Édesanyám családja Dél-Magyarország – Baja, Bácska vidékéről származott, és a családi legendárium szerint Hollandiából jöttek át az 1780-as években a reformátusüldözés elől, és itt zsidó vallást vettek föl.

Az a német kultúra, amit az anyám Lipcsében fiatal lányként magába szívott, a későbbi német események ismeretében már-már anakronisztikus dolog, és az anyám erkölcsi felfogása is, amit a későbbiekben nekünk, lányoknak átadott, hogy milyen különböző volt a német és magyar nők erkölcsi színvonala. Mindig azt mondta az anyám, hogy a német nők a házasságuk előtt szabadon éltek, de ha férjhez mentek, tisztességesek voltak. A magyar nők viszont a házasság előtt nagyon vigyáztak az érintetlenségükre, majd miután férjhez mentek, erkölcstelenül éltek. Ezt sokszor elmondta, mert Nyugat-Európára ez később jellemző volt. Sok minden volt másképp a nyugati kultúrában, mint itt Magyarországon.

Az ő édesapja kártyázott, nőügyekről nem hallottam, de lehet, hogy volt. Amikor ifjúkoromban kártyáztunk, mindig mondta: „Fiam, ne kártyázz annyira, mert a nagypapád…” De ezt én übereltem azzal, hogy mikor pénzügyi főnök lettem, rengeteg váltót kellett aláírnom, és mindig hívtam a mamámat viccesen, hogy „anyu, már megint váltót írtam alá”. De ezek persze nem olyan váltók voltak.

Apu ebben a Windischgraetz-ügyben is érintve lett – mert a frankhamisitás miatt sajnos Windischgraetz 1926-ban tönkrement. Tizenvalahány évig dolgozott ott, egész magas beosztásban. Akkor a nővérem már megvolt, ő 1921-ben született, és ott maradt édesapám állás nélkül. A nagybácsim a Magyar Hitelbankban dolgozott, és ott akkor volt felvétel, és szólt az apámnak, hogy próbálja meg a Magyar Hitelbankot. Ez a József nádor téren volt, a Pénzügyminisztérium épületében, és az egyik legelegánsabb bank volt Pesten. Én rengeteget jártam oda, mert ott volt bent az orvosi rendelő is, egy kisebb belgyógyászat, meg egy nagyon jó étterem. Az étteremben lehetett a papám számlájára finom sütiket enni. Apám elment ide jelentkezni, és ezt nagyon büszkén mesélte mindig, hogy 30-40 jelentkező közül harmadmagával felvették a Hitelbankba, ahol aztán 25 évig dolgozott.  Közben volt az a kis enyhe zsidótörvény 1940-körül, akkor volt egy kis pauza. 1924 körül került oda, és ’44-ben nyugdíjazták. Akkor lehetett 58-60 éves, a banktisztviselők már nyugdíjba mehettek. A háború után reaktiválódott, és egy darabig még ott volt, aztán került a Tüzéphez, ott is a könyvelésbe, és nagyon sokáig dolgozott. Nagyon szorgalmas volt. Tehát apu elhelyezkedett a Hitelbankban. Ez nem csak sima bankári tevékenység volt, hanem áruforgalmi is, volt ott Cukor- és Szénosztály. Valószínűleg a banki kapcsolatai révén ment át apa a tüzelőkereskedelemhez. Később ez nagyon jól jött, mert a háború után senkinek nem volt tüzelője, és akkor apám minden ismerősének szerzett.

A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig. Közben a nagybácsim ügyvéd lett és egy irodát akart nyitni, és mivel nagyon összetartó család voltunk, az anyám úgy gondolta, hogy összeköltözik a nagyszülőkkel meg ezzel a nagybácsival, hogy ő ott az irodáját meg tudja nyitni ebben a nagyobb lakásban, és ezzel majd támogatja az öccsét. Egy gyönyörű hatszobás lakást vettünk ki a mai Bajcsy-Zsilinszky úton, ezt akkor Vilmos császár útnak hívták. Elég sokan voltunk, de mégis egy nagy, hatszobás lakás volt, pontosan az Alkotmány utcával szemben, és ránéztünk a Parlamentre. Ott laktak a nagyszüleim, anyám húga meg az ügyvéd nagybácsi, aki egy irodát is nyitott, két bejárat volt, és mi négyen. Ki volt használva a lakás. A mamám ott főzött mindenkire, azért nem tanított. Az egész család imádott hozzánk járni, mert anyám remek háziasszony volt, és jöttek az unokatestvéreim is. Volt ugyan cseléd, de bentlakó nem volt nálunk soha, csak bejáró. Nagyon jó élet volt, az én gyerekkorom nagyon derűs volt. Aztán valamely oknál fogva elköltöztünk a Hajós utcába. Még ott is együtt laktunk mind. Nagyon összetartó család voltunk, ez akkoriban szokott dolog volt azokban a családokban, ahol a férfiakat taníttatták. 1934-ben mi elköltöztünk az Izabella utcába, közel az iskolához.
A Mária Terézia Iskolába jártunk a nővéremmel, közel az Andrássy úthoz. Nagyon talpraesett kislány voltam, engem vitt el anyu lakást nézni, ma is megdöbbenek, ha visszagondolok, hogy miért épp engem, aki 7-8 éves voltam. Pár lakásba bementünk a Liget közelében, de nekem nem tetszett. Ez a lakás az Izabella utcában közepes nagyságú volt: négyen voltunk, három szobában. Ez volt a negyedik otthonom. Nővérem miatt, aki 7 évvel idősebb volt, én már tudtam írni, olvasni, így öt és fél éves koromban beadtak iskolába. Arra emlékszem, hogy ott a Vilmos császár utcai házban gyönyörű nagy, széles gang-rész, belső folyosó volt, a lakásunk belső része, a konyha, oda néztek, és ott rohangásztam egy hátitáskával, hogy én már iskolás vagyok. Aztán elvittek a tisztiorvoshoz, kellett egy vizsgát tennem. Megkérdezték, hogy hívnak, mi a papám, és mivel tudtam válaszolni, mondták, mehet a gyerek iskolába. A Próféta utcában, a terézvárosi templom mögött volt egy iskola, kitűnő mintaiskola volt, és egy tanító néninek nagy híre volt, Simonyi Gizellának hívták, aki aztán férjhez ment a sógorához, aki irodalmár volt, Rubinyi Mózes. Nagyon helyes nő volt. Én ott nagyon jól szerepeltem, semmi bajom nem volt a nagyobb gyerekek között. Csak decemberre lettem hatéves, de már abban az év szeptemberétől iskolába jártam, úgyhogy ott mindenki idősebb volt, mert nem nagyon vették fel azokat, akik augusztus után születtek, csak így külön. Az elemi iskolában brillíroztam, és mivel a nővérem a Mária Teréziába járt és ő egy kitűnő, szorgalmas, jó kislány volt, ellentétben velem, aki nem voltam mindig jó gyerek, de nagyon jókedvű gyerek voltam, a nővérem pedig – majd mutatok egy fényképet, ő már 8 vagy 9 éves korában komolyan nézett a világba. Egész kis gyereknek is komoly, megbízható volt. Én sem voltam megbízhatatlan, csak egy csapongó, jókedvű, élénk gyerek voltam. A nővérem nagyon jó tanuló volt, nemzeti gyász volt, ha egy kettes becsúszott. 10 éves koromban én is bekerültem a Mária Teréziába, 1937-ben.

Nem voltak olyan nagy dolgok. Mindig volt sütemény, de olyan őrületes dolog, mint ahogy én ma a rokon gyerekeket istápolom, olyan nem volt. A nagy-nagy szerelem a nagybácsimmal volt, az ügyvéddel, dr. Meer Andorral. Ő fiatalabb volt apámnál. A nagybácsim énrám nagyon büszke volt, holott a nővérem volt a kitűnő tanuló, és mindig mondta, hogy „az Éva bizonyítványa olyan unalmas, hogy „jeles, jeles, jeles” a tiéd legalább színes”. Ő tanított engem angolul. Elmehetett volna innen, és nem halt volna meg szegény 44 évesen, de nem akart elmenni, mert ő egy magyar ügyvéd volt. Tőle rengeteget tanultam. A szüleim idősebbek voltak, és az idősebb apa képe helyett volt egy fiatal nagybácsim, akiért lehetett rajongani. Nem volt nős, nem tudom miért. Nagyon szeretett minket a testvéremmel. Nagyon művelt volt, jól zongorázott, zenét is szerzett. Teniszezett, bridzsezett, nagyon jó baráti köre volt. Később volt egy jól prosperáló ügyvédi irodája, és az egyik ügyfele, Balla Bálint a noszvaji kastély tulajdonosa volt, a felesége pedig Rooseveltnek volt az unokahúga. Balla Bálint, a nagybácsim ügyfele, később a legjobb barátja lett. Ott volt egy birtokper évekig, mert neki a szülei elváltak. Odakerült a nagybátyámhoz ez az ügy. Ő megnyerte nekik az ügyet, és mondták, hogy nem normális, egy jó ügyvéd egy életen át megél egy ilyen birtokperből, miért kellett ilyen hamar megnyerni. Ahhoz képest, hogy nem is akart ügyvéd lenni, nagyon okos ember volt. Ez a Balla Bálint járt oda hozzá, részben barátilag, és ő hívta fel telefonon 1944. március 18-án este, és latinul mondta el neki, hogy „holnap megszállnak minket a németek”. A nagybácsim eljött hozzánk 19-én korán reggel és elmondta nekünk, hogy jönnek a németek. Balla Bálint Noszvajon akarta a nagybácsimat bujtatni, és a nagybácsim azt mondta, hogy ő egy ügyvéd, jogállamban élünk – ezt sok zsidó mondta akkor - és ő nem megy. Nem volt katona. 1899-ben született, ’34-35-ben valamiért nem vitték el, és 1943-ban vagy ’44-ben hívták be először munkaszolgálatra.

Ő egy antikatona, teljesen alkalmatlan és erősen hipochonder volt. Mindig a vérmérgezéstől félt egész életében, és abban is halt meg Bergen-Belsenben. Ő sajnos ezzel a jogállamba vetett hitével nem ment sehova. Pedig elmehetett volna Angliába is, sokan elmentek a baráti köréből, ő angolmániás volt, belém is ő oltotta az Anglia iránti vonzalmat. Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár. Apu minden könyvet megvett, ami csak létezett, mert a bankba jártak könyvügynökök, szóval Arany János- meg Shakespeare-sorozatokat, de hordta haza a könyveket az„Erdélyi Szépmíves Céh sorozatából is. Volt egy kis vékony, barna könyv, nagyon szép kiadás volt, magyar írók remekművei. Fizikailag imádom a könyveket. A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül. Azon a nyáron, mikor 10 éves voltam, úgy elfelejtettem, mintha sosem tudtam volna, ezt ma sem értem, mintha kitörölték volna az agyamból. Azért én a Bibliában járatos vagyok. Templomba nem jártunk. Az ünnepek közül a húsvétot, a pészahot tartottuk, amit anyám csinált, mert ő nagyon jó háziasszony volt. Akkor a nagypapáék és a nagybácsi eljöttek, egy gyönyörű vacsora volt nálunk. Én voltam a legkisebb és nekem kellett ott valamilyen szöveget elmondani. De templomba nem jártunk. 

A nővérem 18-19 éves korában megismerkedett egy fiúval, aki szociáldemokrata volt, és Brünnben tanult vegyészmérnöknek. Onnan haza kellett jönnie, mert ott nem tanulhatott már zsidó. Mikor hazakerült, a nővéremet bevitte a mozgalomba. A nővérem elkezdett erősen baloldali lenni, ami a családban borzasztó ellenérzést váltott ki. Kisebb-nagyobb családi botrányok voltak, hogy veszélyezteti a család biztonságát.

Ez már a ’40-es években volt, és ez a nagyon helyes fiú, Ernő, aki a vőlegénye volt, Voronyezsnél azután meghalt 1943 elején. Az anyám a saját sorsát látta a lánya sorsában, ugyanis az ő vőlegénye is meghalt, a német vegyész. A nővérem vőlegénye baloldali volt, és a nővérem – ez egy nagyon érdekes pont az életemben, hogy miért fordultam el a politikától, soha nem politizáltam – engem is el akart vinni az ifiszocdemekhez. Akkor ez a mozgalom abban nyilvánult meg, hogy kirándultak. Engem a nővérem elvitt a mozgalomba, aztán viharsebességgel vágtattam ki belőle. Nem bírtam a kollektív dolgokat. A nővérem a háború után nagy sikerrel végezte a Zeneakadémiát, nagyon szépen zongorázott és énekelt, Bach Kávé-kantátáját például a nővérem mutatta be Magyarországon. Nagyon kellemes kantáta, akkor „találták fel” a délutáni kávézást, és Bach erről írt. Tehát a nővérem elvégezte a Zeneakadémiát, és várta a vőlegényét, aki szerencsétlen soha nem tért haza. Aztán elég sokáig hányódott, majd belépett a mozgalomba. Akkor már szabadon szocdem volt, de aztán ’48-ban összevonták a kommunisták a saját pártjukkal. Ő szinte hívő volt, és ez nagyon eltávolított minket.

Én akkor már kikerültem a gyárba dolgozni, 1948-ban – én inkább elmentem dolgozni, nem jártam egyetemre, ezt akkor kihagytam. Nagyon fiatalon jártam a gyárba dolgozni, villamossal, hallgatva az életet, a nővérem pedig a Művelődési Minisztériumban dolgozott. Nagy kontraszt volt. Mindig mondott nekem marhaságokat és én mindig mondtam neki, hogy szállj fel a villamosra, és gyere ki a gyárba. Egy lakásban laktunk a szüleinkkel, mind a ketten otthon laktunk, a nagyszüleink és nagybácsim által elhagyott – merthogy meghaltak – lakásban, a Katona József utcában. Nekem volt az egyik szoba, neki a másik. Nagyon sokat dolgoztam, 7-re mentem a gyárba és túlóráztam, mint egy őrült – végül nagyon szorgalmas gyerek lettem, a nővérem mondta, „olyan jó link kislánynak indultál, és milyen szorgalmas lettél”. Akkor gyakorlatilag elválasztott minket a világnézeti különbség.

A nővérem ebbe a VI. kerületi szocdem-körbe tartozott, ott nagyon jó barátai voltak, köztük Justus Pál. A feleségét is jól ismertem. Félő volt, hogy Éva egy listán rajta van, mert amikor a németek bejöttek, akkor azért az izgalmas volt. A vőlegény, aki Brünnből jött haza, ott mindenki kommunista volt, a brünni diákok. REF-es volt, ezt többször a nővérem szemére hányták, hogy veszélybe sodorja a családot. De kitartott a szocdem- dolgok mellett, és végül is a háború alatt a nővérem erősen részt vett az ellenállási mozgalomban. Úgy értem, hogy hamis papírokat csináltak, folyton mászkált, nem volt otthon. A szüleim akkor semleges politikai magatartást tanúsítottak, szegények, örültek, hogy éltek. Jött a felszabadulás, és a mamám nagy kanyarral bevetette magát a nőmozgalomba. 48 éves volt. A nővérem folytatta, és anyu belépett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe, és valami őrült felvirágzás volt a zongorából kifolyólag, mert népitánc-csoportokat kísért a mamám, amivel rengeteg pénzt keresett a háború után. Tánccsoportokat kísért, később elment tanítani zeneiskolába. A papám is baloldalivá vált, mivé vált volna, örült, hogy élt. Anyuék elég baloldaliak lettek.

Én meg továbbra is maradtam ilyen ártatlan, mind a mai napig. Egyszerűen irtóztam ettől az egésztől, nem tudom, miért. Valahogy ösztönösen annyira szerettem a szabadságot, és mit tudtam én 18 éves koromban, hogy mi ez a politikai nyomás, nem szerettem. Be kell vallanom, hogy beléptem a DIVSZ-be meg a MADISZ-ba, csak hogy ingyen mehessek táncolni mind a két helyre, de kirúgtak, mert rájött az egyik, hogy benne vagyok a másikban is.

