Jelenlegi hely

 

Nacsády András 1952. április 26-án született Szegeden értelmiségi családban. Gimnáziumi éveiben nagy hatással volt rá a beat-nemzedék filozófiája, a nyugati kultúra, a popzene. Művészi ambíciói voltak, szabad verseket írt, filmrendező szeretett volna lenni. Az érettségi után nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, így apja tanácsára fotó- és optikus iskolában tanult tovább. 1973 februárjában Jugoszlávián keresztül disszidált. Majd egy évet töltött az olaszországi Latinán, menekülttáborban. Október végén érkezett Párizsba, ahol végleg letelepedett. Kezdetben alkalmi munkákból élt, a Montmartre-on éjszakai lokálokban zongorázott. Egy évet elvégzett a francia filmművészeti főiskolán. Optikusként dolgozott, majd szemüvegkeret-gyártó cégek kereskedelmi ügynöke lett. Párizsban számos magyar emigráns szervezettel kapcsolatba került. A nyolcvanas évek elején felvették a Martinovics Szabadkőműves Páholyba. 1992–1994 között a páholy párizsi főmestere volt. A Magyarországi Nagyoriens alapító tagja. Háromszor volt főmester, 2000-től 2003-ig nagymester, jelenleg a Nagytanács teljhatalmú főparancsnoka.1995-ben hazatelepült, saját céget alapított. 
 

Nacsády András
A család egyik ága, a Nacsády-ág Erdélyből jött, legalábbis a Trianon előtti Nagy-Magyarország részéről, Arad és Vaskó környékéről. Dédszüleim, Nacsády Mihály és Fekete Jolán két gyereket neveltek fel, Jolánt és Józsefet, aki a nagyapám. A dédnagyapám kisnemesi múlttal is csak egy nagyon jómódú csizmadiamester volt. A családi anekdoták közé tartozott, hogy vett egy pár hold földet, és az öntözéshez kutat ásatott. Mi jött föl? Szódavíz! Kisebbfajta szódagyára lett, jól meggazdagodott. Ez lehetőséget adott rá, hogy a fiát, a nagyapámat kitaníttassa és tanító legyen belőle. Nagyapa Vaskón született, Aradon végzett gimnáziumot és a tanítóképzőt, és az első világháború után Magyarországon maradt. Később a veszprémi gimnáziumnak lett az igazgatója. Nagyanyám, Molnár Mária Dévaványáról származott. Gondolom, 22 körül házasodhattak össze. Apám 24-ben született, a bátyja, István, aki a második világháborúban Párkány ostrománál elesett, épp egy évvel volt idősebb nála.
 Ezen túl az édesapám is akadt információkra a családdal kapcsolatban. Édesapám, Nacsády József egyetemi tanár volt, bölcsész. Az egyik szakterülete Mikszáth Kálmán volt, így a kassai levéltárban is kutatott, ahol talált egy dokumentumot a XVI. századból, amely szerint Kassa várkapitánya Csekei Nacsády nevű kapitányát küldte – úgy emlékszem, a Janus nevezetű lovascsapat élén – a törökök ellen. Ebből következtethetünk arra, hogy minimum kisnemesi rangú volt ez az ősöm. Ez a Csekei Nacsády-ág valószínűleg magyarcsekei lehet.
 Anyai ágon az ükapámig tudok visszamenni, aki kübekházi volt. Markotányos volt, ami azt jelentette, hogy a hadsereget kísérte két szekérrel, amin volt szalonna meg pálinka. Ebből aztán egész jól meggazdagodott. Bejárta az egész Balkánt. A családi legendák szerint kilenc nyelven beszélt. Persze nem irodalmi nyelven beszélte ezt a kilenc nyelvet, de el tudta adni a portékáit. Ami nem meglepő, hiszen Kübekháza most is határfalu, ahol három határ találkozik, Szerbia, Románia és Magyarország, és a faluban az emberek legalább három nyelven beszélnek még ma is. Egy másik legenda szerint hihetetlenül erős ember volt. Állítólag megtörtént, hogy valahol a Kárpátokban télen elakadtak a szekerei. A katonák, akiket kísért, lementek a faluba, de ő nem merte otthagyni a szekeret az áruval, és fönn maradt éjszakára a hegyen. Másnap reggel ment föl az egyik katona, hogy Engi bácsi, maga él még? Hát persze, miért? Azért, mert farkascsorda támadta meg a falut. Azt mondja az ükapám, „itt is ugatott egy-két kutya az éjszaka, de leszálltam, levettem a lőcsöt, aztán agyonvertem őket!” Három-négy farkast agyoncsapott, ivott még egy kis pálinkát, visszafeküdt és aludt tovább.
                                                                                                          
Mindkét nagyapám 1900-ban született. Az apai nagyapám, ahogy már mondtam, tanító lett, aztán tanár, majd gimnázium-igazgató Veszprémben.
                                 Az anyai nagyapám pedig ebből a módos paraszti családból származott Kübekházáról, ahol tizenketten voltak testvérek. Ő volt a tizedik. Cipőfelsőrész-készítő szakmát tanult, és egészen korán, kamaszkorában fölkerült Pestre egy gyárba, ahol bekerült az akkori szociáldemokrata mozgalomba, és nagy szocdem maradt élete végéig. Végül Szegedre került, pék lett, de gyümölcsösei is voltak, és sok mindenbe belekezdett az első világháború alatt, illetve után. Tánciskolája, mozija, péküzlete és fűszerüzlete is volt. Ezekből jól meggazdagodott. Természetesen a vagyont elvették tőle az 1949-es államosítások során. Sőt, kétszer is börtönbe zárták, nagyon meghurcolták mint kulákot. A kazincbarcikai internálótáborban 52-ben úgy megverték, hogy ebbe bele is halt.
Én 1952. április 26-án születtem Nacsády András Ivor néven. Szeged-Alsóvároson laktunk, a Tisza Lajos utca 40/b-ben, egy nagy házban, amit az anyai nagyapám építtetett a két háború között. Máig is megvan, persze egy részét eladták, mert el kellett adni, de én ott születtem, ott töltöttem a gyermekkoromat a szüleimmel. Emlékszem, hogy 60 körül, a konszolidáció alatt a nagyszüleim visszakapták az iparengedélyt, és egy kis pékséget nyithattak, ami aztán valamennyi jövedelmet hozott. Apám akkor már az egyetemen tanított, anyám pedig egy általános iskolában.
   A gyermekkorom kalandos volt. Ha egy regényhőssel szeretnék azonosulni, akkor azt mondanám, egy Tom Sawyer voltam. Álomvilágban éltem, kalandokat kerestem, és mindig a csapatvezér mellett. Ezt a helyet persze ki kellett verekedni. Elég jól verekedtem. Nem voltunk gazdagok, de nagy hiányban nem szenvedtem. Mégsem mondhatom, hogy a gyerekkorom felhőtlen volt. Inkább a szüleim közelsége hiányzott, valahogy nem igazán tudtak velem foglalkozni, el voltak foglalva a saját életükkel, a saját gondjaikkal, a saját karrierjükkel. Egy nagynéni volt, aki rendszeresen eljárogatott hozzám. Délutánonként meg esténként általában rá voltam bízva, hogy vigyázzon rám, törődjön velem. Rengeteget mesélt, egy olyan álomvilágot nyitott ki előttem, ami aztán jó sokáig megmaradt bennem. Emlékszem, mindig matrózruhát hordtam, és mindig tengerésznek képzeltem magam. Úgy is hívtak apám barátai, hogy a Kapitány. Apám elvitt egyszer egy filmet megnézni, az Őfelsége kapitányát, és ott fölfedeztem, hogy a kapitánynak vállrojtjai vannak a tiszti zubbonyán. Az enyémen nem volt. Úgyhogy a függönyrojtot levágtam, és megpróbáltam fölvarrni vállrojtnak. Amíg kisebb voltam, otthon is elcsattant egy-két pofon. Tulajdonképpen engem állandóan megbüntettek a szüleim, megvertek. Mondtam, hogy egy Tom Sawyer voltam, úgyhogy nem volt könnyű velem, az biztos.
