aliz meg realista, praktikus, házias. Nagyanyám sokszor bírálta őt: „Pannikám, itt van két gyereked, az élet alapvető dolgaival kéne törődnöd!” Anyja halála bántotta, és gyűlölte a nácikat.

41-ben anyám és mi ketten, gyerekek ott maradtunk a Krisztina körúti négyszobás bérlakásban, ami a Horváth-kerttel szemben volt, közel a Tabánhoz. A lakás ablakai a Gellérthegy utcára néztek. Szép otthon volt, bár egy idő után elég nehéz volt anyámnak egyedül fenntartani. Társbérletben az egyik nagynéném lakott ott velünk az ötvenes évek elejéig. Amikor kisgyerek voltam, cselédünk volt, szóval 45-ig normális középosztályi miliő volt köröttem. Anyám, azt hiszem, tán még 45-ben hivatalos papírt kapott róla, hogy Fogarassy Béla hősi halált halt, az eltűntek listáján szerepelt. Azt hiszem, 1945 áprilisa előtt egy darabig még jött apám fizetése. A háború alatt és után szakadt rá igazán szegény anyámra az özvegység, az anyaság, a támasz nélküli lét. Zsóka, a nővérem akkor nyolcéves, én négy-öt éves voltam. Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották. Előttem van a képe: ahogy a szétszórt, nedves papírokat, cigarettapapírokat sodorja a betörő téli szél, ahogy a még álló 44-es karácsonyfa alatt egy nagy – fel nem robbant – bomba- vagy aknatest hever, amit tűzszerészek szállítanak el, hatástalanítva, a vállukra véve. A városnak ez a Vár körüli része esett el – szabadult fel – legkésőbb. A németek ezt tartották a legtovább, és a házunkban volt egy parancsnoki állásuk is. Emlékszem a pincében dekkoló, harcba induló SS-katonákra, ott melegedtek. A házban moziterem is volt, ahonnan kidobálták a székeket, a magyar katonák lóistállónak rendezték be. Amikor betörtek az oroszok, anyám félt, és talán a két gyerek jelenléte mentette meg az erőszaktól. Később ebben az épületben rendezkedett be az első orosz parancsokság, és itt alakult meg a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. Ennek is az a házmester lett a titkára, aki korábban a nyilas pártban vitt vezető szerepet. Aki aztán 1951-ben tett róla, hogy a negyedik emeletről ezt a Fogarassynét, aki egy alezredes özvegye, kitelepítsék.

1945 szeptemberében kerültem iskolába, a Krisztina-templom melletti elemibe. Aztán még sok-sok iskolába jártam – a Ferencvárosban, Hűvösvölgyben, Svájcban, majd megint hazakerülve a Fő utcában, de akkor már felső tagozatba. Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.

A politikával – legalábbis előttünk, gyerekek előtt – senki sem foglalkozott. Annyi volt, hogy: „Jaj, Istenem! Mi is történik?!” Csak túléljük ezt is, azt is. Tehát a politikának – legalábbis az én kisgyerekkori perspektívámban – nem volt szerepe. Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye. A kitelepítés háttere ugyanakkor csupán az, hogy az ávéhás tiszt kinézte a lakást magának, és a volt nyilas párttitkárból lett kommunista párttitkár házmester ebben besegített neki a Krisztina körúton.

1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!

Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.

Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.

Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.

Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság. Azt gondolom, hogy anyám életében sem játszott életalakító, vehemens szerepet. Illetőleg mégis, 49-ben, miután anyám hivatalosan is özvegy Fogarassy Béláné lett. Volt egy tanítványa, Dóczy Adorján, remek jellemű és megjelenésű fiatal gépészmérnök – s tényleg nagyon-nagyon vallásos. Nagy szerelem szövődött közöttük. Tudtuk, sejtettük ezt valahogy mi, gyerekek is – mindketten rajongtunk Adorjánért. Nekem szinte apa-élményem volt ez az anyámnál fiatalabb, nagyon kedves, gyerekekhez is értő ember. Vele megkomolyodtak, mondhatni beszigorodtak a vasárnapi misék. Anyám életének tragédiája, hogy jött a kitelepítés, és bár Adorján feleségül vette volna és szerette a két gyereket is, a házasságukat végül is Adorján anyjának ellenzése hiúsította meg.