Azt gondolom, úgy történt, hogy itt titokban berakták őket valami hajóba, és az Al-Duna felé hajózva azután, útlevél nélkül, onnan kerültek ki Izraelbe. Ott elhelyezkedett nem tudom minek, de rövidesen – ugye kitört a háború – besorozták őt a gyarmati angol hadseregbe, és végigharcolta a háborút. El-Alamein-nél is volt, majd Görögországban, ahol német fogságba esett. Mikor én jóval később Görögországba mentem, mondta, hogy „Tudod, mikor én ott biciklivel mentem felderítő útra, gondold el, mit derítettem én fel Görögországban”. Egy abszolút antikatona volt, egy entellektüel, aki soha életében nem volt – ahogy az én nagybácsim sem volt ilyesmire alkalmas. Ott, Görögországban menetelve, elfogták őket a németek, és Németországban volt fogságba végig angol katonaként. Én, aki mindig is kalandvágyó nő voltam, odakerülök egy gyárba, ahol a főnököm akkor jött haza Izraelből. 1948-ban – hazatért ide! A német fogság után ő visszament Londonba. A brit hadsereg pedig végig folyósította a zsoldját. Neki két vagy három év után jelentős összeg volt a kezében, fontban. 6 hónapot eltöltött Angliában ilyen-olyan helyeken, hogy egy kicsit feltáplálják, és visszament a csapattestéhez Jeruzsálembe, mert ő ott gazdasági vonalon volt katona. Visszakerülve Jeruzsálembe, vett egy lakást ezen a pénzen, és kivitette a mamáját, majd a nővérét is ki akarta vitetni. Az izraeli-arab háború 1947-48-ban volt, ő ott megszerezte a beutazási engedélyt a mamájának, de a testvérének már nem tudta, és hál’ Istennek a végén nem is ment ki a nővére, mert ők is inkább hazajöttek, mivel a mamája már nem bírta odakinn. Elkezdtek lövöldözni az arabok. Így ’48-ban hazatért, és a Richter őt visszavette, és ennek az osztálynak a vezetésével megbízta. Én ’49-ben kerültem oda. Ez nagyon önteltnek hangzik, de én egy remek munkaerő voltam. Valami 2-3 hónap alatt már csoportvezető lettem. Azzal, hogy ez egy üzemkönyvelés volt, tehát nekem kapcsolatot kellett teremtenem a gyáregységekkel, a laborokkal, ezzel is elég jól tudtak használni. A Lacin kívül, aki akkor 35 éves lehetett, volt egy kolléga, aki szintén német fogságból jött haza, az Erdélyi Laci, ő is ilyen korú volt, volt a Gyuri, aki szintén harminc körüli volt. Volt a Serli Kálmán, ő már idősebb volt, egy debreceni jogász. Neki nagyon híres családja volt, zenészek, és volt egy püspök is. Gyönyörű felesége volt, egy református püspök lánya. Aztán volt egy pár nő. Volt egy nagyon érdekes nő, aki Hollandiában volt az I. világháború alatt, és borzasztó jó üzleti érzéke volt. Ő is tanított engem könyvelésre és sok emberségre is. Én is nagyon jó üzleti érzékkel voltam megáldva. Ő mindig szerzett  kakaót meg kávét, és ott terítettük a gyárban. Ilyen kis üzletek is voltak. De főleg rengeteg munka, kultúrélet és rengeteg túlóra. Minden hónapban 2-3 éjszakát bent kellett tölteni, mert volt egy mozgalom, hogy a hónap negyedikére kész kellett lenni. Gyakorlatilag én 2-3 éjszakát eltöltöttem elsősorban az üzemkönyvelési zárással, mert ez szerves része volt a főkönyvi résznek. Utána olyan jól belejöttem, hogy belefolytam a főkönyvi munkába is, ami egy nagyon nagy előrelépés volt. Gyors vagyok most is, ebben a korban, akkor fiatalon meg habzsoltam a munkát, sosem voltam fáradt. Akkor gyakorlatilag tovább folytattam a tanulmányaimat. Elvégeztem az üzemkönyvelés tanfolyamot kitüntetéssel, ami nagy dolog volt, mert szinte senki nem tudta elvégezni, az olyan nehéz volt. Én ott gyakorlatból tudtam már mindent. Anyám nagyon büszke volt rám, mert akik jártak üzemkönyvelésre idősebb férfiak, feljöttek hozzánk, és én tanítottam, korrepetáltam őket.Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.A kitelepítések erősen befolyásoltak minket, ugyanis a gyárban, mint említettem, a műszakiak egy külön kaszt volt. Honnan jött a műszaki törzsgárda ’48-49-ben? A régi műszaki értelmiségből. Abban pedig voltak régi dzsentri és nem tudom még kik, akik vegyészmérnökök és gyógyszerészek lettek. Azok nyilván reakciósok voltak, ez egyértelmű. Én ott egy színjátszó csoportban voltam, mert alapvetően mindig is színésznő akartam lenni. Ott egy érdekes társaság került össze főleg ebből a műszaki értelmiségből. A vezérigazgatónő, a Czele Jánosné /Teri,/ aki egy fontos személy szintén, egy munkás káder, aki hallatlan tehetség volt, éppen párttitkár, amikor én odakerültem. Az előbb említett Hoffmann vezérigazgató kikerült Berlinbe tanácsosnak, akkor Teri lett a vezérigazgató, aki nálam mindössze 2-3 évvel volt idősebb, mert 1924 körül született. Kicsi volt köztünk a korkülönbség, csak ő egy kőbányai munkáscsaládból származott, akit rögtön, 1945-ben kiemeltek és egy ragyogó eszű nő volt. Olyan szuggesztív képességgel megáldva, hogyha leült valakivel szemben, azt is elmondta, amit nem akart. De nem azért, mert ő egy ÁVO-s tiszt lett volna, csak mert volt benne egy kisugárzás. A legnagyobb baj az volt, hogy mikor a Hoffmann elment, akkor őt megtették vezérigazgatónak egy ilyen nagy gyár élére. Semmiféle szakmai háttere nem volt még. Kiderült, hogy ő a fiúkat eléggé szerette. Volt férje, de az valamiért nem volt elég. Ezek a mérnökök meg, akik ott maradtak a régi világból és gátlástalan karrieristák voltak, elkezdték ezt a szerencsétlen nőt fűzni mindenféle dolgokkal: elvitték vacsorázni, udvarolgattak neki, és ő teljesen behódolt ennek a dolognak, és azt hitte, hogy az ő egyénisége és nem a vezérigazgatói mivolta miatt vonzó. Ez őt nagyon megzavarta, azzal együtt, hogy egy nagyon értelmes nő volt. Csúnya, nagydarab nő. Ez a lóden-korszak volt, amikor mindenki lódenba járt. Én meg belvárosi módon öltözködtem mindig. 

A színjátszó csoportba a Teri mindig lejött, mert ott voltak ezek a mérnökök és a gyár fiatal krémje. Előadtuk a „Mélyek a gyökerek”-et, én rendeztem, és a Várkonyi Zoltán kijött, hogy megnézze, hogy van rendezve. Egy fekete rabszolgáról szól. A Várkonyit megkértük, hogy jöjjön ki, és nézze meg az előadás próbáját. Otthonról elcipeltem mindenféle kelléket. A mamám elájult, mert bútorokat is elvittem. Kérdezte, hogy „visszahozzák ezt?”, mondtam, „anyuka, remélem”. De visszavitték. Ez a Teri meg mindig ott volt ezen. 3-4 előadás volt, nagy kultúrélet. Érdekes volt, mert ha úgy vesszük, a Rákosi-elnyomás alatt ez egy amerikai darab volt. Egy rabszolgáról szólt, aki az ültetvényen beleszeretett egy fehér nőbe, valami ilyesmi. Azért említem ezt a nőt, ezt a Terit, mert ez engem valamiért nem nagyon bírt. Valószínűleg irigy volt. Meg az őrületes nagy szám, ami végigkísért az életemben elég sokáig. Ezt a nőt azért mondom, mert egy érdekes fordulat az életemben.Említettem, hogy a racionalizálásokat, létszámcsökkentéseket kellett végrehajtani az adminisztrációban. Ezt ők úgy oldották meg, hogy kirúgták az embereket az adminisztrációból, de azt mondták, hogy munkásállományban maradhatnak. Egyszer csak hívattak engem is az igazgatói irodába. Pl. ilyenek voltak, hogy be kellett zárni a fiókokat teljesen, nehogy az ellenség keze betegye a lábát. Akkor: reggel vártak a kapuban, és aki elkésett öt percet, azt rögtön felírták. Később is, aki templomba ment, ilyesmi. Volt egy olyan eset, hogy nem csuktam be a fiókomat, és reggel hívattak a vezérigazgatóhoz. Nem tudtam, mit csináltam már megint, és ott volt a fiókom a Teri asztalán. Mondja nekem: „Mi van, hogy csuktad be a fiókod, hogy ez itt van?” Mondtam, „Idefigyelj, tolvajok ellen nem lehet védekezni.” Gondolja el, micsoda mondás ez részemről, hogy letolvajozom az éberséget. Ott álltunk vagy harmincan. Gondoltam, engem most innen kirúgnak. Mondták, hogy majd szólítanak, és ott kellett várakozni. Egyszer csak a főkönyvelő lejött és azt mondja nekem: „Maga mit keres itt?” Mondom „Mit tudom én! Hívattak.” Bement a Terihez, biztos elkezdett kiabálni, hogy engem ki ne rúgjanak, mert ki fog akkor dolgozni? Akkor kijött a Teri, és mondta, „Te menj vissza, téged tévedésből hívtak ide”. Én egy beosztott üzemkönyvelési csoportvezető voltam. Ebben az időszakban mi nyomon követtük a termelés folyamatát. Azt, hogy a mérlegeket hogy csalták, azt nem tudom, valószínű, a készáru-jelentésekben. Nem is volt igaz az a tervcsalás, csak hamis adatokat jelentettek fölfelé, mert attól függtek a fizetések meg a prémiumok. Voltak a gyárban lopások, elsősorban a kész gyógyszert lopkodták a nénik, akik kézzel számolták a gyógyszert. Gondolja el, hogy az asztalon volt 500.000 db tabletta, és egy nagy abrosz volt az ölükben, és úgy söpörték bele. Még nem volt automatizálás. Ők lopkodták a gyógyszert. Ki mit gyárt, amihez hozzáfér, azt lop. Mi papírt vittünk haza, ceruzát. Mikor kiment az ember, csöngetni kellett egy órán, hogy motozás van. A blokkoló óra mellett volt egy csöngő, ami akinél csörgött, azt megmotozták. Ezek nagyon kövér nők voltak, nagy mellekkel és oda dugdosták a gyógyszert. Amikor csörgött az óra, felemelték a mellüket, és hullott ki a gyógyszer, tele volt az udvar tablettákkal. Volt egy lebukás, elloptak lúgot szappanfőzéshez, mert nem volt szappan se. Ebből nagy botrány volt, elkapták őket. A csizmájukban, vagy hol volt az üveg, amiben lúg volt. Erre rájöttek és abból – úgy rémlik – nagyon csúnya pert csináltak. Kiszámították, hogy abból a lúgból meg még valamiből mennyi gyógyszer jött volna ki és a 20 filléres értékből 50 vagy 500 ezret hoztak ki, és ilyen mértékű volt a büntetés is.

Kimagasló hely volt akkoriban a Richter. A Richter Gedeon nemzetközi hírneve – úgy hívták akkor, hogy Kőbányai Gyógyszergyár, mert a Richter névvel zűrök voltak egy darabig. A Richter Gedeon eredetileg egy gyógyszerész volt, és volt Kőbányán egy kis patikája. Nagyon tehetséges ember volt, és feltalálta pl. a Kalmopyrint és ilyen egyszerűbb gyógyszereket. Elkezdett terjeszkedni, csinált egy kis vegyi üzemet Kőbányán az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején. A nagy fejlesztések küszöbén megnősült. A felesége vagyonos lány volt, és a hozományát be tudta úgy fektetni, hogy egy gyárat hozzon létre. 1939-ben ő már a külföldi hálózatát akarta bővíteni a Közel-Kelet és Dél-Amerika irányába. Sok szabadalma is volt külföldön.

Ez a Richter Gedeon a ’40-es évekig már feltalált egy pár jó gyógyszert. A Kalmopyrin, a hashajtók, azt hiszem, a Mydeton nevű izomlazító is ilyen régi gyógyszer, meg volt a Valeriana nevű nyugtató. Hisztaminokkal kísérleteztek.

A gyógyszer mindig hiánycikk volt, később a külföldi gyógyszer. Mivel a Medimpexnél eltöltöttem rengeteg időt, és a külföldi gyógyszerekkel kapcsolatban voltam, ezt mindjárt minden ismerősöm megtudta. Volt olyan, hogy valaki a 90-es években nem jutott a kórházban egy antibiotikumhoz, és én szereztem a Chinoinban egy gyógyszert. Oly mértékben felelősséget érzett az ember. Ezt egy harisnyagyárban nem tanultam volna meg, de a Richterben eltöltött évek emberileg is és a főnököm miatt is, másrészt a légkör miatt – 1000 ember egy gyárban nem sok – igen sokat formáltak rajtam.

Abban a korban egy ilyen közösség mindig meghatározó. Még egy volt: egyrészről a Rákosi-éra, másrészről egy romos országot kellett újraépíteni. Nekem sokat mondták később 20-25 évvel fiatalabbak, hogy nektek volt célotok, nekünk nincs célunk. Az ember örült, hogy élt. Még ’48-ban nagyon közel volt a háború. Életben maradni – nem csak nekem, mindenkinek. Ez egy külön plusz teher volt, hogy én üldöztetve voltam. Gyakorlatilag úgy gondolom, hogy – kivéve az, aki idősebb volt, és talán el volt kötelezve a háború előtt egy bizonyos irányzatnak – az elfogadta a kommunizmust. Látszott, hogy mi nem nyugat felé tartunk. Ha utalhatok itt a Bihari Józsefre aki pontosan annyi idős volt, mint én, már meghalt és a Chinoin vezérigazgatója volt a halála előtt és utána az OMFB-ben volt, hogy ő egy elkötelezett politikus volt már egész fiatalon. Én meg lehet, hogy a női mivoltom, miatt is, meg habitusom  is más volt de annyira távol tartottam magam a politikától, még ’56 megítélésében is később.

A nővérem mindig egy áldozat volt. Elment cselédnek, amit nem kellett volna, de ő egy nagyon öntudatos, komoly, sokkal mélyebb ember volt. Ha megnézi a gyerekkori képein, már akkor gondterhelt volt egy kicsit. Elkerült a VI. kerületi Tanácshoz, ott valamilyen kormánybiztosság volt a háború után. Akkor – mivel ő a Zeneakadémiára járt és a művészetek vonzották, bekerült a Művelődési Minisztériumba, illetve előbb elkerült az egykor MABI-nak hívták a Péterffy Sándor utcai kórházba – Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, volt az OTI, az a munkásoké volt – ott volt ő a kórház adminisztrátora. Ő akkor ott dolgozott, sőt, párttitkár is volt a MABI-ban, a Péterffy Sándor utcai kórházban, talán szocdem párti. Ott dolgozott egy darabig. Aztán már nagyjából rájött, hogy a vőlegénye nem jön vissza. Utána elég peches kapcsolatai voltak. Ő ötven klasszissal jobb volt, mint én, szorgalmasabb volt, de az életben a szerencse mellém szegődött. Nem akart soha kevésbé tökéletesnek lenni, mint amit el tudott érni. Nem kockáztatta, hogy ő valamiben ne legyen a legjobb. Most akkor jön egy fordulat. 
Mi a Katona József utcában laktunk és ott a szomszédunkba visszajöttek valakik Moszkvából: Kenyeres Júlia, aki akkor a Magyar Távirati Iroda elnökhelyettese volt, és a fia, és odakerültek a szomszédunkba. Ez egy nagy kommunista család volt, Komjáth Aladár a testvére, Korach Mór, aki az én sógorom lett, a másik testvére, és ő mint Kenyeres Júlia. Korach az igazi nevük, Komjáth Aladár írói nevet választott, a Kenyeres Júlia sem akarta a Korach nevet használni. A Kenyeres Júlia is fantasztikus tehetséges írónő volt a végén. Ő bekapcsolódott a mozgalomba. A Komjáth Aladár Párizsba ment, a Korach Mór Olaszországba tehát nyugatra, Kenyeres Júlia pedig Moszkvába. Onnan keveredett ő ki Spanyolországba. Ott dolgozott, de erről soha nem beszélt. Tudósító volt Spanyolországban. Ő kiment magától úgy tudom. Párizsban érte egy baleset, eltört a csípője, és álnéven feküdt egy háromnegyed évig. A fia meg közben egy intézetben volt. Odakerültek hozzánk a szomszédba az ’50-es években. Egyszer csak ez a Kenyeres Júlia azt mondta, hogy jön a bátyja Olaszországból, és a nővérem nem tudna-e színházjegyet szerezni neki. Ez ’52 körül történt, és így ismerkedett meg a sógorommal, a Kenyeres Júlia bátyjával a nővérem. Ez egy nagy fordulópont volt az életében.

Ez az ember legalább 30 évvel idősebb volt a nővéremnél, ebből lett egy nagy szerelem. Aztán a sógoromat megkérték, hogy települjön haza, mert ő kémiát tanított, találmányai voltak, verseket, könyveket írt. Ő egy nyugati kommunista volt, és hazajött, kapott egy nehézvegyipari tanszéket, mellette egy kutatóintézetet Veszprémben, akadémikus volt. A Hevesi Gyula volt neki az iskolatársa, és ő is itt végezte Magyarországon az egyetemet, és a Galilei-körben volt benne. Szóval, megismerkedtek, és ebből egy nagy szerelem lett. Egy kis baja volt, hogy ennyivel idősebb volt, de ez nem számított. Egy fantasztikus tudású ember volt. A nővérem színvonalának egy ilyen ember felelt meg. A nővérem elvégezte a művészettörténet és francia szakot az egyetemen l956 után. A sógorom a Gellért-hegyen kapott egy lakást abban a piros téglás házban, ami egy csoda. Nem voltunk szoros kapcsolatban, de hetente biztos beszéltünk, de nem voltunk nagyon jóban. A politikai ellentét az volt, amit emlegettem már, hogy én azt mondtam neki, hogy üljél fel a villamosra, és gyere ki Kőbányára és ne a Minisztériumból nézd a dolgokat. Ő elég bigott volt, mert ő mindent elhitt, amit mondtak, én pedig nem hittem el semmit. Arról nem volt szó, hogy gyűlöltük volna egymást, hanem nem tudtunk egy jóízűt beszélgetni. Nem csak a politika miatt. 7 év volt köztünk. Ő már nagylány volt, mikor én még egy kis ugri-bugri voltam. Ő már bement a mozgalomba 18 éves korában, mikor én 11 éves voltam. Ő nehéz egyéniség volt, nehezen viselte az én vidámságom és a humorom, ő soha nem volt olyan jókedvű. Jött a sógorom, és akkor kinyitotta a szemét, mert ő nyugatról, Milánóból jött ide ’52-ben. Ő valahogy elmondta neki, hogy mégsem úgy áll a dolog, ahogy itt mondják. Akkor talán elkezdett szabadabban gondolkodni, vagy felülbírálta a nézeteit. 

Én nem voltam nagyon fiúzós leányzó, elég későn estem bele ilyen kapcsolatokba. ’48-ban megismerkedtem egy nálam 15 évvel idősebb férfival, akivel egy hét évig tartó kapcsolatom volt, de nem lett belőle házasság, mert ő egy nős ember volt, akinek a felesége külföldön volt. Ő disszidálni akart, és én boldogan mentem volna vele, de a végén nem lett belőle semmi. Egy nagyon gazdag vendéglős családból származott, aztán bornagykereskedésük volt. Nagyon sok nyelven beszélt, Angliában tanulta ezt a vendéglátós szakmát. Számomra nagyon vonzó ember volt. Sosem szerettem a fiatalokat, lehet, hogy nem voltak elég nívósak, nem tudom. Szóval, ez egy nagy szerelem volt, csak mivel ő a vendéglátóiparban helyezkedett el a végén, mikor a privát  vállalkozásokat be kellet zárni, én pedig délután jöttem ki az irodából, mikor ő meg este ment dolgozni. Házasságról nem lehetett szó, s egy bizonyos idő után én nem akartam már ezt olyan nagyon, de nagyon nehezen tudtam szakítani.

’53-ban volt egy nagy tragédia az életemben: megoperáltak, „rosszindulatú műtétem” volt. Akkor kiléptem a Richterből ’53 tavaszán. Eljöttem a Richterből is, mert busszal kellett járni, és azt mondták, hogy az nem jó nekem, hogy rázatom magam. Fél évig voltam betegállományban, elég jól regenerálódtam. Akkor zongoráztam otthon. Elég magányos voltam, gondoltam, hogy a zongora segít. Biztos segített is.Elkerültem egy készletező vállalathoz, valami ismerős ajánlott. Közlekedési készletező. Akkoriban ’54-ben olyan világ volt, hogy a gyárból mindent megvett egy készletező vállalat és az eladta annak, akinek kellett. Mint egy nagyker. Ez egy közlekedési készletező vállalat volt, a metrót építették akkor. A metróhoz való dolgoktól kezdve az óvoda bútorokig mindent készleteztünk, ami borzasztó volt. Ott egy elég jó állást kaptam, csoportvezető voltam. Nagy tapasztalatom volt akkor már a gyárból. Igazán remek dolog volt, és akkor volt a racionalizálás a Közlekedési Minisztériumban, és oda raktak egy csomó tisztviselőt, a nyakamra is egyet. Villámgyorsan elhatároztam, hogy én itt nem maradok, mert sosem szerettem, ha kitolnak velem. Akkor a Nehézipari Minisztériumban voltak jó ismerőseim, ott a gyárból el akartak engem vinni a Nehézipari Minisztériumba, de ez a bizonyos vezérigazgató sosem engedett el. Azok a revizorok engem nagyon szerettek, és felhívtam az egyiket, hogy kéne valami jó állás, mert én itt nem maradok. Kb. fél óra múlva szóltak, hogy a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál kell egy könyvelő. Én odamentem és ki más volt ott, mint az én későbbi férjem, az első nap szembejött és szerintem halálosan belém szeretett. Feltételezem, mert sohase mondta….Tehát odakerültem a hűtőiparhoz könyvelőnek ’55. január elején, ahol megismerkedtem a férjemmel, aki természetesen nagyon helyes fiú volt. Tervstatisztikus volt, a Tervosztályt vezette.