  A nagybátyám, anyám öccse 56-ban disszidált. Hogy apám 56-ban pontosan mit csinált, nem tudjuk, de van egy cipődoboznyi fénykép, amit ő Pesten készített anno. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenütt ott volt. Szegeden október 16-án a MEFESZ egyik alapító tagja volt. A második világháború után egy nyáron át Varsó újjáépítésén dolgozott a nemzetközi brigádban, megtanult valamennyire lengyelül, és jó kapcsolatai voltak a lengyel diákokkal, egyetemekkel. 1956. október elején vagy közepén, a lengyelországi események után egy csoport diák jött Magyarországra. Úgyhogy a szegedi egyetem első kézből értesült a lengyelországi eseményekről. Apámat bízták meg, hogy ezekkel a lengyel diákokkal jöjjön fel Pestre, és vegyen részt a gyűléseken. És mit ad Isten? Pont a Bem-szoborhoz érkeztek meg 23-án. Innentől kezdve viszont snitt, mert apám soha nem volt hajlandó beszélni arról, mit csinált. Azt tudom, hogy visszafordult Bécsből. És a fényképek nyomán, ha a harcokban nem is vett részt, de minden fontosabb megmozduláson ott volt, közel volt a tűzhöz.
Én úgy gondolom, hogy itt egy személyes ügy lehetett a háttérben. Baróti Dezső professzor úr 56-ban a szegedi egyetem bölcsészkarának rektora volt, és így apám főnöke. És Barótit elítélték, amiért megpróbálta megszervezni Szegeden a nemzetőrséget, és apám tanú volt ebben a perben. Baróti Dezsővel harmincegynéhány évvel később Párizsban találkoztam, amikor ő a Sorbonne finnugor tanszékének lektora lett. Elmentem egy előadására. Ott bemutatkoztam, ő keblére ölelt, és nagy tisztelettel és szeretettel mesélt apámról. Apám a perben kiállt mellette, kockáztatva, hogy őt is börtönbe zárják. Apámat nem zárták börtönbe. Viszont a későbbiek során nem engedték előrehaladni a tudományos karrierjében, és volt diákjai lettek a főnökei, ami megalázó volt számára. Ezzel köthető össze az önpusztító élete. Ugye, a hatvanas évek jellemzője, az alkoholizmus, bocsánatos bűn volt. Sőt, erénynek számított, abból kiindulva, hogy a létező szocializmus annyira abszurd, hogy azt józanul nem lehet elviselni.
                                               56-ról annyi emlékem maradt, hogy mentek a tankok a mellettünk lévő utcában, és hogy nagyon-nagyon hideg volt. És emlékszem, amikor a kapunk előtt megállt egy teherautó, ahonnan leszállt az apám. És utána fönt, a szobában a kályha mellett anyám mondta neki, hogy „de jó, hogy megjöttél, már épp be akartam menni a rendőrségre, hogy mi van veled”. (Akkor már hosszú ideje nem láttuk apámat.) Erre apám: „hála Istennek, hogy nem szóltál a rendőrségnek, mert ha megtalálták volna nálam ezt, akkor ki tudja, mi lett volna”. És akkor vett elő egy csomó fényképet, amit fönt készített Budapesten.
Az öcsém 1960-ban született, és akkor elköltöztünk az alsóvárosi házból, ahol csak két szobánk volt, és ez ekkor már kicsinek bizonyult. Mindig jöttek-mentek a házban az emberek, mindig valahova mentek a szüleim. Rám valószínűleg elég kevés idő maradt. Ezt most már nem rovom föl nekik, hiszen én magam sem voltam mindig tökéletes apa. És volt ennek jó oldala is: elég sokat csavaroghattam. Nem igazán néztek utána, mit csinálok, merre vagyok. Ugyanakkor volt odafigyelés a nevelésemmel kapcsolatban. Állandóan kaptam könyvet, mindig olvasni kellett valamit. Nem is kellett: nyúltam utána, hiszen apámnak elég nagy könyvtára volt otthon. És hát a zongora mellett születtem, állandóan Mimi áriáját hallottam Puccini Bohéméletéből, amit anyám énekelt főzés közben. Nehéz ezt összefoglalni. Mindig volt egy hiányérzetem velük szemben, de ugyanakkor kaptam egy olyan útravalót az életre, amit mások nem, vagy legalábbis kevesen. Otthon az értékrend az értelmiségi értékrend volt, amivel aztán persze később szembeszálltam. 
Az első osztályt jól végeztem, jó tanuló voltam. A tanító bácsim, Majzik Sándor apai nagyapámnak volt évfolyamtársa a tanítóképzőben. Úgyhogy kivételes figyelemmel kezelt, ami a nyakasokat is illette, mert többet kaptam, mint a többi gyerek, mégis nagyon szép emlékeim vannak vele kapcsolatban. A későbbi tanáraimról már kevésbé.
   Volt egy eset, erre nagyon emlékszem. A testnevelésórára kötelező volt a fehér trikó, a kék klottnadrág és a tornacipő. Ezt a szülőknek meg kellett venni. És az egyik osztálytársamnak nem volt tornacipője, ezért a testneveléstanárunk megbüntette. Hogy pontosan hogyan, már nem emlékszem, tán elfenekelte vagy futtatta a pályán. Mire a legjobb sportoló az osztályban odaszólt neki, hogy „hát tanár úr, ezök szögényök!” És akkor a tanár egy pillanatra megállt, majd kinyitotta a szertárszekrényt. Volt benne nyolc-tíz tornacipő, és azt mondta, „na, fiam, válassz magadnak, amennyit akarsz!”, és az osztály előtt bocsánatot kért tőle. Mi akkor voltunk tizenkettő vagy tizenhárom évesek. Ezt a tanárt nagyon tiszteltem.
Volt egy énektanárnőnk, akit Kiss Máriának hívtak, és az egész város úgy nevezte, hogy a Kiss Marcsa, amit ő természetesen nem szeretett. Vénkisasszony volt. Neki köszönhetem, hogy megismertem a világot jelentő deszkákat. Tizenkét éves lehettem, amikor énekeltem a kamarakórusban, és színre vitte Britten A kis kéményseprő című zenés daljátékát vagy kis gyermekoperáját, amelyben kaptam egy mellékszerepet, és ezt borzasztóan élveztem. A Szegedi Zenebarátok Kórusa előadta Händel Júdás Makkabeusát a színházban, Vaszy Viktor vezényletével. És abban van egy gyerekkórus is, és oda a mi énekkarunk vonult be, tehát én is. És a másik énekkarból is – amely az édesanyám énekkara volt – válogattak. Ez fantasztikus élmény volt!
  A történelemtanárom a gimnáziumban, Suki Béla volt, aki az egzisztencializmusról írta a disszertációját, korábban az egyetemen tanított, de kirúgták 56 után. Ő mesélte, hogy kénytelen volt fölvenni a hegedűt és a vonót, és elmenni lakodalmakba játszani, mert nem kapott állást. A hatvanas években már taníthatott gimnáziumban. De nem mindig azt tanította, ami a kötelező volt. Filozófiát tanított nekünk, ami végképp nem volt akkor tantárgy. Aztán végigolvastam a Sartre-t, Camus-t és az egzisztencialistákat, amennyire lehetett. Akkor, tizenhat évesen nyíltam ki efelé.