A kitelepítés története előtt még el kell mondanom – visszanyúlva az időben és a családtörténetben – nagyanyám második házasságának történetét. Aliz nagyanyám 1916-ban, amikor özvegyen maradt, átköltözött Magyarországra. És még egyszer férjhez ment. Báró Bretfeld Egonhoz, az első világháborús, csinos osztrák repülőtiszthez – akivel a háború után társaságban ismerkedtek meg Budapesten. Később kiderült, hogy nem jó jellem, egy svihák. Ebből a második házasságból, ami nem tartott tovább másfél évnél, született egy kislányuk, anyám féltestvére, Bredfeld Adrienne. Egon gyakorlatilag felélte, elmulatta a külsővati birtokot, és jött a válás, amikor csellel és erőszakkal magával vitte a kislányt, közös gyermeküket. Akit természetesen nem apaként akart Ausztriában felnevelni, hanem elvitte Hannoverbe a nővéréhez, ahol voltak gyerekek, és Adrienne ott nevelkedett közel egy évtizeden át. Nagyanyát lekötötte a három kamaszkorú gyerek, akik közül a legkisebb beteg volt. Amikor ez a fia, Lajos fiatalon meghalt, elment Hannoverbe a sógornőjéhez, és visszahozta a lányát. Ő lett a legkedvesebb gyereke, szinte barátnője, aki vele nőtt föl tizennégy éves korától. 46–47-ben, miután ez a Krisztina körúti lakás nagy volt, és Adrienne lakását bombatalálat érte, anyám odahívta társbérlőnek a húgát, és nagyanyám, aki az év nagyobb részében Külsővaton lakott, de a téli hónapokat Budapesten töltötte, szintén oda volt bejelentve.Most érkezünk vissza 1951-hez, a kitelepítés előzményeihez. Anyám magán-nyelvtanár, nagynéném vállalati titkárnő. Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől. (Mindazt a holmit, bútort, amit még nem adtunk, nem kótyavetyéltünk el, azt mind oda, a lakásnak abba a felébe raktuk be.) A dolog abszurditásához még valami hozzátartozott. A kitelepítési végzésen öt személy szerepelt: Fogarassy Béláné, Fogarassy Erzsébet és én, valamint Bretfeld Adrienne és nagyanyám, özv. dr. Makara Lajosné. Nyilvánvaló, hogy a – volt nyilas, akkor már kommunista – házfelügyelőnél lévő lakónyilvántartó könyv alapján született ez az. Csakhogy nagyanyámat elő se tudtuk állítani, mert nem volt jelen. A belügyi bürokratikus probléma a későbbiekben úgy oldatott meg, hogy idővel hoztak egy kiegészítő határozatot, mely szerint Makaráné úgy szenvedi el a kitelepítést, hogy ott, ahol lakik, Külsővaton jelöltetik ki a kényszerlakhelye. Megjárta a pápai gettót, a holokauszt peremére került, s most a kommunista rezsim kitelepítette – ebben a formában. Ez a döntés egyébként végzetesnek bizonyult, mivel negyed vesével a hideg téli hónapokban sem hagyhatta el rosszul fűthető, nedves vidéki házát (hogy rokonainál töltse a telet), betegsége rohamosan súlyosbodott, és 1953-ban meg is halt.