’56 elején én már egy éve a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál dolgoztam könyvelésben könyvelési ellenőrként. Ez egy kis vállalat volt, nem volt külön ilyen vagy olyan nagy osztály. A könyvelés 2-3 emberből, a terv- és statisztika is 2 emberből állt. Ez egy bérhűtést végző vállalat volt akkor még, nem termelő. Tartozott hozzá ezen kívül még 4 gyár is. Nem tudom, a mai nemzedék ismeri-e, amikor még a fridzsiderek olyanok voltak, hogy hasáb jéggel működtek, az utcán árulták a jeget, és azt kiabálták, hogy „Itt a jeges, a jeges!”. Az ember lement egy vödörrel, odafent pedig a jeget betette a fridzsiderbe. Ez egy hűtőláda vagy hűtőszekrény volt, a formájától függött. Őhozzájuk tartozott egy csomó gyár, a Jászberényi úti, meg nem tudom mi, és maga ez a Tóth Kálmán. Tehát bérhűtést végzett, amiben különféle hőfokokon tároltak hústól almáig mindent. Ez azért is érdekes, mert a férjem, aki a tervosztály vezetője meg munkaügyi vezető volt, sokszor ha nem volt ember és be kellett tárolni az élelmiszert, akkor képes volt ő is pakolni. Külön megfizették persze, de szombaton, vasárnap a barátjával együtt, aki a mai napig barát, betároltak. Az almát nagyon hamar be kellett tárolni, mert 0 fokon kellett maradjon, és mikor behozták, azon nyomban be kellett rakni a rekeszeket. A gesztenyét például, amiből hozott haza, és a húst nem ők rakodták, azt azon nyomban hűtőalagúton keresztül vitték be gyorsfagyasztásra. Később a mirelit lényege is az volt, hogy ezeket a zöldségeket egy alagúton keresztül szállítják és gyorsfagyasztással érik el a kellő hőfokot. Volt akkor adózás is, mert ezeket különféle adókulccsal kellett számlázni, azt is én csináltam akkoriban.

Semmi különös nem volt ’56 elején. Én valahogy így a korábbi felvételek miatt elgondolkodtam, hogy én egy naív leányzó voltam, 25-26 éves, semmi politika, ezt ugye már leszögeztem, de úgy elment fölöttem akkor az élet, és örültem a napoknak, örültem, hogy megint szerelmes vagyok, jártunk színházba, moziba, én továbbra is jártam úszni, ez egy közös kapcsolódás volt a férjemmel, mert ő is vízimádó volt. Így éldegéltünk, ’56 különösebb események nélkül telt el egészen októberig.

A férjem 1919-ben született, Budán laktak az Alkotás utcában, akkor Gömbös Gyula útnak hívták. Az édesapja a MÁV-nál volt kazánkovács. Ez azt jelentette – meg is van a képe –, hogy technikumot végzett. Ez a kazánkovács munka nem tudom, mit jelentett akkoriban, hogy ő fizikailag is dolgozott, vagy esetleg művezető volt. Édesanyja Győrből származott, nagyon fiatalon felkerült Budapestre, mert a férjem nagyapja, az édesanyja apukája alkoholista volt és elitta mindenüket – mondta is anyósom mindig, hogy bortermelő létére pálinkát ivott, és őket gyerekkorukban elzavarta a pusztából. Egy birtokuk volt, de azt elitta. Úgyhogy a gyerekek – anyósom és 2 vagy 3 testvére nagyon korán eljöttek otthonról. Az anyósom felkerült Budapestre és itt megismerkedett az apósommal, aki akkor elég jó állásban volt, ugye állami alkalmazott. Az Alkotás utcában találtak maguknak lakást. Az apósom a MÁV-nál dolgozott, egy nyugdíjas állás, ami ugye akkor nagyon jelentős volt, anyósom pedig azt hiszem, később a házban elvállalta a házmesterséget, ami külön jövedelmet biztosított. A család motorja az anyósom volt, akinél intelligensebb nőt én nem sokat találtam az életemben. Tanulatlan, de intelligens volt remek humorérzékkel, együtt éltünk 12 évig itt ebben a lakásban. Ő volt az, aki a gyerekeiből mindből tanult embert csinált. A férjem nővére, Margit, 3 vagy 4 nyelven beszélt, de minden esetre angolul és németül nagyon jól, nem járt egyetemre, de elég jól tanult és elhelyezkedett. A háborúban ő elment aztán, mert a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, és azok egy kicsit elmentek Németországba. A férjem a Werbőczy Gimnáziumba járt, ami most Petőfi Gimnázium. Azt mondta nekem, hogy ő volt az egyetlen iparos gyerek a gimnáziumban, a többi mind értelmiségi volt, miniszternek és államtitkárnak, tanácsosnak és katonatiszteknek a gyerekei. Az anyósomat többször behívták, hogy tudja-e, hogy milyen nagy kegy, hogy az ő fia oda járhat. Ahhoz képest a férjem kitűnően tanult, és nagyon jóképű volt. Mindig úgy hívták őket, hogy „gróf Gruberek”, mert rendkívül csinosan öltöztette őket az anyósom. Nem tudok róla, hogy politizáltak volna a szülők, sőt, a férjem sem hiszem, hogy ’44 előtt politizált volna. Olyannyira nem, hogy pap akart volna lenni, de hála Istennek nem lett, mivel jó tanuló, jó sportoló, „Budapest legjobb sportolója” díját 17 éves korában elnyerte, a papok megkörnyékezték, mert szerették az ilyen fiúkat, hogy nem gazdag hanem szegény, és hogy nyilván az egyház szerette a jó eszű embereket magához csatolni. Elég puritán ember volt, nem volt egy élvhajhászó típus, és vonzotta ez az aszkétizmus, de csak nagyon rövid ideig. Hallgatott párhuzamosan teológiát is, de valamiért nem volt az neki szimpatikus.

A Magyar Dolgozók Pártjába belépett, és ott nem volt nagy pártélet, illetve volt egy párttitkár, ő volt a statisztikus vagy a terves, rém ellenszenves fickó volt, de nem volt nagy pártélet.

Bálokat csináltunk, de nem volt semmilyen kényszer. Én nem éreztem ’56 előtt a forradalmi levegőt. Az biztos, hogy valami forrongott. Mint említettem, a nővérem ’53-ban megismerkedett a sógorommal. Addig ő egy elég elkötelezett, hithű valaki volt, kritika nélkül mindent elhitt, és emiatt köztünk elég sok volt a nézeteltérés. Nem gyűlöltük egymást, de nem „cseréltünk eszmét”. Akkkor megismerkedett a sógorommal, Korach Mórral, aki nyugatról, Olaszországból jött haza, ahol 30 évet töltött el, Faenzában volt egyetemi tanár. Egy csomó régi festéket újra felfedezett, például a görög szigeteken a régi bíbor kerámiafesték technológiáját elvesztették. Ő nehézvegyipari kémiával foglalkozott, de kerámiával és annak a technológiájával kapcsolatban is voltak találmányai. Ő tulajdonképpen egy nyugati baloldali szellemet hozott be ide Magyarországra már a nővéremmel kapcsolatban is. A Rákosiék hívták haza, de ez már ’52-’53-ban lazult, és ha egyszer hazahívták, akkor mégsem csukathatták be, ha ő valami olyat mondott, ami nekik nem volt megfelelő. A nővérem már is kezdett mellette egy kicsit fellazulni. A nővéremék nagy társadalmi életet éltek, de mi abban nem vettünk részt, csak a családi dolgokban. Ez a kettő elvált, mi abban a körben nem mozogtunk.Udvarolt a férjem, jártunk jobbra-balra, de nem vettünk részt, ő sem vett részt semmiféle ellenpolitikai dologban, mert akkor, ’56 októberében halt meg a papája. Nem a forradalom miatt, hanem máj- vagy hasnyálmirigy rákban. A mamáját nagyon-nagyon támogatta és nem hagyta, hogy egyedül legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bíztunk abban, hogy itt fellazul a dolog. Én egy csendes reakciós voltam, nem szerettem ezt a dolgot, ami van, mert nem szeretem, ha a számba rágják, hogy hogyan kell gondolkodni. Ez egy nagyon rövid megfogalmazás, de így van. Olvasva egy-két önéletrajzot, hogy harcosan meg tudatosan baloldaliak voltak, én nem voltam. A férjem párttag volt, de a csendes – 800.000 vagy mennyi párttag egyike volt akkor. Baloldali volt, de nem ezért dobogott a szíve. De ’56 azért egy érdekes dolog volt. Ugye ott felgyorsultak az események. Az ottani párttitkár, aki a férjem kollégája volt, egy szobában ültek, nagyon utálatos ember volt. Kijárt a templom elé, és stikában leste a bokrokból, hogy ki megy vasárnap misére. Ő maga azért vallásos volt. Egy ronda ember. ’56. október 23-án bementünk dolgozni, és ott délben már parázs vita meg hangulat volt, azt mondták, hogy el lehet menni, mert valami tüntetés van a Petőfi szobornál. Minket hazaengedtek, és haza is mentünk. A férjem az ő anyjához, én meg a saját lakásomba. Azt mondta, hogy este átjön hozzánk. Ugye naponta együtt voltunk, már akkor készültünk az esküvőre, és én hazamentem, örültem, hogy el lehet előbb jönni, de eszem ágában nem volt nekem elmenni a Petőfi szoborhoz. Mondom, nem voltam egy harcias lélek. A férjem átjött olyan 6-7 óra körül hozzánk. Budán lakott, és átjött. Kinyitottuk a rádiót, és meghallgattuk ezt a Gerő-beszédet. Nem voltam politikus, de az egy borzasztó, fenyegető hangú beszéd volt, és nagyon zavart engem ez az agresszív hang. Én ’56. október 23-ra és utána olyan élesen emlékszem, mintha lefényképezték volna. A férjemmel utána vitatkoztunk, mert ő nem egészen egyformán ítélte meg ezt velem. Amit Gerő beszélt, szörnyű dolgok voltak, következményeiben is úgy ítéltük meg, hogy ebből nagy baj lesz. Most bemondták – vagy honnan tudtuk, hogy a Parlamentnél beszél a Nagy Imre, erre nem emlékszem, hogy hogy szereztünk róla tudomást –, és mivel én a Katona József utcában laktam és a Parlament nagyon közel volt, ő azt mondta, hogy menjünk el, hallgassuk meg. Ekkor már minket is elkapott a láz. Elmentünk a Parlament elé, amire szintén úgy emlékszem, mintha most lett volna. Ott hatalmas tömeg volt, kijött a Nagy Imre, és ezt nagyon vitatják ma is, és olvasok rengeteget róla, hogy miért mondta azt, hogy „kedves elvtársak”. De azért nem verték szét a teret, hanem ő folytatta, és elmondta, hogy ezek meg azok meg amazok, és az volt az utolsó szava, hogy „szépen, békében menjetek haza”. Így emlékszem, a füleimben most is hallom és „mindenki békében menjen haza”. Már senki nem akart békében hazamenni. Száguldoztak a teherautók, és megyünk a Rádióhoz. Mi a férjemmel elmentünk a Rádióhoz, már elkapott a láz. Ott átvágtunk a Szabadság téren, ugye nincs messze a Rádió és ott már fel volt borítva egy villamos keresztbe, és távolról lövéseket hallottunk. Akkor azt mondta a férjem, hogy menjünk haza. Ő nem akar semmiféle szélsőséges ügyet, nem akar egy eltévedt golyótól elesni, és ő Budán lakott, én pedig Pesten, úgyhogy hazamentünk. Reggel, 24-én a férjem telefonált, hogy nehogy kimenjek az utcára, ne menjek be dolgozni, mert itt áll a bál, itt harcok vannak, és ki ne mozduljak. Úgyhogy 24-én otthon voltam, kidugtam az orromat, mert ugye a Katona József utca a Körútnak a másik fele, nem a Parlament felé eső részén van, és ott nem volt semmi különösebb. Ő meg biztos kimászkált ott Budán, mert azért kíváncsi volt, de 24-én nem volt olyasmi, amit ketten együtt csináltunk volna. 25-én viszont kimentünk a gyárba, és akkor volt ez a borzasztó parlamenti dolog. Ott voltunk, képzelje el! Jöttünk vissza a gyárból, mert azt mondták, hogy nem kell egész nap ott maradni, akkor forrongott ez az egész dolog, nem kellett egész nap dolgozni, meg senki sem akart dolgozni, mindenki fel volt zaklatva, hogy egy ilyen esemény van. Eljöttünk valameddig a Parlament felé, méghozzá a Bajcsy-Zsilinszky út vonalán, vagy a Honvéd utcán, vagy ott hátul. Azt mondja a férjem, „Te, valami van a Parlamentnél, oda kéne menni, mert valami tüntetés van.” Elkezdtünk arrafelé menni. Akkor egyszer, ahogy közelítjük a Parlamentet, lövéseket hallottunk. Akkor a férjem azt mondta, hogy vonuljunk hátrébb a hátsóbb utcákba. Elmentünk az Alkotmány utcába visszafelé a Bajcsy-Zsilinszky út felé, így elkerültük azt, hogy ott a Parlament előtt minket eltaláljon valami. De jelen voltunk 25-én délelőtt. Egy ismerősöm, egy fiatal lány életben maradt, de végigment a golyó rajta. Csomóan meghaltak. Mi egy kicsit megrettentünk, hogy itt mi lesz és hogy lesz, nem tudtuk elképzelni. Akkor eljött hozzánk a férjem, és mondtam, hogy itt minden jó lesz – mondom, naiv voltam – és akkor ő azt mondta nekem, hogy „mit képzelsz te, a szovjet le fog mondani Magyarországról? Nem gondolod, hogy azok után ahogy a világot felosztották, simán kiengedik ezt az országot, hogy átmenjen a nyugati blokkba? Ne képzeld ezt!”. Hát, mondom, pedig jó lenne… Mondta, hogy én ne képzeljem ezt, és hazament. A korábban emlegetett főnököm a Richterben, a Szebeni Laci, nagyon közel lakott hozzánk, két utcával arrébb, a Hegedűs Gyula és a Pannónia utca közötti kis utcában. Én oda mentem el esténként hozzájuk. Ő ugye, angol katona volt, meg nyugatról jött ’49-ben haza, egyáltalán nem volt baloldali, sőt liberális volt. Én ezekhez mentem át, és ott cseréltük ki a tapasztalatainkat, hogy mi lesz ebből. Én nagyon lelkes voltam, hogy ez egy forradalom. Akkor volt egy nap, talán 26. vagy 27-e, mentem a Körúton, és az Aradi utcánál ott lógott egy ÁVO-s. Ez a kép bejárta a sajtót. Én ma sem tudom azt elfelejteni. Az akasztást filmekben sem tudom nézni, és ott volt ez a kiskatona fellógatva az Aradi utca és a Körút sarkán. Akkor gyalog mentem ki valahogy a „hűtőbe”, és az Üllői úton a tankok által összelapított emberek úgy feküdtek mint egy papundekli. Én az ostromot végigéltem, és láttam sok halottat ’44-ben a Honvéd utcában 16 évesen, és rá 8 évre – borzalmas volt. Túl közel volt még a háború. Én nagyon élénk résztvevője voltam annak a háborúnak, ’44-nek, ahol én ott mászkáltam a harcokban elég becsületesen. Mert ’44 októbertől januárig az legalább olyan szörnyű önbíráskodás volt, és egy ilyen apolitikus érzelmű lénynek – mert az vagyok ma is, az érzelmi intelligenciám nagyon magas, és inkább érzelmek irányítanak – ez túl közel volt… A férjem nagyon reális volt, és később ő ellenforradalomnak minősítette a történteket. Elég sokáig vitatkoztunk ezen. Olvastuk az újságokat, borzasztó örültem, hogy már lehet utazni – ez volt a legnagyobb bánatom, hogy nem lehet utazni – és úgy éreztük, hogy tényleg egy nyomás alól felszabadultunk. Rengeteg újság jelent meg, meg is volt nekem, fényképeket is készítettem, pl. állunk egy villamos mellett a Rákóczi út sarkán, a háttérben egy villamos felborulva. Közben mi történt. Kijártunk a hűtőiparba, és a férjemet megválasztották a munkástanács elnökének. Ő egy nagyon népszerű ember volt, mivel nem átallott a jéggyárban dolgozni, trógerolni ha azt kellett, és megválasztották. A hűtőiparban akkor rengeteg orosz árut tároltunk: libákat, zsírt. Kaptunk gyönyörű libákat, vittem haza, és a Körúton megszólított valaki, hogy honnan szereztem. Gyönyörű sertészsír volt, amit az üzletekben nem lehet látni, orosz áru volt. Az történt – pontosan nem tudom, hányadikán, mikor már egy kicsit konszolidálódott a helyzet, talán 28-29-én – hogy be akartak törni a hűtőházba a ferencvárosi népek, és ki akarták fosztani amit raktáron tároltunk, ami nem a mi tulajdonunk volt. Az én zseniális férjem kitalálta, hogy pénzért fogjuk eladni. Bezártuk a kapukat, odatettünk egy asztalt, az asztalokra kihordták a zsírt, és mi pénzért eladtuk. Ami egy sokkal jobb dolog volt, mintha kirabolták volna. Szó nélkül jöttek, és kifizették. Pénzük is volt az embereknek. Ott árultuk a zsírt az asztalon, én számoltam össze a pénzt és bevételeztem. Akkor a pénzt bevételeztük, és befizettük a kasszába. A férjem a Munkástanács elnöke volt, tisztességesen próbálta a rablást megakadályozni, mert gondolja el, hogy bekasztnizták volna, hogyha kifosztják a hűtőházat. A Ferencváros nem volt az a „piskóta” társaság. De ezt békésen sikerült megoldani. Jártunk ki dolgozni, és egyszer csak november 4-én – sose felejtem el – reggel hallottuk az ágyúszót. Bementem anyámék szobájába, hogy nyissuk ki a rádiót. Ők egy másik szobában aludtak, és akkor a Nagy Imre hangja, hogy „Csapataink harcban állnak” és kéri a segítséget. Az valami borzasztó volt. Ráadásul közben a férjem – a nővére a Batthyány utcában lakott, ők az Alkotás utcában, közte volt a Moszkva tér, ott ugye csaták voltak. Az anyósom főzött és a férjem mászkált ott a Moszkva téren keresztül és vitte az ennivalót a testvérének. Aztán belőttek a házukba. Az egy sarokház volt, a Kis János altábornagy utca sarkán. Álltak az anyjával kint az utcán, és ő látott felülről jönni az Alkotás utcán – ez egy kicsit meredek utca, és onnan a temető felől jött egy tank, és azt mondta az anyjának, hogy „Most menjünk le a pincébe,” - szerintem ez már november 4-e után volt - „mert biztos a sarokházakat fogja lőni”. A katona múltja azért gondolom, benne volt, és lementek a mamájával a pincébe, és belőtték a házukat tankágyúval. Időnként telefonált, hogy megvan. Nagy frászban ültem, teljesen kész voltam. Annyira magam alatt voltam, összeomolva. Össze-vissza bugyogtak bennem ezek a dolgok, hogy mi lesz itt. A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni. Én meg olyan borzasztó kalandvággyal szerettem volna elmenni. Elsősorban jól tudtam varrni, és azért 2-3 nyelven mégis csak elboldogultam, előttem volt a világ. A férjem barátja egy teherautón búcsúzott el tőlünk a Király utca és a terézvárosi templom sarkán. Sírt, bőgött, akkor láttam sírni először férfit, és könyörgött, hogy menjünk vele. Pista mondta, hogy nem megyünk. A végén kiderült, amiről én nem tudtam, hogy a férjem adott egy menetlevél-szerűséget a „hűtőből”, és ő ezzel az autóval a határig el tudott menni. Aztán egyszer felhívott a ’60-as években, és azt mondja, „Gruber Istvánt keresem, szeretnék még egy menetlevelet kérni”. Akkor jött haza Amerikából. Nekem egy barátnőm elment 50-valahányban, és írt, hogy milyen táborokban volt. Én nem vágytam erre. Talán azért sem volt ez olyan olthatatlan vágy bennem, mert én nem voltam olyan terror alatt itt. Lehetséges, hogy azért nem voltam szereplője ennek a terrornak, mert soha nem voltam politikailag elhivatott. Nem voltam ’45 után harcos kommunista, sem szocdem, sem semmi, hanem belekeveredtem egy nagyon munkás életbe, ami biztos nem akadályozta volna meg az ÁVO-t, hogy egy könyvelőt elvigyenek, ha nagyon jártatja a száját, de valamiért engem ez elkerült. Nem volt helyzet, hogy engem ki kellett volna menteni az ÁVO sötét börtöneiből, nem voltam ellenálló, nem lázadtam fel a fennálló rend ellen, hanem könyveltem mint az őrült, nagyon sokat dolgoztam. Amellett nem voltam egy csöndes valaki, nem voltam szürke egér, mégis valamilyen úton-módon elkerült engem. 1956 „lement” valahogy, a baráti társaság – főleg a férjem barátja – ment el. Nagyon közeli ismerős nem. Elkezdődött az elhagyott lakások birtokba vétele, de mi semmi ilyesmit nem csináltunk. 