A gimnázium második osztályában megbuktam matematikából és oroszból. Oroszból a pótvizsgán átmentem, de a matematikából itt is megvágott a tanárnőm. Így kénytelen voltam osztályt ismételni. Lelkileg borzasztóan megviselt, hogy abban a gimnáziumban, ahol egyébként irodalomból iskolaelső voltam, sőt érmeket nyertem irodalmi versenyeken, évet kell ismételnem. Nagyon nagy szégyen volt. Akkoriban eléggé züllöttem, akkor kezdtem el iszogatni, kimaradozni éjszakánként. Kaptam egy olyan kemény tüdőgyulladást, hogy harmadik osztály félévére annyira megbetegedtem, hogy a tüdőszanatóriumba vittek. Méghozzá Deszkre. Az átlagéletkor hatvanöt év volt abban a kórteremben, ahol én találtam magamat tizenhét évesen. Ott két hónapot eltöltöttem, és aztán egy ápolónő talált nekem egy lehetőséget arra, hogy befejezhessem a tanulmányaimat Budapesten. Mert kétségbe voltam esve, hogy mi lesz velem. Ki tudja, meddig maradok ott? Nem mellesleg akkor olvastam Thomas Mann Varázshegyét.
Pestre kerültem, a Szabadsághegyi Gyermekszanatórium gimnáziumába. Ez egy külön világ volt. Szenzációsan jó volt. Húsz-huszonöt korunkbeli fiú keveredett össze egy kis épületben, külön parkkal. És végigvitatkozhattuk az éjszakákat, különböző olvasmányainkon keresztül. Ez egy elme- és értékcsiszoló időszak volt. Eljátszottuk a Száll a kakukk fészkére című történetet például. Mert az osztályos orvos mindenáron le akarta vágattatni a hajunkat. Én akkor kijelentettem, hogy ha be tudja bizonyítani, hogy a haj növekedése gátolja a tüdőbetegség gyógyulását, akkor levágatom a hajamat, de ha nem, akkor nem. A doki erre lekapcsolta a televíziót, és ettől kezdve nem nézhettük a tévét. Meccs volt éppen. És jött az ötlet: odaültettük a társaságot az üres tévé elé, és elkezdtünk drukkolni. Nagy balhé lett belőle! A nóta vége az volt, hogy kirúgtak. De volt más marhaság is: kiszökdöstünk a Fogasba, iszogatni. Szóval elég vagány időszak volt.
Tehát kirúgtak ebből a gimnáziumból negyedik év elején. Visszakerültem Szegedre, és apám beíratott a Radnóti Miklós Gimnázium esti tagozatára, munkás-érettségire. Igen ám, de mellette dolgozni kellett. Fölvettek a Kárász utcán egy könyvesboltba, teddide-teddodának. Úgyhogy aztán ezen az estin érettségiztem le nagy kínkeservesen. Papírom volt a tüdőszanatóriumról, így a hadsereg-szolgálatra alkalmatlanná váltam. De az igazság az, hogy a betegségtől függetlenül engem onnan eltanácsoltak a balhéim miatt. Én a lázadozásomnak elég nagy hangot adtam, és ez nem tetszett nekik. Annál is inkább, mert szegény apám volt a szakfelügyelő az irodalom szakon. Azok, akik a rendszerhez besimultak, azoknak a szemében kilógtam én is, meg az apám is, meg még egy páran. Többek között az a történelemtanár is, akiről már meséltem. Szóval ezek a súrlódások ott voltak a hatvanas években azok között, akik besimultak, meg azok közt, akik nem. És ezeknek a gyerekeit természetesen, ahol lehetett, vágták-nyírták. Még az öcsém is kapott ebből később, a neve elég volt ahhoz, hogy vörös posztó legyen egyes tanárok szemében. Nagypofájú, szakállt növeszt harmadikban, hosszú a haja, éjszaka kimaradozik, szabad verseket ír. Ezt a gimnáziumban se díjazták. Szürke köpeny, rövid haj, oldalt elválasztva – de nem akárhol! – és vigyázzállás. Ebből én abszolút kilógtam.
Gyerekkoromtól kezdve vannak művészi ambícióim. Tán tizenkét éves lehettem, mikor elkezdtem írni az első regényemet. Aztán az csúcsosodott ki bennem olyan tizenhat-tizenhét éves koromra, hogy filmrendező kéne hogy legyek, mert abban mindent össze lehet foglalni. Na, igazság az, hogy minden voltam, csak filmrendező nem.
Hát a család részéről természetes volt, hogy valami kiemelkedő értelmiségi ember kell hogy legyek. Mindazonáltal ezt abszolút nem támogatták. Tehát azokat a képességeimet, amiket esetleg kibontakoztathattam volna, lekezelték, jelentéktelennek, fölöslegesnek, értelmetlennek tartották, holott ez lett volna a fontosabb. Ez a művészi ambíció. Apám egyetlenegy versemet olvasta el, holott akkor már tucatszám volt. Arra is csak épp a száját húzogatta. Az ének- vagy zenei képességeimre anyám csak legyintett. A rajzolásról már nem is beszélve, az végképp nem érdekelt senkit. Ha a színházról és a filmről beszéltem, az volt a válasz: „ugyan már, mit álmodozol, tedd le az érettségit, majd aztán lesz valahogy”. De amikor meg nem lett sehogy se, akkor meg: „Igen, hülye a gyerek, nem tanult, úgy kell neki, majd elmegy inasnak!” Ezek a visszhangok körülöttem nagyon megviseltek. Úgy kezeltek otthon is, mint egy fekete bárányt, jobb sorsra érdemes, de egyébként fölösleges embert.
A hatvanas évek derekán vagyunk. Ez a beat-korszak. Akkor kezdtünk eszmélni. Emlékszem, hogy próbáltam irodalmi színpadot szervezni a gimnáziumban, ahol Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájának a második felvonásából azt a jelenetet akartam megrendezni, ahol Götz, a zsoldosvezér ott áll a támadandó város előtt, és hezitál. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a zsoldosvezért én orosz gimnasztyorkába öltöztettem, és kivetítettünk egy XVI. századi rézkarcot, amely Prágát ábrázolta. Ez 68 őszén volt. A választásom inkább tudatalatti volt, de amikor az első próbán betiltották, és az egyik tanárom letolt, hogy „meg vagy őrülve, nemcsak téged rúgnak ki, de engem is, meg az egész tanári kart!”, akkor kezdett tudatosodni bennem, hogy itt valaki fél! De az nem én vagyok, hanem az a hatalom, amely fölöttem van. Voltunk jó néhányan, akik átláttuk, hogy mi történik itt. Nem mélységében, de ismétlem, a hatvanas évek beat-korszakához tartozunk. Bennünket a nyugati zene már megfertőzött, a Beatlesen keresztül. De nemcsak a nyugati zene, hanem az az életmód és az a világ is.
Irodalmi esteket is szerveztem a gimnáziumban. Hárman-négyen összeálltunk, fölolvastuk az írásainkat, verseket, novellákat. Ami már akkor eléggé nagy feltűnést keltett, mert avantgárd stílusban írtam, ami abszolút nem passzolt az akkori világhoz. Szabad verseket írtam.
Itt kell megemlítenem, hogy ellenem államellenes szervezkedés címén eljárás indult, kizárólag azért, mert a barátom pincéjét kifestettük, és fölfestettük a falra azt, hogy Beatles meg Rolling Stones. A házmesterek korszakát éltük, amikor a házmester egyben besúgó is volt, de legalábbis rendszeresen jelentett. És kihívta a rendőrséget, hogy „idegen nyelvű feliratok vannak a falon!” Beidéztek a rendőrségre, állati cirkusz volt, éppen csak hogy ki nem rúgtak a gimnáziumból! Nevetséges. Ennyire félt a rendszer, ennyire vigyáztak mindenre! Akkoriban mindenki zenekart akart csinálni, ez volt az első dolgunk. Nekem könnyű volt, mert én zongoráztam, és akkoriban elég jól. Mások meg gitározni tanultak. Megpróbáltuk mindenféle rádión keresztül fül után lemásolni a nyugati számokat. Mi, szegediek hallgathattuk az újvidéki rádiót, vagy a belgrádit, már nem emlékszem, és onnan tűrhetően lehetett a kor zenéjét hallgatni. Meg a Szabad Európát, persze. És akkor már kezdtek beszivárogni lemezek is. A szegedi fiatalság kivételes helyzetet élvezett, mert a határon keresztül aránylag könnyen át lehetett jutni, és behozni lemezeket, újságokat, beat-újdonságokat. A farmernadrágról nem is beszélve!
Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg. De húsz forintért lehetett disszidálni, mert ha valaki átment, onnantól kezdve senki nem követte, hogy hova megy. Nagyon sokan ezt csinálták: megérkeztek Újvidékre vagy Szabadkára, ott fölültek egy buszra, és irány az olasz határ. Mint ahogy aztán én is csináltam, csak nekem már addigra sikerült piros útlevelet szerezni. Az sem volt könnyű, de mivel a katonai szolgálat alól felmentést kaptam, így megadták a piros útlevelet. De azok, akik hadkötelesek voltak, még ezt sem kaphatták meg.
  Különböző zeneklubokat alakítottunk, próbáltunk összegyűlni. Rengeteg kultúrfórum volt Szegeden annak idején, a KISZ-klubot is beleértve, ahol Dinnyés Jóska pengette a gitárját. Vagy a filmklub, vagy a művészeti klub. És ezekben a klubokban mindenütt feltűnt ez a beat-korszaki szabadságvágy. Emlékszem, az Eper és vér című film úgy fölbolondított bennünket, hogy mentünk ki az utcára, és az egyik barátom mondta: „Te, figyelj, ha most itt találok egy zsarut, én agyonverem!” Persze inkább ők vertek meg bennünket. A különböző táncos rock-esték mozgalmasak voltak, és ezekbe valamilyen módon mindig beleszóltak a rendőrök. Szeged mint egyetemi város ebből a szempontból is kivételes helyzetet élvezett, itt majd minden hétre jutott egy buli. És mindegyik végén volt valami kis balhé. A lányok miatt muszáj volt verekedni, anélkül nem volt íze az estének. És az ivászatok. Az volt a menő, hogy ha valaki bement a Kis Hungáriába, és azt mondta, hogy „száz kisfröccsöt kérek”, ki is hozták neki, ami tiszta hülyeség volt, mert ha kért volna két liter bort meg egy szódát, az ugyanaz. Külsőségben a hosszú haj volt természetesen. A tanárok mindent kitaláltak, hogy vágassuk le, de az még hagyján. A rendőrökkel volt inkább baj. Fényes nappal az utcán megállítottak valakit, hogy igazoltassák. És nyilván, hogy a személyi igazolványban nem olyan fénykép volt, amin hosszú lett volna a haja. Közölték vele, hogy maga ezt az igazolványt lopta. És ezzel az ürüggyel bevitték, esetleg még jól meg is verték bent, aztán vagy ott vágták le a haját, vagy ha kijött, ő volt kénytelen levágni. Volt olyan eset, valamikor 69-ben, hogy úgy megverték a srácot, hogy meghalt. Erre határozottan emlékszem.Ezekben a klubokban sok mindenről szó esett. Kitárgyaltuk 68-at, és kitárgyaltuk, amit olvastunk, esetleg a tanárainktól hallottunk. Ott cseréltük ki azokat a könyveket, amelyeket olvastunk, és úgy gondoltuk, hogy más értékrendet sugároznak, mint ami bennünket körülvesz. Akkortájt jelent meg, Ginsberg Üvöltése. Olvastuk már Kerouac nálunk 66-ban kiadott Útonját. Az oroszok bevonulásán nem csodálkoztunk, várható volt. És nem is reménykedtünk abban, hogy itt forradalom lesz, amit majd mi megnyerünk... El se tudtuk képzelni, hogy ez a rendszer valaha is megváltozzon. És így három lehetőség maradt. Az egyik, hogy az ember besimul, a másik, hogy disszidál. A harmadik meg, hogy halálra issza magát. És az értelmiségiek előtt is ugyanezek az utak álltak, nem volt több.
Egy haverommal – akivel együtt jártunk filmklubba – csináltunk egy rövidfilmet. Én filmrendező akartam lenni, ő meg operatőr, és neki volt egy nyolc milliméteres kamerája. Kimentünk Sándorfalvára, ahol a téeszben lovakat tenyésztettek. Eltöltöttünk ott néhány napot, lefilmeztük, hogy hogyan törik be a fiatal csikókat. Borzasztó! Ez hagyján. Maradt még film. Mit csináljunk vele? Szegeden volt egy tüzérségi laktanya, ahol meg lefilmeztük, hogyan gyakorlatoztatják a katonákat. És a kettőt összevágtuk, a Carmina burana zenéje mellett. Ezt persze már nem lehetett bemutatni a filmklubban.
A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban. Akkoriban minden osztálytársnak volt valami retyerutyája, aki valamilyen módon kikeveredett. Arról, hogy valaki külföldre kerül és ott hogy él, elég jó információink voltak. Persze túlozva, hogy mekkora autója van, meg hogy milyen gazdag. A hatvanas években már voltak olyan régi disszidensek, akik vissza is jöttek látogatóba. És a klasszikus eset: a háta mögött összemosolyogtak, hogy „na, most megjátssza magát”. De azért elmentek vele mulatni, mert potyázni lehetett, és hozta az ajándékokat.
Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően. Művészi ambícióim voltak, és a film kezdett érdekelni. Úgy szoktam viccesen mondani, hogy anyám zongoraművészt, apám újságírót szeretett volna belőlem nevelni, engem inkább a színház és a film érdekelt, így lettem optikus.
1971-ben felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára tévé- és filmrendező szakra. Hatszáz-valahányan voltunk öt helyre. Emlékszem, volt egy kérdőív, amin az szerepelt: „Melyik társadalmi forma védelmében csinálna filmet?” Én erre nem válaszoltam, és a fölvételi bizottság elnöke, Máriássy Félix megkérdezte, hogy miért nem? Mondtam neki, azért, mert a filmet a filmkészítés kedvéért akarom csinálni, és nem másért. (Keleti Márton is ott ült, de ő aludt, nem érdekelte a dolog.) Őszinte voltam, úgy gondoltam, hogy nesze nektek, enyém a világ! Persze nem vettek fel. Akkor elmentem fényképésztanulónak, helyesebben az édesapám íratott be. Mondván, hogy ha fotoriporter leszek, akkor talán tudok valamit kezdeni. A Tiszatájba még akkor is volt némi beleszólása. „Esetleg megjelenik valamelyik fényképed, talán még cikket is írhatsz hozzá, ki tudja, mi lehet még belőled… Meg aztán megpróbálhatod majd később is...” Így kerültem az Ofotérthez. Igen ám, csak ott nem volt fényképész szak egyedül, hanem a kettőt együtt tanulta az ember, a látszerész-optikát és a fényképészetet.
Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével. Hogy addigra pénzt gyűjtök, megszerzem a fényképész-diplomát is, hogy valami legyen a zsebemben. Szóval, megfontoltabban akartam nekivágni. Például azon túl, hogy a gimnáziumban tanultam angolul, az elindulás előtt egy évig intenzív nyelvtanfolyamra is jártam. Tudatosan készültem rá, hogy ha én kikerülök, akkor ne adjanak el. Aztán telt-múlt az idő, és végképp szertefoszlott minden reményem, hogy itt bármit is sikerüljön elérnem. Körbejártam a lehetőségeket. Egyrészt az amatőr színpadok és színházak környékén, az amatőr filmesek lehetséges karrierjén, és a Filmművészeti Főiskola környékén. És az derült ki, hogy itt, ha valaki nem végzi el a főiskolát, a büdös életben filmet nem fog rendezni, vagy legföljebb otthon, saját magának, a barátainak, de ebből karrier nem lesz. Mivelhogy nekem ez olyan életcélom volt, amit nem lehetett kicserélni semmi mással, nem maradt értelme annak, hogy maradjak. És egy kis lakásban, húszévesen, a szüleimmel együtt, a majdnem gyerekkorú öcsémmel együtt, nem volt valami könnyű. Ez még plusz rátett, természetesen. Amúgy én ki is lógtam a sorból, hogy „te vagy az, aki nem tanultál tovább, te vagy az, aki nem szerzett diplomát, te vagy az, aki csak melós lett”. Ez még külön bántott. De nemcsak a családon belül, hanem a környezetemben, a volt ismerősök, osztálytársak szemében is: az optikusboltban vagy a fényképészboltban én voltam a kifutófiú, ők meg egyetemisták. Ezt nagyon nehéz volt elviselni. Én, akire úgy néztek a gimnáziumban, mint a nagy reménységre.