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé. Úgy tűnik, mintha másfél napig mentünk volna. Ez egy extra szerelvény volt (nem menetrend szerinti), néha félreállították valami mellékvágányra. A nyári melegre, a sok egymásra préselt emberre, a jajgató öregekre meg betegekre rémlik emlékeznem. Amikor megérkeztünk Csorvásra, a szerelvényt egy rámpa mellé tolatták és ott kiszállítottak bennünket. Valahol hátul, a vagonokban voltak a holmink, de előbb-utóbb mind megkerült. Amikor megérkeztünk, megőrzésre átadtak bennünket a csorvási tanácsi, párt- és rendőri szerveknek. Nekik az volt a dolguk, hogy szigorúan bánjanak a nép ellenségeivel… Ám ettől a ponttól kezdve voltaképpen egy meglehetősen emberséges világba kerültünk. Sok mindent megtettek, hogy az állapotot orvosolják, nemcsak személyesen velünk, másokkal is. Csorváson az egyszerű nép voltaképpen szolidáris volt ezekkel az osztályellenségekkel, pedig voltak közöttük grófok, egykori magas rangú közhivatalnokok is.Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára. Ezek is szegények voltak, mint a templom egere. Vert falú kis tanya volt ez, egy konyhával és két kisméretű szobával (illetve istállókkal). Csakhogy valami adminisztratív tévedésből adódóan, mire minket odavittek (talán már délután volt), a szállítmányból egy idős házaspárt már beköltöztettek hozzájuk. A másik szobában meg ott volt a Kovács házaspár meg a hat gyerek. A férfi bajszos, klasszikus alföldi proletár kinézetű ember volt, eredetileg uradalmi cseléd, de aztán földet kapott, és vett is hozzá, ezért kuláknak minősítették. Mivel a szobában már bent volt a kitelepített idős házaspár, nekünk nem maradt más, mint hogy a pitvarban, a gangon vackolódjunk el. Nyár volt, meleg idő; leraktuk a matracokat, és ott aludtunk, félig az Isten szabad ege alatt. Jó emberek voltak a háziak, sajnáltak bennünket: „Ezt a szegény asszonyt a két gyerekével!” De pesti öregeket is sajnálták, mert azok meg betegek voltak. Két-három nap múlva a község tanácstitkára hintóval végigjárta az elhelyezett kitelepítetteket, ellenőrizni az elhelyezkedést, áttekinteni a problémákat. Ez az ember látta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, mert mi lesz, ha esni kezd az eső, ha jön a hűvösebb idő. A faluban volt egy jeles bognármester, Fehér Dezső, aki egy szép nagy házat tartott, nem messze a főtértől. Rávették Fehér Dezsőt meg a feleségét, Erzsike nénit, hogy fogadja be ezt a famíliát az egyik szobába, és megígérték, hogy majd a tanács fizet nekik. (A többi szállásadónak nem fizettek, azok politikai büntetésként kapták a nyakukba a kitelepítetteket.) Így történt, hogy pár nap múlva beszállítottak minket, és végül is nem tanyasi gyerek lettem. Ez a bognármester, Dezső bácsi, gyerekkorom egyik kedvence, szinte nagy tanítómestere lett. Kocsigyártó műhelyében faragta a kerekeket, a kocsikerék-agyakat, a lőcsöket gyönyörű, illatos faanyagokból. Én meg, ha volt időm, bent ültem nála, beszélgettem az öregúrral, néztem a sokféle szerszámát, az érdekes munkáját, ő meg magyarázta a fafajtákat, hogy mihez micsoda kell és hogyan. A feleségétől, Erzsike nénitől kicsit tartottunk, jószívű valaki volt, de elég szigorú.

A nyarat végigdolgoztam, de aztán eljött a szeptember, és én – iskoláskorú lévén – elkezdtem a tanévet. A hetedik osztályt. Jó iskola volt a csorvási, ott még külön osztályban voltak a lányok és a fiúk. Az osztályban volt még egy másik kitelepített fiú, Deseő Csaba. Ők – a hegedűtanár édesanya és a két fiú – velünk szemben laktak. Csabának 45 előtt vezérezredes volt az apja, aki tán börtönben volt. Deseő Csabából neves zenész lett, a klasszikus jazz egyik hazai vezető alakja. Felnőtt fejjel rájöttem, mi mindent tanultam én az életről ezekben az években. Meg egy kamaszgyerek élményei, tapasztalásai – falun meg egy bognármester műhelyében – mindig gazdagok, színesek. Nélkülük nagyon más lettem volna. Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette. Csorváson kaptam életem első biciklijét – anyám stikában bement az orosházi vásárra, ott vette (nem volt szabad a falu határát elhagyni) a használt kerékpárt. Igen büszke voltam életem első biciklijére.

Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam. Az iskolai „karrieremhez” az is hozzátartozott, hogy az úttörőmozgalomban őrs-, majd rajvezető lettem, és nyolcadikban már arról volt szó, hogy megválasztanak az iskola csapatvezetőjének (vörös nyakkendő stb.), mígnem az egyik pedagógus rájött, mégiscsak abszurdum, hogy egy osztályellenség viselje ezt a funkciót. A falusi gyerekek életét életem, galambot, nyulat, baromfit tenyésztettem, javarészt én vágtam a tűzifát, és a nővéremmel együtt a házhelyen magunk ültettük, kapáltuk a krumplinkat, kukoricánkat. Szirák érdekes nagyközség (egykor járásszékhely is volt), a Cserhát kisebb erdős hegyei veszik körül: lehetett gombászni, és a tarvágások utáni domboldalakon illatos szamócát szedni. Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.

Mi úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Dunántúlra, Külsővatra, ahol nagyanyám élt, illetve azon a nyáron ott halt meg mint kitelepített. Egy nagyobb, leromlott vidéki ház volt a falu központjában, amelynek egy részét ugyan államosították, meg orvosi rendelő, iskola is működött benne, de végül is ez a megoldás mutatkozott a legjobbnak. A költözés a nyár, a kora ősz folyamán zajlott. Miután akkor fejeztem be a nyolcadikat, és mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.