Meghalt a férjem édesapja pont a forradalom előtti hetekben, úgyhogy 25-én volt a gyászmise. A férjem édesanyja egyedül maradt, nem akart semmiképpen sem elmenni ezért a férjem sem. Konszolidálódott az élet, elkezdtünk dolgozni. A hűtőiparnál volt egy-két kínos esemény, amikor ez a terves vagy statisztikus – már nem emlékszem, a férjem volt a terves, és a másik, aki párttitkár volt, és elég ocsmányul viselkedett. ’56. október vége felé úgy döntöttek, hogy kirúgják ezt az embert. Feljött a pénztárba, és én kifizettem őt, mint pénztáros. Elkezdte mondani, hogy „maguk konjuktúra-lovagok”, meg majd mi lesz itt… Akkor én szó szerint azt mondtam neki, hogy maga mer nekem ilyet mondani, aki jóformán gyerekkorom óta dolgozom és a munkámból élek, és nem abból, hogy párttitkár vagyok? Gyűlölöm azt, amit maga képvisel! Amennyi ki volt számfejtve, az kifizettem neki, ezzel ő eltávozott. Létrejött a hűtőipari igazgatóság, ami Budapesten kívül Magyarország összes hűtőházát tömörítette, méghozzá bent a Vörösmarty téren. Tehát egy központi szerv irányította az egész ipart, és oda behívták a férjemet vezetőnek. Bekerült a Mirelit Hűtőipari Vállalat vezetőségébe. Lényegében a budapesti hűtőház nem termelt eleinte, csak bérhűtött. A többiek, a Mirelit, amelyik Csepelen volt, és Magyarország legelső hűtőháza volt, a ’30-as években már mélyhűtött árut termelt. A „Mirelit” egy fogalom – ha bemegy az üzletbe, akkor mirelitet vesz, pedig 103-féle mélyhűtött áru van. Az a kis eszkimó emberke az ő eredeti emblémájuk, védett márka. Magyarországon elkezdték később építeni a hűtőházakat, melyek nemcsak bérhűtéssel, hanem termeléssel is foglalkoztak. Egy alagúton megy át ez az áru, amit gyorsfagyasztással le kell hűteni. Felrakják a zöldborsót, teljesen megpucolják, szalagra teszik, és egy alagúton megy át, ahol egyre hidegebb lesz a hőfok, és a végén eléri a -15 fokot, és becsomagolják. Az a lényeg, hogy gyorsan kell lehűteni. Tehát akkor kezdett Magyarországon kiépülni ez a lánc, és ennek csináltak egy központi szervet, ami volt a Vörösmarty téren, ide került a férjem magas beosztásba.

’57. elején mi elhatároztuk Pistával, hogy összeházasodunk, májusban volt az esküvőnk. Mindketten jó állásban voltunk a hűtőiparban, de úgy gondoltam, hogy nem jó, ha mi együtt dolgozunk, mert mind a ketten törekvőek voltunk, és egy cégnél ez nem volt célravezető. Arra gondoltam, hogy én megyek el, és az élet igazolta, mert ő onnan ment nyugdíjba. Szóltam ennek a Szebeni Lászlónak, aki ekkor főkönyvelő volt a Medimpexnél. Ő pedig hívott, hogy „gyere a Medimpexhez, onnan rengeteg könyvelő elment, és kértek, hogy szerezzek könyvelőt”. Mondtam, nagyon jó lenne, Laci, csak egy baj van, hogy a Czele Teri, kicsit miatta is jöttem el a Richter gyárból…  Ha őt nem zavarja, hogy ő vezérigazgató volt, én meg könyvelő, és most is az vagyok, akkor kérdezd meg tőle. Jött a Laci, és mondta, hogy „dehogy zavarja, sőt, nagyon örülne, mert te egy jó munkaerő vagy”. Így ’57. július 1-én felvettek a Medimpexhez a könyveléshez.

Oda bekerültem, villámgyorsan átláttam a dolgokat. Azt bízták rám, hogy az ügynöki jutalékokat könyvelgessem le. Szívtam magamba az új dolgokat, mert addig a devizáról azt sem tudtam, hogy micsoda. Legutóbb ’45-’46-ban a dollárokat a tőzsdénél láttam utoljára. Itt is csak a könyvelésen. Akkor én nagyon hamar beletanultam ebbe. Emlékszem arra, hogy kivettem két hét szabadságot – nem voltam nászúton – utána még két hetet  itt valahol – talán a Svábhegyen – eltöltöttünk. Azalatt már jött Németországból egy képviselő, akivel nekem kellett tárgyalnom és egyeztetnem a dolgokat, úgyhogy villámgyorsan beilleszkedtem. Elég szépen ívelt fel a pályám, és ez a Czeléné – úgy látszik, a régebbi ellenszenv vagy a társadalmi különbség miatt, ami valaha volt köztünk, pedig korban alig volt köztünk pár év – megint elkezdett engem piszkálni egy kicsit, mindig belém kötött. Ott ültünk egy szobában, nem volt kellemes. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy mégis milyen érdekes ez, és végül milyen rendes volt velem. Egyszer felhívott engem, hogy menjünk fel – volt egy külön szoba a személyzeti munkához, nem kellett mindig ott ülni a többiekkel, ha valami bizalmas dolog volt – és azt mondta, hogy „felhívtak a Külkereskedelmi Minisztériumból, mert téged feljelentettek a Minisztériumban, hogy ’56-ban te miket mondtál.” Kérdeztem, hogy ki jelentett fel. Említette ezt a volt párttitkárt, a Simait. Mondom, „te Teri, én nem a rendszert szidtam, én a Simait szidtam, de csúnyán”, és elmondtam neki. Engem a Teri nagyon jól ismert, gyakorlatilag ’49-től ’53-ig együtt dolgoztunk, és ismert még, mint igazgató. Nem voltunk messze egymástól, mert ez egy kis közösség volt, a tisztviselők, és említettem, hogy színjátszó csoport, ilyesmi. Azt mondta nekem, hogy most ne szólalj meg, ki akar jönni a külkeres személyzetis. Mondtam, jó, befogom a számat. Felhívta ezt az illetőt, nem tudom kit, és azt mondta: „Ide figyeljen X elvtárs, én a Gruberné Hegedűs Györgyit ismerem nyolc éve, együtt dolgoztam vele, abszolút megbízható, és ha ő igazán ellene lenne a rendszernek, akkor elment volna, jól tud nyelveket, és semmi nem akadályozta volna meg, úgyhogy én teljes mértékben garanciát vállalok érte”. Erre azt mondta az illető, „Jól van, Terike, már ki sem jövök, minden el van intézve”. Én ezt olyan mértékben honoráltam és tiszteltem, hogy ő valójában engem igazán nem szeretett, és mégis egy ilyen pillanatban kiállt mellettem. Ha engem ott meghurcolnak, a külkerben nem lehetett volna megmaradnom, ha rám sózzák azt, hogy én ’56-ban hogy viselkedtem. Soha többet egy szó erről nem esett.

’57-től ’91-ig voltam a Medimpexnél, először a könyvelésben, aztán az ellenőrzésben egy rövid ideig. ’67-ben kitalálták, hogy én legyek a pénzügyi osztályvezető, ami egy rendkívül meglepő dolog volt, mert könyvelőket nem szoktak pénzügyre tenni. Én akkor már elvégeztem a mérlegképes könyvelőit is, de valószínű, azért gondoltak erre, mert vonzódtam az operatívabb dolgokhoz. A könyvelésnél operatívabb a pénzügy. Tehát ’67-ben lettem a Medimpex pénzügyi osztályvezetője. ’66-tól a hálózat kiépítése történt a Medimpexnél, ami azt jelenti, hogy a magyar gyógyszeripar terjeszkedett a világpiacon, és azt rám bízták. Egyik erősségem volt végig a pályámon és majdnem a mai napig a szervezőkészség és a felépítése az új rendszereknek. Nagyon szerettem. ’66-’67-től kezdődött a hálózat kiépítése, először csak irodákon keresztül.’67-től folyamatosan tőkekivitel kezdődött a gyógyszeriparban. Szokatlan dolog volt, mert nem volt olyan gazdasági helyzet, hogy tőkét vigyünk ki, tehát alapítottunk vállalatokat. Először csak irodákat, kirendeltségeket, később már vállalatokat is. Így lett a Medimpexnek a legnagyobb külföldi képviselete a külkerben, rajta kívül csak a Hungarotexnek volt még ilyen. Közel 35 országban voltak embereink, amiből részben jogi személyek olyan tizenvalahány országban, másrészt kereskedelmi kirendeltségeken ülők 15-20 országban, amelyek a gyógyszerkereskedelem közvetítőiként szerepeltek, tehát a magyar gyógyszerek külföldi forgalmazásában vettek részt. Én a pénzügyi osztály, majd főosztály, majd főkönyvelői címmel szép lassan, mindig megtartottam e hálózat irányítását. Külker  monopolcég volt, egy olyan ritka cég, amely elég homogén volt, mert a gyógyszeriparnak volt a külker cége. Kicsit más is volt még: a gyógynövény, de az sem nagyon lógott ki. Mi a gyógyszeren kívül az illóolajokat és a gyógynövényeket is forgalmaztuk, ami a forgalmunk 10%-át tette ki, de beleillett a profilba. „A gyógyszer nem fuszekli” szoktam mondani. Sok előadást tartottam, és mindig ezt mondtam. A gyógyszer nem fuszekli, azt nem lehet úgy eladni, hogy kiviszem a piacra, annak meglehetősen komoly, tudományos  háttere van. Elég nagy exportot és importot bonyolítottunk, több százmillió dollár és rubel értékűt évente. A ’70-’80-as években, mintegy 200 millió rubel export és hozzá 100 millió dollár export, de az import is e körül volt. Szóval nagy forgalom volt. 

Nagyon nagy pénzügyi munka. Merész vállalkozás volt engem odatenni, de természetes ösztönnel megszereztem ezt a pénzügyi tudást, amit nem úgy szívtam magamba mint egy igazi pénzügyes, aki már rögtön ebbe születik, de egy komplex tudásom volt, a könyvelésből, ami nagyon jó alapot ad, és másként közelítettem meg a dolgokat, miután volt egy könyvelői múltam, és a pénzügyben ezt tudtam hasznosítani. Tehát mindenképpen a pénzügyi főnöki munka mellett mindig hozzám tartozott a külföldi képviseletek  szervezése és a menedzselése is. Én a kiküldöttek „anyukája” voltam. ’57-től ’91-ig voltam ott töretlenül. Utána nyugdíjba mentem, de rögtön ott is maradtam, ez csak egy papír volt. ’91-től ’95-ig tanácsadóként működtem, de paralel visszahívtak a Richterbe, és ’92-ben a Richterben is megszerveztem a külföldi képviseletek pénzügyi ellenőrzési rendszerét. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt a minisztérium égisze alatt.’82-ben kezdődött az, hogy ez nem jó, hogy a Külkereskedelmi Minisztérium irányítja a Medimpexet. ’82-ben elhatározta a gyógyszeripar, hogy külön közös vállalatot hoz létre az 5 nagy gyógyszergyár, amiből a Chinoin, a Richter az EGIS, a Biogal a humán és plusz a Reanal – ezek a gyógyszergyárak úgy gondolták, hogy nem helyes, hogy a Minisztérium irányítja az ő külker vállalatukat. Egy közös vállalatot hoztak létre, amiből leválasztották a mi tevékenységünkből a gyógynövényt, az illóolajat, és azt Pharmatrade néven meghagyták a Külkereskedelmi Minisztérium égisze alatt. Az állami vállalat maradt, ez meg a gyógyszergyárak tulajdona lett, mint közös vállalat. Akkor a gyárak a változtatást megcsinálták egy közös vállalat lett belőle. Volt egy ilyen terminológia, hogy „közös vállalat”. Ez a közös vállalat lett továbbra is a gyárak export-import ügyintézője, de ez egy erjedési folyamat volt már, és hiába gondoltuk mi azt, hogy a Medimpex erőssége ez a hálózat, mert ezt sokszor elmondták, hogy a hálózat a mi vagyonunk, mégis az ellentétek a gyárak között elkezdtek erősödni. Elkezdtek a gyárak külön-külön mozgolódni – mert addig egy NSZK-ban vagy Franciaországban vagy Angliában lévő vállalatot kint úgy hívtak, hogy „Medimpex UK”, vagy „Medimpex North America” stb. Ez nem válogatott, minden gyárnak értékesítette a termékeit ott külföldön. Ha odament valamelyik gyár, hogy „vegyél nekem”, azt megcsinálta. De ’82 után ugye, ezek elkezdtek önállósodni, elkezdődött ez a privatizációs hajlam, amit emlegettem, hogy a Bihari meg a Kádár adták el a Chinoint ’89-ben. Akkor már kezdtek szemet vetni a külföldi gyógyszergyárak a magyar gyárakra. Ez egy olyan folyamatot indított el, hogy konkurenciának érezték magukat már külföldön is. Tehát a hálózat hiába volt remek, erős, ütőképes, elkezdett szétbomlani, és mindenki azt mondta ’82-től 8-10 évig, amíg mindenki a saját képviseletét akarta külföldön létrehozni, hogy nem szedik szét. Így kerültünk el ’91-’92-be, amikor már a Richter és az EGIS kivitte az exportját és az importját a gyárba. Már nem a Medimpex bonyolította az exportot, importot. Mivel én ős-Richteres voltam, és a tárgyalásokon mindig mondták, hogy én a Richtert képviselem, ezért evidens volt, hogy később  odakerültem. Akkor jött haza Londonból Bogsch Erik, aki ma is a Richter vezérigazgatója, és akinek én nagyon sokat egyengettem fiatalember korában az útját, mert volt egy villongás egy másik  kiküldöttel, és én Bogsch Erik mellé álltam, mert neki volt igaza. Ő Londonból ’92-ben hazajött, lejárt a kiküldetése, és felhívott engem itthon, még akkor élt a férjem. Aztán kiderült, hogy azért hivott, mert hogy hazajön. A következő héten derült ez ki, csak ő előtte felhívott, hogy megköszönje az elmúlt évek alatt nyújtott segítségemet, sőt barátságomat. Bejelentette, hogy őt kinevezték vezérigazgatónak, és azon nyomban odahívott engem. De én már nyugdíjas voltam, és a Medimpexnél is dolgoztam, és aztán ott nála is. Akkor másodállásban voltam a Richternél, később kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványomat, és számláztam. A Medimpex akkor már zúgolódott sajnos, akkor már nem volt egy nagy cég, mert mindenki kivitte belőle a magáét. Mindenki önálló exportjogot kapott ’85-ben, csak nem éltek vele rögtön.’92-ben már a Richter a Bogsch Erik vezényletével ugyanúgy fel akarta építeni a külföldi hálózatát, mint ahogy azt a Medimpexnél látta. Engem hívott oda, és igazán, őszintén büszke vagyok arra, hogy a Richterben is segítettem ennek létrehozásában. 

 A gyógyszert általában nem szokták közvetlenül eladni, mindig van egy közvetítő. A hálózatnak ez is volt az alapja, hogy közvetíteni kell. Az nagyon ritka, hogy X gyógyszergyár elmegy egy másik gyógyszergyárhoz a világ másik végén, és hatóanyagot ad el. Nem lehet, ez olyan árucikk, amit közvetítőkön keresztül kell forgalmazni. Én elkötelezett híve vagyok a gyógyszeriparnak. Gyakorlatilag ez egy olyan szakma, aminél meghatározó volt a hálózat, és mai is az. Végül aztán kiépítettük a Richterben, elég sok harc árán.