A két barátommal, akik Svédországba jutottak ki, tartottam a kapcsolatot, úgy, hogy az újvidéki magyar barátomnak írtak. Így kisebb volt a rizikó, hogy ellenőrizzék a leveleiket. Ő pedig havonta vagy hathetente egyszer átjött Szegedre, és hozta magával a leveleket. Amikor én akartam nekik írni, kivitte magával, és föladta Jugoszláviából. Így aztán sok mindent tudtam róluk. Azt, hogyan szöktek át, hogyan élnek Svédországban, mik a lehetőségek.
1973 májusában vagy júniusában lett volna az úgynevezett szakmunkásvizsga, ahol megkapom a diplomát. Volt még egy harmadik barátom is Szegeden, aki természetesen tudott Frici és Big disszidálásáról, és ő is ápolt hasonló gondolatokat. Elhatároztuk, hogy 73 nyarán mi is kimegyünk. Az újvidéki magyar barátom segített volna átjutnunk Olaszországba. Ki is tűztük a dátumot. Ám egy szép napon, úgy február elején jelentkezett nálam ez a barátom: baj van, elmesélte a történetet a barátnőjének, aki továbbadta, és most már a család is tud róla, meg a világ… Mi lesz ebből? Tudni kell, hogy abban a korban a besúgók mindenütt ott voltak. A családon belül nem hiszem, de a környezetünkben biztosan. Ami azt eredményezhette, hogy minimum figyelnek. És esetleg éppen a határon fognak lekapni, ami már indokot ad arra, hogy börtönbe is kerüljek. Egy ismerősünk pontosan így járt. Figyelték, és a röszkei határon várták. Hat hónapot kapott. Tehát biztos voltam benne, hogy ki fog derülni a tervünk, és ha nem tűnök el azonnal, minden esélyem elvész, hogy kimenjek.
Mert abban az időben, egészen a disszidálásomig igyekeztem eltűnni a szín elől. Ez nem igazán sikerült, mert 72. március 15-én Budapesten voltam egy szegedi barátommal, és belekeveredtünk a tüntetésbe. Az Ifjúsági Parkban volt valami koncert, autóstoppal mentünk föl. De már Szegeden hallottuk, hogy készül valami. Abban az időben március 15. nem volt piros betűs ünnep. Ez azt is jelentette, hogy a nemzetiszínű zászlót nem tűzték ki sehova. A szegedi egyetem rektora a saját felelősségére kitűzte a nemzetiszínű zászlót. Ez a hír eljutott majdnem mindenkihez. Pestre érve megkerestük az egyik havert, aki mondta, hogy tüntetés van a Petőfi-szobornál, és „gyertek már oda”. Persze, jövünk. Ott aztán nagyon gyorsan szétzavartak bennünket, gumibottal. Nem is nagyon volt magyarázkodás vagy fölszólítás. Miután a rock-koncertet is törölték, estefele, úgy kilenc-tíz óra körül megpróbáltam autóstoppal visszamenni Szegedre. A Soroksári úton nem állt meg egy autó sem. Fölhívtam a nagybátyámat, és elmentem hozzájuk. Legnagyobb meglepetésemre kit találok ott? Az édesapámat! Kérdeztem, miért jött utánam. „Hagytál egy cédulát, hogy följöttél Pestre, mi meg tudtuk, hogy itt mi van és féltettelek.” Ugye apám ezt az utat már egyszer megtette 56-ban, csak annak más lett a folytatása. Az én kalandomból aztán nem lett semmi.
Visszatérve 73 februárjára: a barátom elkottyintotta a dolgot, tehát mese nem volt, sürgősen dönteni kellett. Ezt egy szerdai napon tudtam meg, vasárnap már Jugoszláviában voltam. Nem is voltam felkészülve. Hirtelenjében indultam, mindegy volt, hogy hogyan. Így aztán nem vártam meg a szakmunkásvizsgát sem. Éppen ezért nincs is papír róla, hogy fényképész és látszerész volnék. Ennek ellenére húsz éven keresztül mint optikus egész jól megéltem Franciaországban. Szóval, gyorsan próbáltam pénzzé tenni mindenemet, eladtam a külföldről szerzett hanglemezeket, a farmernadrágomat, apám ezüst cigarettatárcáját bevittem a zaciba, és valakitől még kölcsön is kértem. Úgyhogy valamennyi pénzem volt, egy-két havi keresetnek megfelelő. Vettem egy buszjegyet a Marx téren, és átmentem Újvidékre ehhez a barátomhoz. Akkoriban, ha valaki Jugoszláviába utazott, nem vihetett magával forintot, hanem úgynevezett utazási csekket kellett kiváltani az Ibuszban, és azért iksz mennyiségű dinárt lehetett kint kapni. Igen ám, de ezt csak bankban lehetett beváltani, és vasárnap lévén, minden bank zárva volt. Úgyhogy az utazási csekkemet odaadtam a barátomnak, itt van, adjál helyette dinárt.
Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át. Tudni kell, hogy ezek a határátkelőhelyek és a környékük tele volt embercsempésszel. Ebben az időszakban tízezrével disszidáltak az emberek a közép-kelet-európai országokból. Egyetlen nyári nap átment nyolc-tíz jugoszláv, román, bolgár csak ott, a koperi határrészen. Persze hogy nagyon sok volt az embercsempész ezen a környéken. Természetesen pénzért! Ha egy gyanús alak szédelgett az utcán, akiről messziről üvöltött, hogy nem odavaló, ahhoz elég hamar hozzácsapódott egy embercsempész vagy az embercsempészek közvetítője, fölajánlva a segítséget. Így jöttem én ott össze két-három emberrel is, akik aztán a végén valóban a határ felé segítettek, no persze, az összes pénzemért, ami nálam volt. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudom, de mindent értettem. Olyan fantasztikus időszak volt ez, mintha valami tudatmódosító hatása alatt lettem volna, megnyíltak csatornák a fejemben. Telepátia működött, és értettem őket. De ők is azonnal értették, hogy disszidálni akarok. A harmadik vagy negyedik kocsmában aztán előkerült „az” embercsempész! Volt egy autója, egy Moszkvics. Sötét éjszaka volt, fújt a szél.
Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám. Nagyon hideg volt. Február 14-én éjjel történt a dolog. Találtam egy kidőlt fát, amelyik átnyúlt a patakon, azon átkapaszkodtam, és ott a patak másik oldalán megérkeztem egy tyúkólba. Ugyanis az a másik oldal valóban olasz terület volt, de ott volt egy tanya, és a tyúkólat pont a patak partjára tették. Kikászálódtam, és szaladtam toronyiránt, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, hol vagyok. Nagyon sokat hallottam olyasmiről, hogy ezen a cikcakkos határon Jugoszláviából valaki átszaladt Olaszországba, aztán addig szaladt, míg visszaszaladt Jugoszláviába, és reggelre megint jugoszláv területen találta magát. Muggia falu mögött keveredtem ki az autópálya mellé. Gyalogoltam, gyalogoltam, míg meg nem érkeztem Trieszt külvárosába. Úgy tudtam, hogy akiket elfognak a határon, vagy akik lejelentkeznek, azokat a rendőrség azonnal leigazolja, beteszik őket egy rendőrautóba, és fölviszik a táborba, Padricianóba. Így amikor megláttam egy carabinierit, leintettem, és mondtam nekik, hogy „Io sono profugo politico ungherese”. Ezt a mondatot megtanultam: „magyar politikai menekült vagyok”. Mást nemigen tudtam olaszul. Végignéztek, és mondtak egy csúnya mondatot: „Amico, vaffanculo!” Valószínűleg mással voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Úgyhogy ott kóvályogtam Triesztben egészen reggelig. Kerestem a kapcsolatot fűvel-fával, magyarázva, hogy én politikai menekült vagyok. És azt is tudtam, hogy Padricianóban van a menekülttábor, a Campo profughi politici. Volt, aki készségesen magyarázott is, hogy erre, meg arra, meg amarra. Meg is találtam az autóbuszt. Száz líra! Haha. Nem volt egy fillérem se, illetve egy fél marék jugoszláv aprópénzem volt, megpróbáltam azt beváltani velük. Senkinek nem kellett, eleinte nem is értették, mit akarok, azt hitték, hogy koldulok. Míg aztán egy idősebb ember, gondolom, munkába indult, adott nekem száz lírát, meg egy alumíniumpapírba csomagolt szendvicset is. Aztán a száz lírából megvettem a jegyemet.