    Ez egy kis internátus volt, nem is önálló épületben. A győri Széchenyi téren, a nyugati oldalon áll az eredetileg még a jezsuiták által épített nagy barokk templom, ez a bencés templom. A templom balján a gimnázium, jobbján a rendház. A rendház is XVII. századi építmény, lépcsőházában korabeli stukkókkal, freskókkal, kvadratúra udvarral. A földszinten és az első emeleten laknak a Benedek-rendi atyák, a tanáraink. Az épület második emelete volt ebben az időben a kollégium. Pontosabban annak az egyik szárnya. Itt lakott körülbelül hatvan-nyolcvan diák. A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is. Az orosztanárunkat Nádasy Alfonznak hívták. Hosszú, szikár, magas, igen szigorú és ordítozó tanárember volt. Néha az asztalt verte, azzal, hogy mi Tolsztoj nyelvét nem vagyunk hajlandók tanulni. Aki nem jól felelt, kipenderítette a folyosóra. Eredetileg zenész volt, a Zeneakadémiát végezte el, Kodály-tanítványaként. Először azt gondoltam, azért tud oroszul, mert hadifogságba került, és ott tanulta meg a nyelvet. Később derült ki, hogy bár valóban fogságba került, mint tábori lelkész, de már akkor tudott oroszul. Kodály a harmincas években kiosztotta, melyik tanítványának melyik kelet-európai nyelvet kell megtanulnia, a zenei gyűjtés végett. A mi Alfonzunknak az orosz jutott. Egyébként minden szombaton vonatra ült, és följött Budapestre a Mesterhez, Kodályhoz. De ott volt például Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.

Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.

Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.

56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.

Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.

És így köszöntött be október 25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk. Az osztály egy emberként felállt, levonultunk az utcára, és mentünk a városháza elé, ami ott van az állomás előtt. Mire odaértünk, a városháza előtti nagy téren (ahol az egyes számú út is elhalad) már rengeteg ember volt. Ott láttam legelőször Szigethy Attilát, mellette állt az épület erkélyén az egyik tanárunk, Galambos Iréneusz, aki később a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik alelnöke lett. Ez bennünket eléggé felvillanyozott: hogy egy tanárunk kvázi ott van a legfelsőbb vezetésben. Nagy demonstráció, Szigethy Attila beszél, tán röplapokat is osztanak. És itt megbomlik a kronológiám, eléggé összefolynak az események. De a képek, az emlékek nagyon intenzívek, összesen nyolc-kilenc nap történetéről van szó. Tehát én egy szubjektív tanúként szólalok meg.

Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.

   Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember. Itt volt az egyetlen olyan szituáció, ami éles lett, és aminek, azt hiszem, halottja nem volt, de a börtönőrök elkezdték lőni a tömeget. Emlékszem, ahogy hasaltunk a parkban és arra is, ahogy pattognak a lövedékek. Azt hiszem, idővel menekültünk is (emlékszem a kiürült tér képére). Az is lehet, hogy csak a levegőbe lőttek, bár ennek ellene mond, hogy emlékeim szerint porzottak a füvön a lövések és mintha tényleg pattogtak volna. Talán csak ennyi a legelső győri nap kompendiuma bennem. Amihez hozzá kell tenni, hogy valami fantasztikus, mámoros élmény kapott el.

Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.

Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.

Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.

  November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.

Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.

Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.

Az olvasók közt, akiknek én hordtam ki a hírlapokat – a Pesti Hírlaptól kezdve a Nyugat és a XIX. századi Borsszem Jankó halmait –, sok történész, irodalmár, kutató akadt. Velük a könyvtár folyosóján beszélgetve meg is ismerkedtem. Király Istvánnal például, aki nagyon sokat járt oda, aztán a fiatal Nemeskürty Istvánnal, aki akkor filmtörténettel foglalkozott meg más irodalmárokkal. Süvölvény voltam, akkoriban rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam. Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.

Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.

Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.

Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.

Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.

Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.

Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.

Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.

Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.

Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.

Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.

Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.

Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.

 

Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.

Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.

Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.

Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.

Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.

Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.

Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.

A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem. 

Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját. 

 

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált. Engem ő munkára inspirált és sok ösztönzést adott: a szemléletünk, az ízlés-ítéleteink igen közel álltak akkoriban egymáshoz. Aztán valami félreértés, félremagyarázás folytán a nyolcvanas évek közepén zátonyra futott a kapcsolatunk. Nem szakadtak meg véglegesen a szálak, csak elvékonyodnak. Ő aztán az évtized végére a magyar szellemi élet meghatározó gondolkodója lett. Valahogy túljutottunk ezen a krízisen, bár a barátság nem tért vissza arra a pályára, ahol megszakadt. Egy Nádas és Esterházy „nagy könyveiről” szóló JAK-sorozatban megjelent tanulmánykötetet állított össze, a Diptichont, tőlem is kért írást.

 

Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.