Még annyi tartozik hozzám, hogy én mellékesen könyvvizsgáló is vagyok 1972 óta. Miután én ezzel a hálózattal foglalkoztam,  nagyon jó hírnevem lett a szakmában, tudniillik ilyen hálózata senkinek nem volt, mint a Medimpexnek.Miután a nevem ilyen jól forgott, mindenkit hozzám küldtek, mikor a ’80-as évek végén elkezdődött a vállalatalapítási őrület. Elkezdtek hozzám jönni megbízások. Volt olyan, hogy 10-12 megbízásom volt, részben külföldi vállalatalapításokkal, később könyvizsgálóként kértek fel ilyen cégek, mint a Chemolimpex, a Biorex, a Biopharma. Olyanokat is csináltam, hogy Varga Edit, a Richter gyár igazgatója, amikor nyugdíjba ment, odakerült a Taurus Gumigyárba, hogy a külkereskedelmi részlegét szervezze meg. Elég bonyolult volt, mert nem foglalkoztak külkerrel. Akkor felkértek engem, és a külker rendszerét a Taurusnak velem csináltatták meg. Nem hálózatépítés volt, hanem, hogy hogyan kell külker számvitelt, pénzügyet csinálni. Nagyon sokféle munkát végeztem megbízással. Mint könyvvizsgáló működtem a ’80-as évek végétől, volt vagy 5-6 vállalatom, ahol könyvvizsgáló voltam. Volt külker is, de volt gyógyszer is. Mind vadonatúj kis cégek, mint a Biorex, az egy gyógyszerforgalmazó cég, amit később megvett a First Hungarian Fund, az Első Magyar Amerikai Alap. Mikor ez a cég fellendült néhány év múlva, akkor egy nagy könyvvizsgáló cégnek kellett átadni a könyvvizsgálatot, nem lehetett egyszemélyes. Így jártam máshol is, a Láng autó-importőr cég, amely Magyarország 2. vagy 3. legnagyobb autóalkatrész importőre volt, oda elkerültem könyvvizsgálónak. Ott voltam nem tudom, hány évig. Aztán eladták egy svájcinak, és át kellett adnom. 

Említettem, hogy ’57-ben kerültem a Medimpexhez, a könyvelésben voltam. A könyvelés foglalkozott mindenféle jutalék- meg egyéb dolgokkal, mert ez a szakma csak ügynökökön keresztül tud működni. Ez nagyon széleskörű elszámolást igényelt, mert az ügynökök csak akkor kaphatták meg a jutalékukat, ha befolyt az áru ellenértéke. Ez egy nagy, szintén szervezési feladat volt. Nem ment rendesen ez akkoriban, de azt is sikerült úgy rendbe hozni, hogy egy átlátható elszámolási rendszer lett. Itt az ügynökökkel kellett tárgyalnom, ahol igénybe vették azt, hogy én tudok beszélni, és ezek rendszeresen jöttek hozzánk elszámolni, a külföldi ügynökök. Itt ügynökök alatt külföldi képviselőket értem.Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben. A ’67-es pénzügyi osztályvezetői kinevezésem után egy 18 napos európai körúton vettem részt az akkor szállítmányozási osztály – ma logisztika, bár a logisztikához más is tartozik, nálunk a szállítmányozás más  feladatot hajtott végre: bejött az export áru, azt el kellett juttatni a vevőhöz, igénybe venni hajót, repülőt stb. –, szóval ennek az osztálynak a vezetőjével voltunk egy körúton, méghozzá az „Új mechanizmus” évében és emlékszem arra, hogy a szövegünk az volt, hogy az „új gazdasági mechanizmus következtében mi már önállóan tárgyalhatunk szállítási feltételekről”, mert addig csak a MASPED szintén monopol vállalat szállíthatott, nem lehetett más szerződést kötni. Ez volt az ún. szlogenünk az úton, hogy a szállítmány egy új gazdasági mechanizmus révén szárnyalhat, és a pénzügy is csatlakozott. Akkor volt az első út. Voltunk Svájcban, Belgiumban, Ausztriában, Párizsban. Fordítva mentünk, először Párizsba, aztán Brüsszelbe, Svájcba és Ausztriából jöttünk haza. Mint könyvelés, hozzám tartozott az útielszámolások elkészítése, ami azt jelentette, hogy kb. 1200 embert utaztattunk egy évben, aminek a fele gyógyszeripari volt, a fele Medimpex. Hamburger utaztatta első ízben a gyógyszeripari szakértőket. Utazási keretek voltak akkoriban, nem lehetett csak úgy, meghatározták, hogy mennyi pénzt kapunk utazásra. A keret nálunk volt a Medimpexnél. Nagy monopolhelyzet volt egészen ’82-ig, ahol minden a mi kezünkben volt. A külföldi képviseletekre költhető pénz is, meg az utazási pénz is. A Medimpex-utielszámolásokat is én csináltam hosszú évekig. Annak kapcsán rengeteg ismerősre tettem szert, mert a gyógyszeripar felét mi utaztattuk, orvosokat, gyógyszerészeket, vegyészeket, és a kórházakból is utaztattunk. Később kerekasztal konferenciákat csináltunk, tehát nem előadásokon propagáltuk a gyógyszert, és összehívtuk egy bizonyos gyógyszer propagálása céljából tudós embereket, feltalálókat, kinti orvosokat, és szimpóziumokat tartottak. Az volt a korszerűbb, hogy ilyen megbeszélés-szerűen ismertették a gyógyszert. Ezeket mind utaztattuk. Ma sem megy ez másként, ma is a gyárak utaztatják az orvosokat. Sokat beszélnek erről, hogy hogyan lehet ezeket az embereket honorálni. Tulajdonképpen külföldi utakkal. Akkor nem csak azért, hogy honorálják, hanem nyilván azért, hogy a gyógyszereket propagálják. ’67 után elkezdett őrületes tempóban felgyorsulni az utazás, úgyhogy volt olyan év, hogy 70-80 napot töltöttem külföldön. Kisebb részletekben persze, nem egyszerre. 30-32 nap volt az első félévben, ugyanannyi a másodikban. ’62-ben az első kiküldetésem Egyiptomban volt. Utána Moszkvában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, NDK-ban, Szíriában, Irakban, Bulgáriában, Algériában, Libanonban jártam, ahol mindenhol voltak irodáink. Tudományos irodáknak hívtuk mi ezt, ami azt jelentette, hogy a gyógyszert ráadásul úgy lehet eladni, hogy orvoslátogatókat kellett alkalmazni ezen irodákon keresztül. 

Ott azokban az országokban, ha mi el akartunk adni kész gyógyszert – ugye kétféle gyógyszer van: hatóanyag, meg kész gyógyszer – azt nem lehet eladni másképp, csak ha orvoslátogatók ajánlják az orvosoknak. Orvoslátogatókat alkalmaztunk ezeken a helyeken. Az irodák nagyon szerteágazó tevékenységet folytattak, nem elég, hogy közvetítették az eladást, szervezték a szimpóziumokat, egyes országokban alkalmaztak orvoslátogatókat, akik járták a területet és begyűjtötték az igényeket. Voltak országok, ahol nem lehetett az orvoslátogatóknak eladni, pl. Szíriában, vagy a Közel-Kelet egyes országaiban. Ők ismertették a készítményeket és aztán valaki más, az eladási emberek gyűjtötték be a megrendeléseket. Ez egy nagy hálózat volt. Indiában is, pld. Bangladesben. Később, mint ezt már említettem, a gyógyszeripar annyira jól prosperált, hogy a Pénzügyminisztérium engedélyezte, sőt támogatták, hogy mi jogi személyeket hozzunk létre külföldön. Kezdetben a Medimpex kiküldött szakembereket a külföldi kirendeltségekre, de azok nem voltak jogi személyek. A vállalatalapítások az adott országban már be voltak jegyezve: Svájcban, az NSZK-ban, Ausztriában, Nigériában, Spanyolországban, Franciaországban, Bangladesben, Japánban, az USA-ban, Angliában, Jamaicán és lehet, hogy valamit még ki is hagytam. Ezek ’65-től mind a mai napig megvannak, nagyjából. A Medimpex nevet hordozták ezek a vállalatok, most kezdték átírni Richterre meg ilyesmire. Kétféle alapítás volt: az egyik, amikor a régi képviselőnk megöregedett, és átadta nekünk a céget, akkor a régi neveket meghagytuk pl. Pharma Haupt, Labatec, nem változtattuk meg a nevet, de Medimpex UK Londonban, Medimpex France, a spanyol cégünk is Mediberia, tehát ott a Medimpex-nevek voltak. Japánban is Medimpex Japan.

A Medimpex kádermunkája nagyon jó volt, ami a Richterre sajnos nagyon nem volt jellemző. Én a hálózat adminisztratív részét szerveztem meg a Richterben, de messze nem szólhattam bele semmibe, csak taníthattam az embereket. Az egy külön tevékenység volt, hogy a ’70-es években egyszer csak  előirták, hogy nem mehet el senki külföldre anélkül, hogy én őt a vállalatvezetésre betanítsam. Még tavaly is tanítottam a Richterben, egy olyan kollégát, aki kiment Spanyolországba, vagy később Ukrajnába. Tudniillik általában üzletembereket küldtek ki, akik jól tudtak nyelveket, értettek az üzlethez, de egy vállalatvezetés nem ugyanaz, mint egy üzlet.

[állambiztonság]Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem. Akik külföldiekkel érintkeztek, azoknak abszolút megbízhatóknak kellett lenniük. Egyes hírek szerint minden kiküldött be volt szervezve, tehát jelentési kötelezettségeik voltak. Az útijelentések olyanok voltak, hogy egy külker utazásnál előbb utazási tervet kellett csinálni, hogy kivel fogok tárgyalni, és volt az a bizonyos TÜK – titkos ügyiratkezelés -, amikor én kivittem a cégtől a szerződést vagy valamit, akkor ott volt egy hölgy, és akkor beszámozta, becsomagolta, átkötötte és úgy vihettem ki a határon. Nemzeti színű szalaggal átkötötte, lepecsételte.  Nálunk a Medimpexnél volt egy ilyen TÜK. Mindent a TÜK-be kellett leadni. Volt, hogy nagyon vastag anyagot adtam le, mert vittem mérlegeket stb. Azt nekem a határon ki kellett bontanom, mert addig a vámkezelésnél nem mehettem ki, amíg a TÜK-papíromat és a devizapapíromat nem ellenőrizték. Kiviteli engedélyem volt. Mondtam, hogy az utazáshoz keret kellett, és a Nemzeti Banknál igényeltük a pénzt, és azt odaadták készpénzben. Annak is volt egy kiviteli engedélye. Azt kellett bemutatni, és a TÜK papírt. És akkor az egyik felét elvitték a listának, a másik nálam maradt. Mikor átléptem a határt, akkor leszedtem róla, mert Németországban nem kell látni, hogy be van csomagolva. Az országból kivinni ezeket az iratokat, ami nem volt biztos, hogy bizalmas volt, csak nálunk a vállalatnál bizalmasnak tekintett iratokat vittünk ki. Tehát feladattervvel mentünk ki, azt a főnök aláírta. Mikor visszafele jöttem, a feladatterven volt ez meg az, és megírtam, hogy azt végrehajtottam vagy nem. Ez volt az 1. számú útijelentés. Ha volt valami olyan, hogy megkíséreltek engem külföldön beszervezni, vagy nyomon követtek, akkor 2. számú útijelentést kellett írni. Soha nem kellett nekem 2. számút írnom. Visszautalnék erre a bizonyos goodwillre meg szavahihetőségre. Soha nem volt fogás rajtam se bel- se külföldön, hogy valamiért beszerveztek volna. Nagyon jó családi életem volt. Ez nagyon érzékeny pont, mert pl. egy kolléganőmet azért szervezték be, mert szeretője volt. Rajtam nem volt fogás. Lehetett a külföldiek által megvesztegetett üzletkötő, volt ilyen. Akkor voltak olyanok, hogy nekünk nem volt szabad külföldivel elmenni szórakozni vagy színházba, stb. de mindig elvittek minket vacsorázni. Az útijelentésbe ilyeneket nem kellett beírni. Nem egy és nem két ember tette fel nekem ezt a kérdést, hogy beszerveztek-e vagy sem. Még egy oka lehetett, mert én nem a kereskedelemben dolgoztam, bár összekerültem rengeteg ügyféllel. Nekem pénzügyi vezetőként soha nem kellett „blőd kádereket” alkalmaznom. A személyzeti munkában volt 3 fő: a vezérigazgató, a párt és a szakszervezet, a kemény mag, és abban én soha nem voltam. A magasabb személyi ügyekben ők döntöttek. A kiküldötteket keményen lekáderezték. Aztán volt egy összekötő. Nem is egy, volt egy honvédelmi és egy belügyi összekötő. Volt egy összekötőnk, aki mindig az aktuális főkönyvelő, gazdasági igazgató volt a ’70-es évektől. Ezek az összekötők a vezérigazgatóval és a gazdasági igazgatóval voltak kapcsolatban. Hogy miért velük, azt gondolom, hogy egy időben, szintén a ’80-as években ilyen embargós cikkeket kellett behozni. Kisebb laboratóriumi dolgok voltak, amik a COCOM-listán voltak, Svájcban szerezték be. Úgy kerültem bele, hogy az utolsó előtti vezérigazgató, Laczai Béla ott gazdasági igazgató volt. Ez az összekötő őhozzá járkált. Mikor a Béla vezérigazgató lett, nagyon rühellte, hogy ez a pasi jár hozzá. A gazdasági igazgatót ő nem nagyon szerette, és egy hanyag mozdulattal rám sózta ezt az összekötőt. Mondta, úgyis te intézed a pénzügyeket, s így beesett hozzám ez a jóember, és akkor rajtam keresztül hordták oda a pénzt. Megvette a svájci vállalat, ő kifizette, és ezek elhozták onnan valahogy. Kiszedték a pénzt a belügytől, és elhozták nekem készpénzben. Így kerültem bele a dologba. Nem nagy összegek voltak, 10-20 ezer svájci frank. Ezek voltak. Ezek a belügyi meg honvédségi összekötők, nyilván a menetrend az volt, hogy miután valaki kiküldetésbe került, ezeknél jelentkeznie kellett. Hogy mi volt a beszélgetés lényege, beszervezték őket vagy nem, nem tudom. Pályafutásom alatt egy valaki készült Amerikába. Tanítottam őt is, még ma is felkészítek külföldi kiküldetésekre. Ő járt be hozzám, apróságokat is megbeszéltünk, hogy személyes holmit mennyit lehet kivinni, ment volna mondjuk szombaton, és bejött hozzám azon a hétfőn, kisírt szemekkel – férfi volt – hogy őt nem engedik ki. Ő nem akarta elvállalni, hogy besúgó lesz. Soha nem tudtam meg, hogy mi volt az igazság. Egy héttel a kiküldetés előtt nem engedték el. Nem is ment el. Az amerikai vállalat vezetője lett volna. Az amerikai vállalat nagyon kis jelentőségű vállalat volt. Megvan, egy kis forgalmú vállalat, de mégis jelen vagyunk Amerikában, később gyártási együttműködési szerződések lettek belőle, 20 évvel később. Ez egy nagy dumás fiú volt, állítólag, ezt hallottam később, hogy Dél-Afrikában élt a testvére, és ezt nem írta be az önéletrajzába. De soha nem tudtam meg. Az összes többi kiküldöttek rendben el

Ha valamelyik vállalatnál pénzügyi nehézség volt, akkor mindig engem küldtek ki mindenféle szörnyű helyzetekbe, mert én nem féltem semmitől. Például Nigériába – Hamburger sosem engedett nőket ilyen helyre. Nem csak kereskedelmi tanácsos, hanem ő volt az NSZK-ban az első magyar nagykövet, Hamburger László, 1968-ban. Ő nevezett ki engem pénzügyi osztályvezetőnek, először azt mondták, hogy csak ideiglenesen, mire Hamburger azt mondta, ide figyeljen, én egy Grubernét nem nevezek ki ideiglenesen, maga véglegesen lesz kinevezve. Azért emlékszem pontosan, mert utána ő elment. A Hamburger egy nagyon befolyásos ember volt, gondolja el, hogy elküldték az NSZK-ba első nagykövetnek mint kereskedőt, nem mint diplomatát.