                                                              Hozzátartozik még, hogy a ruhám rám fagyott, recsegett-ropogott, úgy jártam már benne, mint a bádogember az Óz, a csodák csodájában. A kezemet nem bírtam fölemelni, rám fagyott a sál. De mindent ki lehet bírni! Vannak szituációk, amikor az ember mindent kibír. Olyat is, amiről nem tudná elképzelni, hogy kibírja. Én nem voltam soha életemben sportos alkat. Tehát arra, hogy fussak egy kilométert esőben, sárban, hegyen-völgyön, vízen, patakon keresztül, más körülmények között biztos, hogy nem lettem volna képes.
                                                                      Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet. Kérdezték tőle, akik tudtak oroszul, hogy mégis, mit akar, hogy ilyen öregen gyalog idejött. Azt mondta: „Szabad földön akarok meghalni.” És alig egy-két hét múlva valóban meg is halt Rómában, egy idősek otthonában. Az átlagéletkor a táborban huszonöt-harminc között mozgott. Harminc év fölött kevesen voltak, a negyven feletti ritkaságszámba ment.
 Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki. Náluk nehéz politikai indokokat találni, mert a hatvanas évek végére úgy-ahogy beilleszkedtek a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakba, csak anyagilag nem jöttek ki. Ezek huszonöt és harmincöt közötti fiatalok voltak, általában családostul. A harmadik, az én kategóriám, a magányos fiatal, aki nekivág a nagyvilágnak. A népmesékből is ismert ez a történet. A szabadságvágy keveseknél fogalmazódott meg úgy, mint nálam. Ha megkérdezték tőlük, „miért jöttél ki?”, akkor azt mondták: „azért, mert nem adtak útlevelet”. És ez valahol igaz is. Meg vagyok róla győződve, hogy ha annak idején olyan nyugodtan lehetett volna utazgatni Nyugatra, mint most, olyan sokan nem disszidáltunk volna. Egy-két, három évre szerencsét próbálunk, mint ahogy manapság is a fiatalok, később az ember visszamegy, tapasztalattal, nyelvtudással esetleg. Aztán eléldegél, még a szerény anyagi körülmények között is, amit annak idején a szocializmus tudott nyújtani. Az igazi politikai menekülteknek esélyük sem volt rá, hogy disszidáljanak. Ha valaki szamizdatot írt vagy netán tüntetni mert, annak aztán végképp nem volt esélye az útlevélre. Ha nem is zárták őket börtönbe, állandó megfigyelés alatt tartották.
Átmeneti állapot volt. Bizonytalan volt, lesz-e hivatalos módja annak, hogy följussak Svédországba. És aztán kiderült, hogy nincs rá esély, mert abban az évben Svédország nem fogadott be menekülteket. Svédországnak akkor nagy volt a nimbusza szerte Európában: ott a legmagasabb az életszínvonal, a legtöbb szociális szolgáltatást ott lehet kapni. És – ami a legeslegfontosabb volt – tovább lehet tanulni ösztöndíjjal. Nekem ugye a filmművészeti főiskola volt a célom. 71-ben Fricinek és Bignek sikerült felkerülni és Svédországban letelepedni. Tehát számomra egyértelmű volt, hogy hozzájuk megyek, és ha kell, akkor illegálisan, de följutok valahogy.
Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot. Tekintettel arra, hogy valóban volt ellenem eljárás, ez nem okozott gondot. És a harmadik a menekültútlevél. Ezzel már lehetett utazni. Ez gyakorlatilag minden országra érvényes volt, kivéve Magyarországot. Sőt, bármelyik országban három hónapra letelepedhettem volna. Ezt én 1974-ben kaptam meg Franciaországban. De ettől még messze vagyok.                                                                          Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon. Fricinek és Bignek volt Titre de voyage-a, menekültútlevele. Nekem nem volt, de ez a fiú a számba rágta meg lerajzolta ezerszer, hogy miként és hogyan menjek. És ha már a másik oldalon leszek, akkor egyszerűen fölülünk az első vonatra, és megyünk föl Párizsig. Onnan meg már könnyebb lesz az út tovább. Ott élt a nagybátyám. És arra számítottam, hogy segít. Néhány napig ott alhatunk nála, esetleg munkát is szerez nekünk. A vagyonunk tudniillik annyira kevés volt, hogy még néhány napi élelemre se lett volna elég, útiköltségre meg aztán végképp nem. Úgyhogy teljesen álomszerű ötlet volt, hogy fogjuk magunkat, és autóstoppal nekivágunk Európának. Őrültség volt. Mind a négyen kiálltunk az autópályára Civitavecchiánál stoppolni. Big és az említett kalandor gyorsan kaptak autót. Frici és én ott maradtunk. Aztán Frici is elment. Ugye, külön-külön stoppoltunk, ketten már gyanúsak lettünk volna. Én meg gyakorlatilag hetekig az országúton éltem. A hajléktalanságot úgy éltem meg, mint egy beavatási szertartást. Valahol tudat alatt úgy éreztem, szükségem van rá, hogy lemerüljek az élet legeslegaljára, hogy aztán méltósággal föl tudjak emelkedni. Lehet, hogy ezt utólag magyarázom bele, de annak idején nem úgy éltem meg, mint valami borzasztó kényszert. Majdhogynem mazochista kéjjel élveztem, hogy már negyedik napja nem eszem. És hogy meddig bírom még.
Aztán véletlenül újból összeakadtam Fricivel. Hetekig csavarogtunk, egészen Finale Liguréig jutottunk el. Ez volt a neve a falunak, ahol azt mondtam, hogy innen tovább egy tapodtat se. Már tízedik napja, hogy nem ettünk, az utcán élünk, a szemétből turkálunk. Azt javasoltam, menjünk be a rendőrségre, mondjuk azt, hogy csavargó gazemberek vagyunk, minimum bezárnak egy-két éjszakára a börtönbe. Ott enni adnak, ágy van, meleg van, milyen jó lesz! De nem sikerült. Minden erőfeszítésünk ellenére nem akartak bennünket letartóztatni. Végül kitaláltuk, hogy felülünk egy vonatra, visszafelé, Rómának, akkor úgyis lebukunk, mert jegyünk nincs. Következésképpen bevisznek a börtönbe, milyen jó lesz! Föl is ültünk a vonatra, de ott is hiába. Az első ellenőr kinevetett bennünket, a másik meg egyszerűen ott akart hagyni, amikor erősködtünk, hogy vigyen már be a rendőrségre. Úgyhogy Genovában Fricivel kétoldalt megfogtuk a két karját, és bevittük az állomási rendőrségre, ahol a csendőrök kinevettek. Végül addig erősködtünk, hogy márpedig mi mindenképpen börtönbe akarunk menni, míg az egyik csendőr adott egy címet. Ez a prefektúra volt, ahol mindenféle ügyeket intéztek, a lopott kocsitól kezdve a betörésen keresztül a hajléktalanságig. Zavaros volt minden. Ha valaki nem eszik két hétig, akkor már minden zavaros a fejében. A lényeg az, hogy a végén kaptunk két ingyen vonatjegyet Latináig.
Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak. Dolgoztunk a nápolyi dokkokban. Nagyon kemény fizikai munka a rakodás. Volt úgy, hogy tizennyolc óra hosszat rakodtunk. Volt néhány összezördülés közöttünk, és a végén annyira összevesztünk, hogy ők egy szép napon visszamentek Svédországba, azzal, hogy majd utánuk mehetek, ha úgy jön ki a lépés. Két hétig tartott, mire fölértek Stockholmba, onnan még írtak egy levelet. Aztán többé-kevésbé el is vesztettem őket szem elől.
Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához. Az olaszok elzavartak bennünket, örüljünk, hogy itt vagyunk, van fedél a fejünk fölött, és együk meg a paradicsomos tésztát. Egyik nap verekedés tört ki, mert a jugoszlávok, a szerbek semmiféleképpen nem voltak hajlandók a sztrájkot támogatni. Volt egy-két pofozkodás. És egyszer csak valaki beszaladt a táborba, hogy kommunista ünnepség van a főtéren. Latináról tudni kell, hogy a várost annak idején Mussolini alapította, és amolyan szocreál stílusban építették fel. Ennek következtében a városban kétféle politikai irányzat uralkodott. Voltak a kommunisták. Ne felejtsük el, az Olasz Kommunista Párt nagyon erős volt ekkor! Másfelől meg a kőkemény fasiszták. Olyannyira, hogy természetes volt, hogy a kocsmában a falon egy hatalmas Mussolini-fénykép függött. Hogy mit ünnepeltek a kommunisták, azt nem tudom, de nagygyűlés volt, több száz ember állt a főtéren, volt pódium, vörös zászlókat lengettek, és egy fiatalember beszédet tartott. Nekünk, közép-európai diktatúrákból szökötteknek felháborító volt, hogy Olaszországban, Nyugaton, ahol már végre mi is kikerültünk az egész sztálinista-leninista diktatúrából, ezek itt tüntetnek? Az egyik srác közülünk fölmászott a tribünre, kitépte valaki kezéből a szovjet zászlót és meggyújtotta egy öngyújtóval. Azonnal kitört a verekedés. Én is kivettem a részemet belőle. De érdekes módon a csendőrség megvárta, míg jól megverjük egymást, és csak utána lépett közbe. Bár senki sem sérült meg súlyosan, a tábor vezetősége annyira megijedt, hogy mindenfélét megígértek nekünk, még azt is, hogy hivatalos munkavállalási engedélyt kapunk. Ebből aztán természetesen az égvilágon semmi nem lett, azon kívül, hogy sült csirkecombot adtak vasárnap.
Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni! Igaz, belekerültek egy-két kisebb-nagyobb stiklibe, de nem voltak bűnözők. Ezerötszáz-kétezer ember volt a táborban, munka meg alig. Zsoltnak zseniális ötlete támadt. Mi lenne, ha mi keresnénk meg az olaszokat, és közvetítenénk nekik munkaerőt a frissen érkezett disszidensekből? És persze leszedjük a sápot. Sikerült is egy csomó lehetőséget találnunk, amelyek révén tisztességesen meg is gazdagodtunk.
Különböző kalandok voltak még, amiket most nem szeretnék részletezni. Egy biztos, hogy egy szerencsejáték-üzlet miatt verekedés tört ki. És ez a Zsolt nevű barátom sajnos megszúrt egy jugoszlávot, aki súlyosan megsérült. El kellett tűnnünk. Úgyhogy fogtuk magunkat, elmentünk a táborból, és majd egy hónapig kalandoztunk Szicíliában. Gyönyörű emlékeim vannak erről, csodálatos hely volt. Ennek a kalandozásnak megvolt az az illúziója, hogy mintha már Nyugaton élnénk.Aztán vissza kellett menni a táborba. Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott. Meg volt egy félresikerült szerelmi kalandom, ez adta aztán végül az ötletet, hogy ne várakozzam itt fölöslegesen, mert semmi esélyem rá, hogy a közeljövőben hivatalosan felkerüljek Svédországba. Ezúttal viszont a másik oldalon indultam el, kelet felé. Firenzében, Ravennában, Veronában és Velencében csatangoltam. Ez megint a hajléktalanság kora volt, az utcán laktam, és abból éltem, hogy a járdára rajzoltam és koldultam. Óriási élmény volt.
A szüleimmel levelezhettem ugyan, de tudtam, hogy minden levelet kibontanak a magyar titkosrendőrök. Eleinte zavart, trágárságokat írtam beléjük, aztán egy idő után már nem érdekelt. Anyáméktól így tudtam, hogy a nagybátyám Magyarországra ment nyaralni, és visszafele úton megáll Olaszországban. Verona mellett egy kis faluban, ahol a felesége rokonai laktak, adott nekem randevút. Mégpedig azzal a céllal, hogy egyrészt találkozzon velem, másrészt hogy odaadja az érettségi bizonyítványomat meg a szakmunkás-igazolványt, meg ezt-azt, amit nem mertem magamhoz venni, mikor disszidáltam. Ott voltam két-három napig. Föl is merült a gondolat, hogy miért nem maradok Olaszországban? Hiszen van egy jó szakmám, olaszul akkor már elég jól beszéltem. De abszolút nem ez volt az életcélom. A nagybátyámtól még pénzt is kaptam, és visszamentem vonattal Latinára, hogy nézzük, hol tart a világ.
Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki. A legnagyobb hülyeség az volt, hogy nem mentem be az optikusboltba, pedig volt a városban kettő vagy három, hogy kérem, nekem ez a szakmám. Biztos fölvettek volna, ha mást nem, napszemüveget csinálni, amivel legalább annyit kerestem volna, mint ha lapátolok egész nap. De ennyi eszem nem volt. Valószínűleg azért sem, mert annyira utáltam ezt a szakmát. És rögeszmésen filmrendező akartam lenni… Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig. Ez pont jól jött nekem, mert a nagybátyám leveleiben egyfolytában azzal cukkolt, hogy hagyjam Svédországot, menjek oda Párizsba, aztán majd így lesz, majd úgy lesz. Végeredményben ugródeszkának miért ne lenne jó Párizs? Lett volna lehetőség átregisztrálni Amerikára vagy Kanadára vagy Ausztráliára. Meg is fordult a fejemben, és biztos vagyok benne, ha nem akadok össze ezzel a Patikussal, akkor át is regisztráltam volna Amerikára, mert oda ment a legközelebbi szállítás, és azt ősszel már tudtuk. Na de hát ez a véletlen. Megegyeztünk a Patikussal, és elindultunk. Vonattal elmentünk egészen Ventimigliáig, ez közvetlenül a francia határ mellett van, korábban vasúti határátkelő volt. Az átszökés aránylag egyszerű volt. Volt egy vasúti alagút, aminek a másik oldala már Franciaország. Átmentünk, és fölültünk az első vonatra, és másnap reggel már Párizsban voltunk, a Gare de Lyonon. Ez 73. október vége volt. Fölhívtam a nagybátyámat. Egy órán belül odajött.
Rengeteget olvastam már Franciaországról, sok mindent tudtam Párizsról. Az volt az érzésem, hogy otthon vagyok. Nekivágtam az utcáknak, és mintha világéletemben itt laktam volna. Egyetlenegyszer nem tévedtem el, pedig a nagybátyám Párizs északi külvárosában lakott. Két hét után beiratkoztam a nyelviskolába, amely a Montparnasse mellett, a Boulevard Raspailon volt. Ezt két hónapig fizette az International Rescue Committee, amelyik egyébként az olaszországi menekülttáborokat is fenntartotta. Először a Párizsi Katolikus Misszióban lettem kántor. A misszió egy garázsban volt, amit éppen két 56-os menekült renovált, az egyik kiszolgált légiós volt, a másik meg szobafestő, korábban horthysta katonatiszt. Nos, ezek ketten ott ügyeskedtek, meszeltek, vakoltak, és engem fölfogadtak segédmunkásnak. Pemzliztem, mostam meg festettem a falat, mígnem észrevettem, hogy a sarokban le van takarva egy lábbal taposható harmónium. Leültem és elkezdtem rajta játszani. Ezt meghallotta Hiero atya. „Végre valaki, aki kísérni fogja a kórusunkat vasárnap a misén. Itt a helyed, fiam.” Nekem eszem ágában nem volt misére járni, de mivel utána enni adtak, többnyire pörköltöt, úgy gondoltam, megéri. Úgyhogy meszeltem a falat, és vasárnap mentem a misére. Ide olyan magyarok jártak, akik nem tudtak beilleszkedni a franciák közé – vagy nem is akartak, nem tudtak elszakadni Magyarországtól, nem tanultak meg tisztességesen franciául, de már magyarul is elfelejtettek. A magyar közösségnek ez a szektora máshova nem igazán tudott menni. És itt egymásra találtak. Csináltak vásárt, ahol tokaji bort meg pirospaprikát lehetett venni, meg lángost sütöttek, cserkésztábort és ünnepi összejöveteleket szerveztek. Én csak kényszerből jártam oda. Örültem, hogy egyáltalán van valami alkalmi munkám. Engem az foglalkoztatott, vajon hogyan juthatok én innen tovább.