1967-ben lettem a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy fordulópont volt az életemben azért is, mert a korábbi szakmai múltam inkább a számvitellel volt kapcsolatos. Az akkori gazdasági igazgató a volt főnökömet, Szebeni Lászlót váltotta, aki kiment Egyiptomba. Nagyon merész és igen jó fejű ember volt, Laczai Bélának hívták. Ő lett a gazdasági igazgató ’66-ban vagy ’67-ben. Ő tulajdonképpen nagyon jó érzékkel, mondhatnám, második főcsapás az életemben, neki köszönhetem, hogy váltottam. Ő találta ki, hogy én legyek a pénzügyi osztály vezetője. Ez nagy kihívás volt számomra, mert nem szoktak számviteli embert pénzügyi vonalra tenni. Az egyik utólagos regisztráció, egy elmélyültebb, lassabb, más képességeket kívánó munka volt, a pénzügyi munka pedig egy nagyon operatív, gyors döntést igénylő munka. Nekem úgy látszik ez a képességem feltűnt a Laczai Bélának. Amellett nem kevésbé volt döntő, hogy tudtam beszélni. Én tárgyaltam ezekkel az ügynökökkel, és nem volt számomra gond, hogy valakivel beszéljek. Nyilván ezért találta ki, hogy én esetleg erre megfelelek. A képesítésem akkor mérlegképes könyvelő volt, nagyon sok vizsgát letettem, a külkerben már 10 éves jártasságom volt, ami nagyon bonyolult, összetett  tudás volt. Akkor úgy gondoltam, és a férjem is nagyon biztatott – nagy támaszt nyújtott nekem mindenben, bármilyen kételyem volt, gondoltam, nekem otthon ott a hátterem. Ő azt mondta, hogy vágjak bele. Másnap belevágtam. Azért csináltam jól, mert nem voltam begyepesedett pénzügyes, aki a pénzügyek szövevényeibe belemerül, és nem látja a fától az erdőt. Én merész voltam, mert eleinte nem gátolt meg a tudás. Olyan megoldásokat kerestem, ami megdöbbentette őket. Nagyon rövid idő alatt, mivel én vonzom mindig a munkát, hozzám csatolták a külföldi érdekeltségeket, a külföldi irodák elszámolásait. Nagyon hamar 28 embert találtam magam körül egy vagy két éven belülAzokban az években került sor a külföldi vállalatok alapítására is. Például Németországban volt egy Haupt nevű úr, aki idős volt már, de a háború előtt is dolgozott a magyar gyógyszeriparral, és képviselte a mi cikkeinket, és volt egy vállalata Frankfurtban. Volt egy másik, egy svájci cég, amit szintén felajánlottak nekünk. Az nem egy régi képviselet volt, hanem kikerült Svájcba a háború után egy erdélyi gyógyszerész, ő mindig a magyarokkal dolgozott, és felajánlotta nekünk, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert forgalmazzunk. Ausztriából is jelentkezett valaki, nem régi kapcsolatunk volt. Tehát elkezdtek jönni ezek a képviselők, hogy ők szívesen társulnának velünk. Ez mind ’67-’68-’69-ben csúcsosodott ki. A külföldi vállalatalapítás akkor Magyarországon nagyon szigorú engedélyezés alapján történt. Elsősorban kellett a Pénzügyminisztérum, majd a Külkereskedelmi Minisztérium engedélye. Azután volt az Állami Pénzintézeti Központ, ami be volt iktatva a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium közé. Ezzel a három hatósággal kellett ezt engedélyeztetni. Mindenféle megvalósíthatósági tanulmányt kellett készíteni. Ezt ma is nagyon hiányolom, a későbbiek során én nem bántam volna, ha a ’90-es években ilyen precízen kérték volna azt, hogy milyen megtérülése van egy vállalatnak. Ezek eleinte kereskedelmi vállalatok voltak, termelés nem folyt ott, hanem egy árukészlettel rendelkező kereskedelmi vállalat működött Frankfurtban, Genfben, Bécsben, Párizsban, ahol a tulajdonjogunk általában: Németországban, Franciaországban és Ausztriában 100 %, Svájcban 60% a miénk, és 40 % egy svájci úré. Törekedtünk arra, hogy a tulajdonjog 100 % legyen. Akkor még, az első időkben a külföldi partnerek is voltak az igazgatók ezeknél a cégeknél. De nagyon hamar változtattunk, és Magyarországról kiküldött kollégák lettek a kereskedelmi igazgatók. Ezek kis kft-k voltak, kevés alaptőkével. Az elképzelés az volt, hogy nem viszünk be túl nagy tőkét, hanem áruhitellel fogjuk finanszírozni ezeket a vállalatokat. Magyarországon nem nagyon alapított, a tőkekivitel nem volt jellemző azokra az évekre, hiszen nem volt itt sok pénz, de ebben az időszakban, mivel mi voltunk az elsők, a Medimpexnek volt a legnagyobb hálózata, a második a Hungarotex volt, aki textillel foglalkozott. Manapság a követségekbe integrálják a kereskedelmet. Akkor külön volt, függelmileg a kereskedelmi tanácsos a nagykövetnek volt kvázi a beosztottja. Disszonáns volt a dolog, mert pénzügyileg a vállalatok fizették ezeket a titkárokat, tehát Magyarországról egy vállalati kiküldött volt, külföldön viszont úgy szerepeltek, mint egy minisztériumi kiküldött, ez a tartózkodási engedélyük miatt volt fontos. Szóval kettős dolog volt: a pénzt mi adtuk, de ők úgy viselkedtek, mint kereskedelmi titkárok. Elég korlátozott hatáskörrel, mert üzletet aláírással nem köthettek, de ők minden olyan üzletet elősegítettek az adott országban, ami nekünk fontos volt.

Ezen kívül még voltak képviselők is, a legelső Egyiptomban, de  olyan országokban is létesítettünk képviseleteket, ahol specialitásokat adtunk el. Valahol itt meg kell említeni, hogy a gyógyszeripar milyen formában árul gyógyszereket: van a hatóanyag, ami gyakorlatilag már majdnem kész gyógyszer, később a gyárakban hozzáadnak egy vivőanyagot és akkor az már kész gyógyszer. A hatóanyag az tulajdonképpen kész gyógyszernek számított, csak a formula volt azt, hogy kiló vagy mázsa, tehát tömegben vittük ki. Akkor megvették nagykereskedők, vagy gyárak, feldolgozták, és úgy lett belőle kész gyógyszer. A második nagy csoport a gyógyszeriparban a kész gyógyszer. A kész gyógyszerek bevezetése nagyon nehéz, mert törzskönyvezni kell. Kicsit eltértem, de nagyon fontos volt, hogy abban a bizonyos irodában mit forgalmazunk. Tehát a hatóanyag forgalmazása kevésbé volt gazdaságos, mert abban annyira nem szerepelt az élő munka. A specialitásokat Európában akkoriban még nagyon nehezen lehetett eladni. Csodával határosan Svájcban el tudtuk adni, de a legtöbb kész gyógyszert Magyarországon a keleti oldal felé adtuk el, vagy Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten. Gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy ha a gyógyszeripar termelését 100 %-nak vesszük, annak a 30 %-a maradt Magyarországon. 70 % export volt, és ennek a 70%-a, tehát durván az összes termelés fele népi demokratikus országokba, a többi oszlott meg kész gyógyszerre és hatóanyagra. Az a 70 %, ami keletre ment, az mind – kész-kiszerelt gyógyszer volt. A legnagyobb piacunk a Szovjetunió volt, de az összes keleti országba szállítottunk. Itt az volt a döntő, hogy eleinte nem kellett törzskönyvezni. A Szovjetunióba őrült tömegű gyógyszer ment ki, de nem egy központi helyre. Mindig megadták az állomáslistákat. Kiment 100 ezer doboz akármi, és megmondták, hogy 20 ezer ide megy, 20 oda. Mikor elment ez a 100 ezer doboz 5 különféle állomásra, nehezen jöttek onnan vissza az információk. Mondtam, hogy meg kéne szervezni, hogy ez gyorsabban menjen. Voltam Moszkvában tárgyalni a Nemzeti Bank-os orosz illető osztályvezetővel, akartunk modernizálni valamit, de nem tudtunk. Ezeknek a visszaigazolása nem ment. Vagy egy hétig voltam ott, nagyon kellemes volt. A visszajelzésekkel volt a baj, mert hiába igazoltuk itt, hogy elment, a visszajelzés egy pár nappal később jött. Megpróbáltuk akkor ezt átlépni, de ez nem sikerült, de nagyon gyorsan megkaptuk a forint ellenértéket. Ez egy szovjet-magyar bankközi egyezmény voltA 60-as években nagyon erős volt az orosz export és a Richter gyógyszergyár ebből lett naggyá. Ha elgondoljuk, hogy több 100 millió tablettát szériában lehet gyártani – nem kell a gépet átállítani. Ez minden iparágra érvényes. Ez a hatalmas export tette lehetővé, hogy ott beruházzanak. Az értékcsökkenési leírás, amit  egy akármilyen gyár vagy üzem elszámol, az ma már azért van, hogy visszaforgassa, az elhasznált termelőeszközeinek az értékét újból feltőkésítse. Régen a tervgazdálkodási időszakban az értékcsökkenési leírást fejlesztési alapba kellett tenni. Ezt be kellett a központba szolgáltatni, amiből vissza is osztottak, de ebből a tömegből, amit a gyárak termeltek és fejlesztési alapként elszámolták, építettek hadiüzemeket, hidakat, gyárat. Amelyik ipar jól működött, az többet kapott vissza – vagy akinek jó összeköttetése volt, gondolom, mert az is beleszámított. A gyógyszeripar ebből a fejlesztési alapból, mivel nagy kapacitásokat kellett neki felhasználni, hogy kielégítse a szállítói kívánalmakat, elég sokat visszakapott. Az árképzés pedig úgy volt, hogy támogatási rendszer volt és elvonási rendszer volt, ami később megszűnt. Tehát a tőkés exportot támogatták, a szocialista exportból meg elvontak elég jelentős összegeket. Tudniillik a dollárkitermelés az rosszabbul nézett ki, de nagyon fontos volt a tőkés export, mert abból lehetett importot csinálni. De a nagy volumenű szocialista export-termelés meg nagyon jól hozott a konyhára, abból meg elvontak. Később már a ’70-es években ez elhalványodott. Akkor valószínűleg központilag rendezték ezeket a dolgokat. Akkor még a számvitelnél dolgoztam, és megvoltak a szabályok, tudniillik még az is volt ’67 előtt, az új gazdasági mechanizmus előtt, hogy egy elég nehézkes rendszerben a külker kezelte a készleteket, persze csak papíron. Tehát mi megvettük papíron a gyáraktól a készleteket, ott tároltuk, és a mi számvitelünkben volt benne a készlet, amit exportra megvásároltunk. Mi kaptuk rá a hitelt, eladtuk, miénk volt a pénz, és abból kifizettük a hitelt és a gyáraknak, amivel tartoztunk. Kínos egyeztetések voltak a gyárakkal, mert a készletet mi nem láttuk, csak papíron. Folyton egyeztettünk, meg kínlódtunk. A leltárak azok csak formálisak voltak. Mégis a mi mérlegünkben szerepelt az az érték, amit tárolni a gyáraknál kellett. Magyarországon a háború után kötött devizagazdálkodás volt. Kicsit furcsa lehet annak, aki nem szakember, hogy mi az a kötött devizagazdálkodás, és mi a Nemzeti Bank szerepe egyáltalán, egy ilyen országban, ahol kötött devizagazdálkodás van. A Magyar Nemzeti Bank monopol-helyzetben volt, mellette a Magyar Külkereskedelmi Bank létezett még. A speciális üzleteket, bartereket – a vegyes üzleteket hívták barter üzletnek – a Magyar Külkereskedelmi Bank bonyolította, a Magyar Nemzeti Bank pedig az összes többi ügyletet. Ez mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de mivel én a pályám nagy részében így kellett dolgozzam, megszoktam, hogy a Nemzeti Bank részben bankárként működött, részben devizahatóság volt. De mi az a devizahatóság? Mai szemmel a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy Magyarországon minden export után, amit eladott az ember, be kellett szolgáltatni a devizát, és az importra szintén meg kellett igényelni a devizát. Tehát nem lehetett akkor azt csinálni, hogy őrületes mennyiségű, 200 millió dollárért exportálok, és abból fedezem az importomat. Ez egy kétirányú utca volt, bruttó elszámolásnak hívják ezt. Magyarországon egészen a ’90-es évek végéig nem lehetett a devizával olyan nagyon szabadon kereskedni. Magyarországon ez a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy az export ellenértéket be kellett szolgáltatni, és kaptunk érte forintot egy megfelelő árfolyammal, és az importra igényelni kellett pénzt. Az exporton és az importon kívül voltak még devizában kötelezettségek. Az áruhoz kapcsolódó fuvar, biztosítás és egyéb kötelezettségek, amiket devizában kellett teljesíteni, de ez az áru értékesítésével együtt simán ment, ennek nem volt már külön engedélyeztetési része. Viszont a külkereskedelemben egy nagy tételt képviseltek az utazási költségek devizában, majd pl. nálunk a hálózati költségek, amikor kint ültek emberek, és azoknak fizetést, lakást, autót stb. kellett fizetni. Ezekre külön devizakeretet biztosítottak. Ez két nagy keret volt: az utazási keret és az irodák fenntartása. Három nagy vállalat volt, a Hungarotex, a Technoimpex és a Medimpex, amelyeknek irodáik voltak, és ahol ez egy nagy tétel volt. Ezeknek minden évben keretet kellett kérni a Nemzeti Banktól. A keret korlátain belül tudtuk az utazásokat és az irodák költségeit devizában fedezni. Volt még a mi szakmánkban egy nagyon jelentős tétel: a licence, tudományos jogdíj – a gyárak vásároltak licenceket külföldről, vagy nagyon nagy összegű vizsgálatok pénzeit kellett devizában átutalnunk. Például volt a nagyon híres gyógyszerünk, a Cavinton, aminek nagy piacot sikerült szerezni, többek között Japánban is. Ez egy magyar találmány volt, és mire azt felfejlesztették, annak több százezer, mondhatni, millió dollár kísérleti költsége volt külföldi laboratóriumokban. Csinálták magyar laboratóriumok is, de nemzetközi eredményeket kellett produkálni a törzskönyvezéshez. Emlékszem egy esetre, mikor telefonon hívott fel Angliából a Richter vezérigazgatója, hogy azonnal utaljunk át 200 ezer fontot, holnapra ott kell lennie, mert valami patkánykísérletek kellettek. Nem volt mindegy, hogy milyen patkányokon végezték el, mert ezek tenyésztett patkányok voltak. Voltak tenyésztett kutyakísérletek is. Azoknak a vizsgálati eredményei aztán a külföldi törzskönyvezéseknél elfogadottak voltak, ha egy nemzetközi, mondjuk angol laboratórium csinálta. Ezekre a pénzeket szintén nem kellett keretként kezelni, ezt simán át tudtuk utalni. Tehát gyakorlatilag ami szigorú keretgazdálkodás volt, az az utazások és a külföldi képviseleteknek átutalt fizetések voltak, ami nem volt kevés. Eladtunk exportra. Volt egy tanúsítvány, ami kísérte az árut. Ezt a határon lepecsételték, igazolva, hogy kiment az áru. Abban a percben nekünk deviza-beszolgáltatási kötelezettségünk keletkezett. Volt egy nagy gépi rendszer, amiben a Nemzeti Bank ezt cégenként nyilvántartotta. Majd jött az import, bejött az országba az áru, levámolták, akkor nekünk fizetési kötelezettségünk keletkezett külföldre. Ezt a Nemzeti Bank nyilvántartotta, amitől az őrület határán voltunk. Ezt ők úgy hívták, hogy leltárak, és minden negyedévben egyeztetni kellett a vállalatoknak a Nemzeti Bankkal. Óhatatlan, hogy ennyi tételnél minden stimmeljen. Úgynevezett „kötésszámok” vannak, ez olyan, mint egy születési bizonyítvány, ez kíséri az árut. Mikor elkezdik az üzletet megkötni, adnak neki egy számot, és amíg le nem bonyolódik a tétel, addig az a szám kíséri. Ez a szám a Nemzeti Banknak is megvolt, azon belül vállalatonként is. Az ’50-es évektől úgy kezdődött a ’70-es évekig, hogy ők kiküldtek ilyen őrült leporellókat – akkor még kezdetleges volt a számítógépes rendszer. A Medimpexnél rengeteg kötés volt, s a tételeknél, mert egy gyógyszernél sok apróbb tétel ment ki, mindig el volt írva valami. Kollégáim negyedévenként őrült hosszú időket töltöttek azzal, hogy ezt egyeztették, mert mi tudtuk, hogyha végül is jön az áru ellenértéke, a Nemzeti Bank jóváírta nekünk a forint ellenértékét, tehát az a bizonyos tétel nálunk akkor már kiegyenlítésre került. De ha az ő listájukban valami zűr volt, mert pl. a határátlépésnél elírtak egy számot, akkor azt nekünk korrigálni kellett. Importnál még nagyobb volt a zűrzavar. Az exportot mi indítottuk, tehát kisebb volt a veszélye, hogy elírtuk, de importnál a vámolásnál mindig zűr volt - én életemben a legszörnyűbb dolgokat ezzel töltöttem, mikor össze kellett ülni a bankkal, a szállítmányozási osztállyal. Ez az egyeztetés negyedévente folyt. A Nemzeti Bank a kiszállított árumennyiségről megkapta a jelentést, mikor a határt átlépte, és abból tudta, hogy mennyi deviza fog befolyni az országba. Az importot is tudta, mert az meg bejött, és devizamérleget meg jelentéseket kellett adni, hogy mennyi importot akarunk behozni. Az biztos iparági szinten ment, én azt nem tudom, mert a tervezéssel, mint ilyennel, nem foglalkoztam, de pl. a gyógyszeriparnak be kellett adni évente előre, hogy mennyi import szükséglete van, és mennyi exportja lesz. Volt egy időszak, amikor a pozitív export egyenleget díjazták a ’70-es évek vége felé, hogy a gyógyszeripar pozitív mérleget mutasson devizakiadás szempontjából, tehát az export nagyobb legyen, mint az import. A rubelt és a dollárt külön kellett elszámolni, a rubel és a dollár között volt bizonyos átváltási kulcs, mert ugye a dollár-import kellett a rubel exporthoz. Ez egy elég bonyolult dolog volt, mert a gyógyszeripar termelésének 30 %-a maradt Magyarországon és 70 %-a ment exportra. Abból – a 70 %-ot 100 %-nak véve – 70 % rubel-elszámolású, tehát szocialista országokba ment. Annak a termeléséhez kellett dollár import. Ez elég bonyolult számítás volt a gyógyszeripar részéről, hogy a dollár kiadásokhoz rubel bevételt szembeállítani. Ennek volt egy számítási módja, ezt én nem csináltam. Később az „új gazdasági mechanizmusban” már pl. a Richtertől, ami a legnagyobb volt a szocialista exportban, rengeteg pénzt elvontak emiatt, mert gyakorlatilag olyan tömegű árut szállított ki szocialista exportra, hogy azon hatalmas nyeresége volt. Ezt egy bizonyos adó formájában elvonták, nem tarthatta meg azt a nagy nyereséget. A legfontosabb két mutató a munkabér és a készletgazdálkodás volt. Ebben az esetben azt nagyon támogatták, ha ilyen mértékű nagy export volt, hogy akkor engedtek hozzá munkabért emelni vagy nagyobb készletet tartani. A Richter ezzel építette fel a gyárát, nagyon sokat ott hagytak nála, de elvonták a nagy szocialista export profitot. A Chinoin is, de a Richter volt a legnagyobb ebben a relációban, ő termelte a legnagyobb mennyiséget. De volt az Egis, a Chinoin, a Reanal, a Biogal, ezek együttesen nagyon nagy szocialista exportot csináltak. Azért mondom a Richtert, meg a gyár felépítését – ’50-ben 10 gyár volt, 1000 ember kb. – itt kezdtem, és én voltam a 989. Később 5000 ember lett, megötszöröződött a létszám. Meg kell nézni, hogy micsoda fejlesztéseket tudtak végrehajtani, tehát az elvonás nem volt akkora, hogy ne maradt volna. A többi gyár nem fejlődött ilyen mértékben, a Chinoin is kevésbé, mert nem vett ekkora részt az exportban, hanem a döntő a Richter volt, a legnagyobb. ’68-ban jött az új gazdasági mechanizmus, ami hamvába holt, mert nem vitték véghez. Sokan kutatták, és most is mindenki nyilatkozik, ugye akkor kezdték ezt, hogy itt modernizálják a dolgokat. Annyi sikerült ebben az új mechanizmusban, hogy én akkor voltam először külföldön, és ezzel a kollégámmal mindig elmeséltük, hogy már új mechanizmus van, és mi vagyunk az első fecskék. Ő szállítmányozó volt, és akkor már magunk köthettünk szerződéseket. Én meg mint kis pénzügyes akkor már mindent csináltam. Azt az egy fegyvertényt azért végre lehetett hajtani, hogy a gyárak visszavették a készleteket papíron. Effektív náluk is volt, de számvitelileg visszakönyveltük. Őrült munka volt. A duplicitást ekkor szüntették meg, lehetővé vált, hogy ott legyen a készlet, ahol termelik, és a külkereskedelem csak azt vegye át, amit elad. Kellett aztán várni huszonvalahány évig, hogy maga a gyár is külker jogosítványokat szerezzen – ugye mert külker monopólium volt. Minden külker tevékenységet csak külker vállalat végezhetett, és a külkereskedelem nem volt lehetséges a gyáraknál, a termelőknél. Mindenkinek megvolt a saját külker cége. A gyógyszer  forgalmazás, az export-import, nagyon kellemes dolog volt, mert a Medimpex egy homogén társaság volt. A gyógyszeren kívül csak gyógynövényeket árultunk. A többiek elég vegyesek voltak: a Chemolimpex a nehézvegyipartól a műanyag székekig mindent árult – tízszer akkora volt, mint mi, de az egy vegyeskereskedés volt. A Metalimpex fémekkel foglalkozott, a Technoimpex, a Terimpex mezőgazdasági dolgokkal, szakmánként. A pénzügyi rendszer nehézkessége a ’60-as évek végén arra késztette a Nemzeti Bankot, hogy ezt az őrült tömegű papíráradatot elfelejtse, illetve felnőttnek tekintse már a külker-vállalatokat, és döntsön abban, hogy nem ő indítja azokat az ún. leltárakat, amiket nekünk kellett ellenőrizni, hanem egy fantasztikus rendelettel a ’70-es években azt mondta, hogy nekünk kell jelenteni, hogy mi van nyitva, mi az, ami még nem folyt be az exportból, és mi az, ami importból még tartozás. Ez egy fantasztikus nagy dolog volt azért, mert megbíztak bennünk. Ez már az „új mechanizmus”, mert egy fázis kimaradt, nem kellett az ő általuk odatolt papírt pipálgatni és visszaküldeni, hanem mi magunkban megcsináltuk a leltárakat. Negyedévenként kellett, de mi csináltuk meg. Ez nagy diferencia, mikor én a saját adataimból adok egy leltárt. Nekünk akkor már számítógépen voltak a dolgok. A ’60-as években egy-egy ilyen okmány-szett előállítása külön-külön történt, mert ha valaki exportálni akart, akkor kellett számla, tanúsítvány, minőségi bizonyítvány, 10 féle okmány, amit el kell küldeni a külföldi részére, a vámoláshoz is kellett, ahogy elő van írva. Magyarországon imádják a rengeteg papírt. Valaki Csehszlovákiában, Prágában kitalálta, és mentünk oda tanulmányútra, hogy legyen „egymenetes okmánymozgás”. Ez egy fantasztikus dolog volt, sok szervező ment oda ki. Egy bizonyos stencil-félére minden adatot felírtak, ami szükséges ehhez a 10 okmányhoz. Ezt ügyesen elhelyezték egy stencilre, és letakarták, ami nem kellett. A 10 okmányt előállították, de egy alapokmány volt, csak le volt takarva, ami arra a másikra nem kellett. Ez valami fantasztikus volt, ezt mi csináltuk először. Később nem stencil volt, hanem már egy más típusú sokszorosítóval csinálták, ami nem lyukakon át ment, hanem egy lapra rá kellett írni, és az a festéket rányomta. Egyszer kellett meggépelni az okmányt, azon minden adat rajta volt, és a megfelelő számlára, minőségi bizonylatra, vámolási papírra csak azt nyomták rá ebből, amit kellett. Matricának hívták, és ez fantasztikusan meggyorsította a műveletet és a hibát kiküszöbölte, mert nem kellett tízszer leírni, hanem csak egyszer. Ezzel nagyon gyorsan tudtunk dolgozni, és nagyon fejletten ment aztán az adminisztráció. Ez a Nemzeti Bankkal kapcsolatos ügymenet végül is nagyon megkönnyítette a munkánkat, de nem jelentette azt, hogy nem kellett mindent precízen vezetni, csak nem kellett visszacsatolni, sokkal egyszerűbb volt. A Nemzeti Bank még mindig kért engedélyeket, hatósági jogköröket tartott fent. A Nemzeti Bank nagyon erős felügyeletet gyakorolt. A Nemzeti Bank hatásköre volt még azokban az években, hogy mi hitelt nem vehettünk igénybe az importhoz, mert azt a Nemzeti Bank központilag intézte. Gyakorlatilag mi, ha jött egy importőr, hogy adok nektek egy éves hitelt, mi azt nem vehettük igénybe (legalább is a ’80-as évek elejéig, amikor kitört itt egy kis devizaválság), mert a Nemzeti Bank egy összegben olcsóbb hiteleket tudott szerezni. Végül is az Új mechanizmus nem nagyon változtatta meg a bankokkal a kapcsolatunkat – nem voltak bankok, csak a Nemzeti Bank, kivéve ezeket az adminisztrációs könnyebbségeket. Hatósági ellenőrzést a külker minisztérium tartott, vagy az MNB, ha gyanút fogott, hogy valamilyen devizális problémák vannak esetleg. Voltak ilyen kínos dolgok, pl. váltókat vezettek be. Ez egy könnyebbség volt, a leszámítolás. Ez egy nagyon érdekes lehetőség volt, hogy mi egy évben eladtunk, és váltót – ami egy elég komoly dolog a pénzügyi világban – bocsátottunk ki, és egy év múlva kaptuk meg a váltóra a pénzt. A ’70-es ’80-as években bevezették, hogy ezt a Nemzeti Bank leszámítolja, tehát ideadja nekünk a forintot előbb, mint hogy a vevő fizetne. Ma is rengeteg ilyen van, ez nem egy új dolog, mióta pénzvilág van, váltó is van. Ez egy új vonás volt, hogy a Nemzeti Bank olcsón, pár százalékért nekünk – ez a ’70-es években kezdődött, újdonsült pénzügyi vezető voltam, amikor kezdődtek ezek a leszámítolások. Itt a finanszírozás, a forgótőke forgása javult meg. De nagyon jó okmányoknak kellett lenni, mert akárki kis maszek cégnek a váltóját nem számítolták le. 

Hogy miért is kellett ezt a hálózatot létrehozni ’67-’69-ben? El akartunk kezdeni terjeszkedni mindenfelé. Alapítottunk meg Moszkvában egy irodát, amit tudományos iroda címmel illetünk. Ez a tudományos iroda azért ragadt rá az összes ilyen jellegű irodára, mert ilyen címen kaptunk engedélyeket, hogy ott külföldieket is alkalmazzunk. Ezek az irodák tartották a kapcsolatot az új gyógyszerek bevezetése miatt a szakemberekkel, szimpóziumokat tartottak és elősegítették az értékesítést is. Később már ez lett a korszerűbb propaganda, hogy miként terjesszünk gyógyszereket, aminek ugye több fázisa van: meg kell ismertetni az emberekkel, a bevezetési időszakában minta kell, orvosokkal, gyógyszerészekkel, kórházakkal kell elfogadtatni. Ezekkel a nagy volumenű kampányokkal törtünk be piacokra, ahova nagyobb mennyiséget szállítottunk, irodákat hoztunk létre. Például a Szovjetunióba nem kellett külön kereskedelmi képviselet. Úgy értem, hogy nem kellett képviselő, mert ott egyenesen tudtunk tárgyalni a nagy állami elosztóval. De kellett egy tudományos iroda, ahol szervezik az előkészítő munkát, ahol orvosok is voltak. Később már nem kiállításokat, hanem kerekasztal-konferenciákat szerveztünk. Meghívtunk neves szovjet tudósokat. Nálunk jobb időkben 1200 fizetett külföldi út volt évente. Voltak nagyon jó munkatársaim, nagyon hamar csoportokat csináltam. Én is megtanultam, hogy bízzak az emberekben, a vezetői képességem egy év alatt fejlődött annyira, hogy csoportokat csináltam, és a csoportvezetőkkel tárgyaltam. Olvastam egyszer, hogy még a legmagasabb szinten is 5 emberrel tud az ember hatékonyan dolgozni. Még miniszteri szinten is. Én ezt betartottam, és a megfelelő munkatársaimmal kibővítve tudtam ezt a feladatot ellátni. Sikerült kollégáimból egy nagyon ütőképes csapatot kialakítani. A vállalatalapítások során egyszer csak a nigériai kirendeltség vezetője kitalálta, hogy ott egy magyar gyógyszergyárat kell csinálni. Ő talált ott egy embert, aki Angliában tanult, egy 40 körüli nagyon tehetséges szélhámos, akinek volt egy hajóépítő műhelye és ő gyógyszerrel akart foglalkozni, mert a gyógyszer olyan elegáns. Nigériában ez az ember megkereste  a magyar Kereskedelmi Tanácsost, és mondta, hogy nekünk közösen kell csinálnunk egy vállalatot. Így kerültünk Nigériába, ahol ezzel az Etim úrral egy közös vállalatot hoztunk létre. Eleinte még csak egy kereskedelmi vállalat volt azzal a címszóval, hogy ő hajóépítő és hajókat futtat, és gyógyszerrel akarja ellátni a hajóit, mint teljes körű szolgáltató, hogy a hajókon gyógyszer is legyen. Így kezdte. Később Indiában csináltak egy gyárat a B12-re, ami egy nagyon jó termékünk volt, el kellett volna érni, hogy ott fermentáció során B12 termelődjön. Erre csináltak Indiában egy indiai partnerrel egy gyárat. Véletlen folytán került össze az akkori főosztályvezető valakivel, összebarátkoztak, és ez az indiai kapcsolat mind a mai napig megvan, pedig az is a ’70-es évek elején kezdődött. A Richternek még ma is megvan, és csináltak egy újabb vállalatot az akkori indiai partner fiával vagy unokájával Bombay-ban, ahol ez a B12 igazán soha nem sikerült jól. Talán a klíma miatt. Az egy olyan termék, amit baktériumtörzsekből állítanak elő, elég bonyolult, és ott soha nem sikerült jól. Azt aztán abbahagyták, és utána kereskedelmi partnerré váltak, akik vettek-eladtak.

Be kellett vetni magam, mert pénzügyi zűrök hál’ Istennek, mindig voltak.

Nigériába azért kellett mennem állandóan, mert ez a kedves Etim úr egy nagy szélhámos volt és amit mi dollárban átutaltunk, azt igaz, nem lopta el, csak helyi pénzben fizette be, ami egy nagy átverés volt, mert ott csak dollárt fogadtak el hivatalosan. Hiába volt befizetve helyi pénzben, ő azt felhasználta másra. Közben volt a nigériai állammal szemben egy pere, valamiért beperelte az államot, mert megsértődött. Közben volt a biafrai háború, és én sokszor mentem, elég izgalmas volt, mert csak éjjel lehetetett repülni. Ez elég kínos helyzet volt, muszáj volt szétválasztani a hajóüzemet a gyógyszertől, és ezt nekem kellett végrehajtani. Akkor ő mindig más pénzeket is összekevert, és egyszer a nigériai állam kérdezte, hogy miért nem számol el, mondta, hogy mindjárt elszámol, de nem tudott elszámolni, és akkor zárolták az egész vagyonát, beleértve a mi cégünket is. Akkor engem villámgyorsan odaküldtek, és akkor a legfőbb ügyészhez kellett elmennem, hogy ott verjem az asztalt, hogy ez egy külföldi vállalat, és nincs joguk zárolni a számláinkat. Akkora meglepetést keltett, hogy ott egy szőke nő megjelent, hogy a nagy megdöbbenéstől felszabadították a számlát. 100 ezer dollárt, elég szép pénz volt! Társunk, Etim úr, beperelte az államot, hogy jogtalanul bántak vele, ez volt októberben vagy novemberben, mikor én ott voltam, és decemberben a hajóműhelyében egy csörlő fejbevágta és meghalt. Én esküszöm, hogy lecsúzlizták mert ez nem egy normális dolog, de azt mondják, baleset volt. A felesége átvette a céget és egy jó darabig, 15-20 évig ő vezette. Angliában tanultak, szóval, nem egy „törzsi dolog” volt. Tehát a feleségével dolgoztunk, és volt ott vagy 8 kiküldött, mérnökök, sorban 4 évenként, de mindig volt pénzügyi zűr, és azért kellett nekem kimenni.

Indiában is a társunkkal voltak gondok, néha ő is elköltötte másra a pénzt. Egyszer csak kiderült, hogy nem tudom, milyen nagyságrendű kintlévősége volt az áru miatt, és akkor kellett kimennem, és betekinteni a könyvekbe, és itt jött megint az, hogy én a számviteli tudásomat jól tudtam hasznosítani, tehát a pénzügyi munka mellett senki nem  tudta kiismerni magát külföldön, csak én, eleinte. Később már a kollégákat is bevontam ebbe a munkába és ők is kijártak ellenőrzésekre. Az indiaiakkal az volt a gond, hogy a hátunk mögött vettek egy másik gyárat, és nem fizették ki a kiszállított áru ellenértékét. Akkor ez több millió dollárra rúgott, és azért kellett nekem kimenni, hogy megkeressem, hogy hol a pénz. Fantasztikus szerencsémmel megtaláltam. Nagyon szép irodájuk volt Bombay kellős közepén, Kettesben maradtam a főkönyvelővel, elkezdtem vele beszélgetni. Valamilyen oknál fogva elárulta nekem, ma sem értem, hogy miért, hogy ők ezt a gyárat megvették, és a mérlegben nem tüntették fel, csak teljesen elrejtve, és ott én arra rájöttem. Egyébként pedig tudtam kérdezni, mert oly mindegy, hogy hol könyvel az ember. Japánban ugyanúgy tudtam beszélni a könyvelővel, mint Indiában, vagy Nigériában vagy akárhol, mert az egyik bal oldalra könyvel, az angol rendszer fordítva könyvel, de ugyanúgy, csak másik oldalra. Az angolok mindent fordítva csinálnak. Amikor megláttam, azt hittem, hogy szörnyethalok, de rájöttem, hogy minden ugyanaz, csak a másik oldalon van. A könyvelés egy egzakt tudomány, és ha valakinek érzéke van és érti, akkor két könyvelő mindig össze tud jönni. És ha látja, akihez kimegyek, hogy értek hozzá, nemcsak beszélek össze-vissza, hanem meg tudom mondani, hogy itt miért van ez vagy az, vagy e mögött mi van – nagyon jól el lehet boldogulni mindenkivel, mert a szakértelmet tisztelik.

Én közbevetőleg még elmondanám, hogy népi ellenőr voltam hosszú évekig. Behívtak, mert nem volt elég szakember. Nagyon jó tanulás volt, elküldtek legalább 10 vállalathoz: voltam pl. a Hungarotexnél, a Nikexnél teamekben, és rengeteget tanultam ott is, beleláttam más cégek belső életébe a Hungarotexnél, a Nikexnél, Technoimpexnél, Artexnél, akik bútort exportáltak. Ezt inkább csak azért említem meg, hogy egy olyan tudás volt akkor már a fejemben, amit hasznosítani tudtam.

Közben Jamaicában volt egy magyar közgazdász, Mr. Harvey, aki Angliából került ki mint tanácsadó Jamaicába. „Ez egy tuti ország” – mondta ő, ahol nagyon szépek a lányok és nagyon kellemes élni. Ő ott ragadt, valamiért minden kormány alkalmazta őt tanácsadóként. Egyszer kitalálta, hogy ide gyógyszert kéne bevinni, Jamaicába, ami ugye az USA közelében van és mindenki Amerikába vágyódik tanulni is és egyáltalán élni. Ott van egy órányira repülővel. Akkor egy munkáskormány volt, és idehozta a Laci bácsi az akkori kereskedelmi minisztert, és minket is behívtak a minisztériumba, a kereskedelmi főosztályvezető, és azt mondta, hogy Jamaicában kell alapítani egy vállalatot. Jamaicába kiszállítottunk 1 vagy 2 millió dollárért specialitást. Az rengeteg, csaknem 3 millióan élnek Jamaicán, és ez őrületes mennyiségű gyógyszer ahhoz képest, hogy ott Amerikából a legkorszerűbb gyógyszerek voltak. Nem lehetett eladni, nem lehetett kényszeríteni az orvost, hogy a finom magyar gyógyszert használja, azt sem tudta, hogy micsoda. Vannak originális gyógyszerek, vadonatúj gyógyszerek, amik méregdrágák. Ha lejárnak mondjuk 5 év múlva, akkor ugyanezt a gyógyszert lehet „generic” néven olcsóbban adni. Ha elmegy az orvoshoz, azt mondja, hogy ehhez a „rendes” gyógyszerhez ragaszkodik, de van ugyanilyen utángyártás, mert már lejárt az eredeti szabadalma, de tulajdonképpen ugyanaz és negyed áron adható. Jamaicában is a magyar gyógyszerek már olyan készítmények voltak, amik az eredeti nevük után 5 évvel később jól forgalmazhatók voltak, de ezt senki nem tudta. Kiszállítottuk ezt a millió gyógyszert, mondták, hogy hoppá, kell ide egy tudományos iroda. Kiküldtek egy kollégát, egy kereskedőt, és visszajött, hogy itt muszáj csinálni egy helyi irodát, mert propagálni kell, hogy mi van ebben a gyógyszerben, és hogy ne, mondjuk, az amerikai vérnyomáscsökkentőt írják fel, hanem a magyar gyógyszert. Megalapítottuk az irodát, felvettünk egy jamaicai urat, aki szintén nem tudott elszámolni. Szegény, mit csináljon, nem értette a dolgát. Ő a karib-tengeri térség főgyógyszerésze volt, csak szeretett lopni – Mr. Robinsonnak hívták...

Akkor oda is muszáj volt elmennem, és a hajam az égnek állt, mert egyszerű dolgokat nem akart megérteni. Több gyógyszertára volt, az egyik gyógyszertárban volt akkor az irodánk. Kiküldtünk egy rendes magyar kiküldöttet, aki kereskedelmi kiküldött volt. Jamaicán még nem volt kereskedelmi képviselet, Venezuelához tartozott, és ez a kollégánk akkor még meghatalmazott követ is volt mellékesen. Egyszer csak, se szó se beszéd, alapítottak ők egy vállalatot ott. Itt teljesen kővé meredtünk, mert említettem, hogy milyen nehéz engedélyezések voltak a minisztérium részéről. Valahogy ezt egy-két év alatt elsimítottuk, tehát lett Jamaicán is egy vállalatunk, ez a mai napig megvan. Én a kereskedelembe nem nagyon szóltam bele. Érdekelt volna, egyszer hívtak a ’70-es évek elején, hogy menjek át oda, de nem mentem. Akkor én már nagyon mélyen bedolgoztam magam a számvitel után a pénzügybe, így maradtam a pénzügynél és az operatív ügyeket vittem. Az áruosztályok akkoriban a pénzügyi munkát nem becsülték. Az új mechanizmus jött ’66-ban. Utána elkezdték a pénzügyi munkát becsülni, hogy a pénz is tud pénzt csinálni, tehát az üzletkötés nem abból áll csak, hogy eladok valamit és a pénz befolyik, hanem ott van kamat, késedelem, kötbér. Olyan 8-10 éves munkámba került, hogy engem elfogadjanak. Azzal, hogy kiköveteltem magamnak, hogy bevonjanak az üzletkötésekbe, az közel 10 évembe került, az, hogy engem komoly üzleti tárgyalásokra meghívtak.

Ez csak a feladat egyik része volt, a vállalatok alapítása. Itt az  engedélyezési rendszer is belekerült az én feladataim közé, de mellékesen volt az export és import a pénzügyi főosztályon, ami szintén fő és komoly feladat volt. Tehát az, hogy én, mint Medimpex tulajdonos, a vállalatért feleljek, a mérlegeket megcsinálják, hogy a szabályokat betartsák. Mindenféle országról volt szó. Akkor elkezdtem a nagy üzletekben is „utazni”,  munkatársaim is ekkor már bekapcsolódtak az utazásba, nem csak ezeknél a külföldi vállalatoknál, pld. emlékezetes volt egy nagy morfin-üzlet, amit Törökországgal csináltunk.

Magyarországon az Alkaloida Kabay-féle módszerrel gyártotta a morfint. Ez nagyon nagy szabadalom volt. Vizes módszerrel vonja ki a mákgubóból a morfint. A kábítószert nagyon ellenőrzik, és egy bizonyos fajta nemzetközi kábítószer-ellenőrzés van, és ha a magyar módszert elfogadják, akkor elfogadják azt, hogy a magyar termelést lehetett magyar szabadalomként bevinni a világ összes morfin termelésébe. Magyarországon a mákgubótermelés ciklikus volt, mert mikor sok mák volt, akkor nem kellett, mikor nem volt mák, akkor kellett volna. Volt, hogy kombájnokat osztogattak a mezőgazdaságban az Alkaloida vezetői, hogy termeljenek mákot. Akkor őrült tömegű mák volt, akkor nem lehetett a mákot eladni. De nem a mákból lesz a morfium, hanem a mákgubóból. A mákot kipergetik, és a mákgubó burkában van a morfin. A Kabay találmánya az volt, hogy vizes oldatban vonta ezt ki. Ez az év olyan volt, hogy itt nem volt mákgubó. Elkezdték kutatni, hogy honnan lehetne mákgubót szerezni. Indiában volt és Törökországban. Indiában a mákgubót megmetszik, egy kis késsel a mákgubót körbevágják, és kifolyik belőle az ópium, azt felfogják, és ópiumkalács néven eladják. Abból lehet kivonni aztán morfint – Egyiptomban is, Indiában is így csinálják.  Megvágatlan mákgubót árultak Törökországban. Mert amit már megvágtak, abból a hatóanyag fele kifolyt. De azt is vettünk, mert hiány volt. Egyszer csak megjelent a török mákgubó. Nekik nem volt akkor még gyáruk, felajánlottak egy őrült mennyiséget, kb. 4-5 millió dollárért, amiben azt mondták, hogy kb. 6,5 % a hatóanyag. Fogalmunk sem volt róla, hogy ez igaz-e. Azt mondták, hogy ez egy lutri, de esetleg higgyük el, hogy igaz. Nem küldtek mintát, viszont azt mondták, hogy vegyük meg ezt, dolgozzuk fel, és 5 millió dollárért visszavásárolnak tőlünk kész morfin-termékeket. Ez egy remek üzlet volt. Az volt még az izgalmas, hogy nekünk biztosítékot kellett adni, hogy kifizetjük az importot, de nem volt biztosíték, hogy ők kifizetik az exportot. Ezért kellettem én oda, és legalább hatszor voltam ebből kifolyólag Törökországban. Így kerültem be pénzügyi vonalon. Semmiféle közös vállalat, csak kereskedelem.Nagyon erős pénzügyi munka alakult ki a vállalatnál, ez köszönhetően a ’66-os új mechanizmus után, amikor elkezdődött a pénzügyi szemlélet – addig a tervteljesítés volt, hogy teljesítsük a tervet.

 Az import maradt azért, mert központi készletgazdálkodás volt. Az import mindig is izgalmas volt, mert Magyarországon a készletgazdálkodás mindig kényes téma volt. A készletgazdálkodás az egész világon kényes téma. Én csak nevettem, mikor itt szidták ezt a rendszert, és kimentem bármely országba, és mondták, hogy jaj, decemberben nagy készlet maradt, nem jól mutat a hitelezőknél. Mindenhol a világon utálják, ha év végén magas a készlet, csak nem szankcionálták. Magyarországon, abban a 25-30 évben a munkabér és a készletgazdálkodás volt a kulcskérdés. Ami olyan mutató volt, amivel a vállalatoknak mindig el kellett számolni. Nem lehetett a bért túllépni, és nem lehetett a készletet túllépni. Ezzel fogták a vállalatokat egy megfelelő készletszint tartására, hogy ne fussanak el, mert az pénzügyileg visszahatott volna. Mivel az import a készletgazdálkodás csúcsa, és a gyógyszeripar importigényes iparág, azt hagyták egy kézben a Medimpexnél, és volt erre egy vállalat, egy GYESZV-nevű, Gyógyszeripari Ellátó-Szolgáltató Vállalat, amit mikor minket közös vállalattá tettek, akkor beleolvasztották a Medimpexbe. Ez sem volt a külkerben sehol, itt is fantasztikusan sokat lehetett tanulni, mert a külker vállalat külker volt, a készletező készletező volt. Minket összevont a gyógyszeripar. Belénk, a Medimpexbe olvasztotta az ő készletező vállalatát. Ez is egy remek iskola volt, mert akkor kezdődőtt, hogy nekünk a készlettel is kell foglalkozni. A készletező tevékenység sokáig megmaradt, holott a külkert lassan kivonták. Mindenki szépen kivitte az exportot, a tudományt, mindenki elvitt mindent. Emlékszem egy értekezletre, a Bogsch Erik előtti igazgató, Szolnoki, Richter Gedeonból a Vörösmarty téren tartott egy nagy értekezletet, mindenki frászban volt, hogy mi lesz velünk, akkor azt mondta, hogy a Medimpex legnagyobb értéke a hálózat, és ahhoz nem fogunk nyúlni. Öt percig nem nyúltak hozzá. Bogsch Erik ’92-ben jött haza, ez előtte volt, ’91-ben. A Richter akkor elég rossz állapotban volt, rossz termékei voltak, nem volt jó vezetés. Akkor látták a minisztériumban, hogy itt kéne egy jó vezető és Bogsch Erikre esett a választás. Hungarotexes volt a papája, Spanyolországban nevelkedett, jól tudott nyelveket, vegyészmérnök volt és Varga Edit odavette maga mellé, amikor végzett az egyetemen. Sokat tanult a Richterben fiatal kezdő korában. Kiküldték Mexikóba, egy pár évig ott volt, ott jártas lett a kereskedelmben, hazajött, és pár év múlva kiküldték Angliába. Onnan hívták haza. Ő addigra már nagy tapasztalatot szerzett, azért Angliából kereskedni az minőségi dolog volt. Nagyon jól ment az üzlet, ott is vettünk egy kis vállalatot Angliában, ott is tevékenykedtünk állatgyógyászati cikkekben.Bogsch Erik ezt nagyon jól hasznosította. Megtalálták a minisztériumból és ’92 novemberében haza jött. Átvette a Richtert, és kipucolt mindent ami eladhatatlan volt. Profiltisztítást hajtott végre és gyakorlatilag 16 éve elég komoly sikereket ér el. Közben el elkezdték privatizálni a Chinoint is. A Sanofi francia cég vette meg. Nagy sikertörténetnek könyvelték el, de a Sanofi egy telephellyé degradálta, nagyjából. A Chinoinba állítólag őrült tömegű szabadalom volt a fiókokban. Ez a mi tolvajnyelvünk, hogy a vegyületek a dossziékban vannak egy darabig, utána vagy lesz belőlük valami, vagy nem. Nagyon sok kell ahhoz, hogy egy dossziéból termék legyen, és egy ilyen nagy cég meg tudja engedni magának, hogy kifuttassa és rászánjon 5 évet. A Sanofi így vette meg a Chinoint. A Richter gyakorlatilag azt az utat választotta, hogy nem szakmai befektetőt keresett, hanem sok apró befektetőt. Ez Bogsch elévülhetetlen érdeme, hogy mindig úgy emlegetik a Richtert, hogy az egyetlen magyar gyógyszergyár, ami nem igaz sajnos, mert az egész gyógyszergyár 75 %-a külföldi befektetők kezében van, de nem szakmai befektetők, hanem kisbefektetők kezén. A Richter akkor, Bogsch  igazgatása alatt elkezdett felfutni, és minden erővel a saját hálózatát kiépíteni. Akkor neki már volt ez az ukrán  és orosz vállalata, akkoriban alapították, ami már nem rajtunk keresztül történt. Volt a moszkvai irodának egy 25 éves évfordulója, nagy-nagy ünnepség ott Moszkvában, ott már tárgyalt egy orosszal, hogy csinál vele egy külön vállalatot. Csinálta ezeket a kis vállalatokat különböző helyeken. Aztán rájött, hogy nincs meg a hálózatnak az adminisztratív háttere, és akkor rögtön, mikor hazajött, kért engem, hogy menjek oda hozzá. 

Itt kezdődik ez a ’92-es év, itt van egy nagy visszatérés. ’91-ben mentem nyugdíjba, de rögtön ott maradtam a Medimpexnél tanácsadónak. Ugyanúgy bejártam. Mikor meghalt a férjem, akkor pláne. Egybeesett, sose felejtem el, mert mikor Bogsch  hazajött, l992-ben akkor rá egy hétre halt meg a férjem. Akkor még bejártam a Medimpexhez, és ő is hívott engem a gyógyszergyárba. Paralel voltam a két helyen. A Medimpexnél még megvolt a hálózat, de már nagyon mondogatták, hogy ugye ez a nagy kincsünk, de már látszott, hogy el akarják vinni. Bogsch mondta nekem, hogy a Richterben szükség van egy ilyen hálózatra, és felkért engem, hogy ezt ott szervezzem meg. Megmondom őszintén, hogy már kevesebbet mászkálok ki, de még mindig nézem azokat az ügyviteli utasításokat, amit akkor csináltunk mert végül is ezt egy keretbe kellett foglalni, ahogy a Medimpexnél is, hogy mi ennek az ügyrendje. Ugyanezt meg kellett a Richterben is csinálni. A Medimpex az egy átlátható vállalat volt, mondjuk volt, hogy 700-an voltunk, de egy átlátható vállalat. Át lehetett menni egyik osztályról a másikra, hogy légy szíves, intézd el. A Richter nem ilyen, ott falak vannak, nem rossz értelemben, csak mindenki a saját feladatát ellátja, és a főosztályok között a megfelelő hierarchia van, de az nem annyira könnyed. Ott egy bizonyos áttörést kellett csinálni. Valamiért szerencsém volt, nagyon ismertek, és mindig hangsúlyoztam, hogy itt kezdtem a pályámat. Ők elfogadtak engem.

A Medimpex vezérigazgatója egy régi kollégám, Lovas László Moszkvában volt kiküldött, majd Thaiföldön. Mikor hazajött Thaiföldről, korábban Moszkvában volt, a szocialista vonalat vitte, reggel korán jártunk mind a ketten, 7 óra körül már bent voltunk, és egy órát mindig beszélgettünk és az új  helyzetre való tekintettel igyekeztem őt tájékoztatni mindenféle pénzügyi stb. vonatkozásban. Nagyon művelt, intelligens ember volt. Ő lett a vezérigazgató. Természetesen biztosított róla, hogy továbbra is mint tanácsadó működhetek. Egy fiatalembert felvettük a Közgáz egyetemről, 14 éve, akkor volt 24 éves. Angol-orosz nyelvtudása volt, nagyon értelmes, ő került oda hozzám, mindkettőnk nagy szerencséjére.  Ott ültünk egy szobában. Nagyon tehetséges fiú, ma főosztályvezető a Richterben, és hozzá tartoznak a vállalatok. De nemcsak ez, a controlling-főosztály vezetője. Őt megtanítottam arra, amit tudtam. Elvittem minden országba, együtt utaztunk. Nagyon művelt fiú volt, de amit én tudtam adni neki, az plusz volt. Nagyon jó kapcsolat jött létre közöttünk, ami ritkaság, a nagy korkülönbség ellenére. Egyszer ez a Lovas László  a Medimpex vezérigazgatója behívott, és mondta, hogy figyelj, nem olyan jó, hogy a Richternek is dolgozol óhatatlanul kikerülnek innen belső információk, ha nem is akarod elmondani. Akkor gondoltam, hogy valószínűleg igaza van, bár én nem vittem ki információt. Akkor Bogsch Erikkel megbeszéltem, hogy egy darabig szüneteltetem a tanácsadói állásom. Kérdezte, miért. Mondtam, bent biztos nem örülnek, hogy én itt annyira nyüzsgök, valamit kitaláltam. De ő nem akarja, hogy én innen elmenjek.Akkor, 1994-ben kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványt. Ez volt egy fordulat. Úgy gondoltam, elég önző vagyok ahhoz, hogy nekem a Richter ad biztos egzisztenciát, a Medimpexnél már nem maradt számomra megfelelő munka, és kegyelemből nem akartam ott maradni. Egyedül maradtam, nekem a munka volt a lényeg. Kb. 8 vállalatnak voltam a könyvvizsgálója az elmúlt években, nagyvállalatoknak. A gyógyszeriparban mindenki jött, hogy én adjak tanácsot, közös külföldi vállalatokban a minisztérium is mindenkit hozzám küldött. Nem volt ilyen hálózat, nem volt tapasztalat a Pénzügyi Központban sem. Vállalati tapasztalat, felső szintű volt, de azt, hogy a gyakorlatban mit kell csinálni, azt én elég jól tudtam. Rengeteg megbízásom volt. Mondtam a Taurus Gumigyár külker részlegének a teljes szervezési feladatát, engem hívtak oda annak az egész szervezését, felépítését A-tól Z-ig pénzügyileg felépíteni 1989-ben.  Akkor rengeteg könyvvizsgálói megbízásom volt, még nem voltam önálló, de szerződéssel szakértői munkát és könyvvizsgálatot végeztem. Nemcsak gyógyszercégeknél, hanem volt gépipari cégnek, a Technoimpexnek csináltam egy külföldi vállalatalapítást. Nagyon sokan jöttek, és én elvállaltam. ’94-ben vagy ’95-ben kiváltottam az egyéni vállalkozóit, és azt mondtam Lovas Lacinak, hogy én most már egyéni vállalkozó vagyok, és megbízások alapján vállalok könyvvizsgálatokat. Abba nem szólt bele, de be kellett jelentenem. Voltam sok helyen felügyelő bizottsági tag, méghozzá külföldön elég sok vállalatnál, voltam Indiában, Németországban, Jamaicában, Olaszországban, mert ott is alapítottunk egy vállalatot, és ott is nagyon sokáig igazgatósági tag voltam. A férjem a hűtőiparnál dolgozott, és annak a privatizációjára egy amerikai-olasz cég jött ide, és valahogy rajtuk keresztül évekig voltam a magyar hűtőipar, a Mirelit felügyelő bizottságának az elnöke. Ez nem mind az egyéni vállalkozói tevékenységem folytán, mert előtte is lehetett vállalni ilyet, csak be kellett jelenteni, és nem lehetett ellenérdek. Igazgatósági tag nem voltam, azt hiszem, csak felügyelő bizottsági tag. Tudniillik a számviteli-pénzügyi tudást a felügyelő bizottságban hasznosítják. Az igazgatótanács a nagy „haverság”. A felügyelő bizottság pedig az, aki érti a szakmát. 

Hegedűs Györgyi üzleti úton Prágában

92-ben a Medimpexet abbahagytam, és ezt a Hiripi Ferenc nevű fiatalembert, aki a Medimpexnél sok mindent csinált, emellett a vállalatokat menedzselte, áthívták a Richterbe. Akkor ő kilépett a Medimpextől és átment a Richterbe velem együtt. Én mint egyéni vállalkozó, számláztam a Richternek, korábban megbízásos szerződésem volt, a Hiripi pedig átment főállásba. Ott történt egy nagyon érdekes dolog: a Medimpex egyetlen vagyonát, a hálózatot, elvitték tőlük. Egyszerűen szétszedték a Medimpexet a gyárak: az Egis, a Chinoin, a Richter megosztották. A Reanal volt előbb, az volt az ötödik. Ők kiestek, és ez a három nagy: a Chinoin, az Egis és a Richter kivásárolták a többit a közös vállalatból, ők voltak a tulajdonosok, kielégítették őket, és ez a három cég szétosztotta a Medimpexet. A Richternek jutott a tőkés hálózat – Amerika, Japán, Olaszország, Anglia, Spanyolország, Németország, Franciaország. A Vörösmarty téri székház, a Luxus Áruház és a Malév közötti ház – a ’90-es években 960 millió forintot ért. Ez a ház a Goldbergereké volt, a volt Kultúrpalotával szemben. Ez a ház lett a három gyáré.
Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem. Bementem Bogsch-hoz, és mondtam, hogy a tevékenységemet a Hiripi kollégám teljes mértékben el tudja látni, felnőtt ott is egy 8 személyes osztály. Ők nem csak az eredetileg Medimpex által alapított vállalatokat menedzselik, hanem azóta a Richter által alapítottakat is. Lengyelországban, Romániában, Moldáviában is csináltak egy-egy gyárat. Moldáviában nem is egyet, hanem kettőt. Egy vadonatújat Indiában ezzel a régi partnerrel, egy fermentációs gyárat. Akartak most egy nagy lengyel projektet, de az nem jött össze. Csináltak Oroszországban, még régebben, egy termelővállalatot, Ukrajnában még egy vállalatot. Ezeket a Richter mind önállóan alapította, de ez a holding kezeli. 3 éve úgy gondoltam, hogy ott már nem tudok újat alkotni, egyet még mindig kérnek, hogy tanítsam azokat, akik kimennek, úgyhogy ezt boldogan vállalom, most már teljesen szívességből. Maradtam ennél a kis holdingnál a felügyelő bizottság elnöke, ez a kapcsolatom maradt, és az, hogy nagyon szívesen látnak engem ott minden hónapban, kérik, hogy jöjjek, és mindig tudok valamit mondani nekik. A hálózat most már a régi vállalatok és az új alapításokkal együtt kiteszi a 20-25 céget, és ezenkívül még mindig van olyan kiküldöttjük, aki csak irodaként működnek. 

 

Az interjút Nóvé Béla készítette 2008-2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.