Elmentem a svéd nagykövetségre. Elmondtam a konzulnak, ki vagyok, meg hogy merre, meddig. Ő kategorikusan visszautasított. Menjek vissza az olasz táborba, ennek megvan a hivatalos adminisztratív útja. És aztán majd, ha ők úgy gondolják, akkor onnan talán… Közben a nagybátyám folyton csábított: „Ne menj sehova, meglátod, itt is jó lesz! Jelentkezz le, ide kell menni, oda kell menni, intézzük!” El is intéztük elég gyorsan, méghozzá úgy, hogy egy francia szobafestő hivatalosan felvett magához. És erre megadták a munkavállalási engedélyt, és 74 januárban már megkaptam a tartózkodási engedélyt is.
   Beiratkoztam az Alliance Française-ra: ha maradok, akkor tanuljak meg tökéletesen franciául. Faltam a franciát, napi másfél órában, és mellette hat óra hosszán keresztül meszeltem meg tapétáztam, meg közlekedtem. Aztán januárban egy menekülteket segélyező iroda megkeresett: az adataim alapján tudják, hogy optikus-látszerész vagyok, ha akarok, akkor van munka. És innentől kezdve fantasztikus szerencsém volt. Bekerültem egy optikusüzletbe, helyesebben egy műhelybe, ahol megtanultam az automata gépek használatát. És a szakmámban dolgozhattam, napi nyolc órában, minimálbérért. Mellette pedig esténként jártam az Alliance Française-ba. Ott dolgoztam két vagy három hónapot. Áprilisra már biztosítottak egy másik munkahelyet, Párizs keleti részén, Noisy-le-Grandban, egy kis optikusüzletben, ahol hárman voltunk. Ott dolgoztam másfél évig. Aztán apránként belekerültem ebbe a szakmába, megismerkedve a lencsegyártó és a keretgyártó cégekkel is. És végül egy egész karriert építettem ki, húsz éven keresztül ebben dolgoztam.
De ez még a karrier eleje volt. És azért voltak törések is. Nagyon rövidek voltak a napok, helyesebben az éjszakák, mert reggel kilenckor nyitottuk az üzletet és este hatig nyitva tartottunk, déli másfél órás ebédszünettel, ahogy az ott kötelező volt. És aztán este hatkor fölültem a buszra, bementem Párizsba a Montparnasse-ra, és akkor este tízig, tizenegyig a nyelvtanfolyam. Komolyan vettem a nyelvet. És nem adtam fel a filmművészeti főiskolát sem. Természetesen anélkül, hogy tökéletesen ne beszéljem a nyelvet, szóba sem jöhetett, hogy bárhova is jelentkezzek. Két és fél év alatt sikerült nagyon jól megtanulni franciául. Hat fokozat van az Alliance Française-nél, én a négy és félnél hagytam abba. Ugye este tíz-tizenegyig benn voltam az iskolában, és utána jártam a várost. Huszonegy évesen az ember még szereti Párizst éjszaka! És a mozikat! Faltam a filmeket. Viszont pénzem nemigen volt. A Sacré-Coeur mellett van a Place du Tertre, a festők tere. Esténként kezdtem följárogatni. Ott nyüzsgött az élet. Volt egy kocsma, ma már luxusvendéglő, a Crémaillère, amelyikben akkoriban inkább hozzám hasonló fiatalok, hippik, kalandorok, zenészek gyűltek össze. Sok magyar is volt. És volt két zongora, egy pianínó meg egy hosszúzongora. Leültem, és elkezdtem a jó örökzöldeket játszani. Megtapsolták. Akkor elkezdtem beatleseket játszani, megint megtapsolták. Fogtam egy kis tányért, és körbejártam az asztalokat – adtak egy frankot, két frankot, öt frankot. Nem voltam hivatásos zongorista, ezek a számok nem voltak akadémikusan lejátszva, de a hangulatnak megfeleltek. Úgyhogy ez nagyon jól bejött, és rendszeresen jártam oda. Emiatt aztán annyira elhanyagoltam a munkát, nem mentem el dolgozni, hogy végül összerúgtam a patkót a tulajdonossal, és felmondtam. Ez már 76-ban volt.
                                     Összetalálkoztam Szakáccsal. Csodálatos egy fickó volt, igaz, voltak vad kalandjai is. De kész lett volna odaadni az utolsó falat kenyerét is. Sokáig barátok maradtunk. A Montmartre-on bérelt egy szobát, és mikor nekem már semmim nem volt, akkor bekopogtam hozzá. És ő befogadott. Aztán nem volt pénzünk azt se kifizetni, már majdnem az utcára kerültünk, amikor szerzett egy pici szobát a Champs Elysées-n. Amikor már végképp semmi nem volt, tél volt, hideg volt, munkánk se volt, visszamentem az optikusüzletbe. Ott nem tudtak munkát adni, elküldtek a lencséket forgalmazó Essilor cég munkaközvetítő irodájába. Ott aztán adtak egy címet. Elmentem a műhelybe. Kérték, hogy csináljak egy szemüveget. Megérkezett a tulaj. Rögtön felvett. Sőt, szerzett nekem albérletet és az előleget ő állta! Hétszáz volt a lakbér. És a végén azt mondta: „Adok kétezer-hétszázat, így magának marad kétezer.” Ő is azok közé tartozik, akiknek egy életen keresztül tartozom a jóságukért, és amit nem fogok tudni nekik személyesen visszatörleszteni soha. De – és ez már a későbbi szabadkőművesség egyik lépcsőfoka volt – egész életemen keresztül törekedtem rá, hogy jót tegyek azokkal, akik rászorultak, akik elesettek… Mert én úgy fogadtam ezeket a segítségeket, mint egy tartozást, amit később nekem valahol le kell róni.
             Aznap este már ebben az üres, új lakásban kötöttem ki. Nem volt benne bútor, csak a nagykabátom, a földön aludtam, de otthon voltam! És utána apránként fölépítettem a lakásomat. Egy darabig Szakács is ott csövezgetett nálam, de aztán megkértem, hogy menjen el, mert már szeretnék egyedül élni. Ez volt az, amikor azt mondhattam, hogy na végre, van egzisztenciám. És akkor kezdett jóra fordulni a dolog. Dolgoztam, de pénzem még nem volt. A harmadik vagy negyedik napon a műhelyfőnök hazavitt kocsival. Mondtam neki, ne haragudjon, de nem tudna kölcsönadni ötven frankot, már harmadik napja nem ettem. Azonnal meghívott magához. Vacsora, szendvicsek, minden franc. Vadidegen voltam, idegen kiejtéssel, mégis úgy bántak velem, mint a családtagjukkal. Megint egy tartozás, amit nem lehet visszafizetni eléggé. De akkoriban nem voltam neki hálás. Egyszer-kétszer még össze is csaptunk, veszekedtem vele. Pedig sokkal többet érdemelt volna. De hát így alakult.
Eltelt néhány hónap. Egyszer csak csöngetnek. Este volt már, kilenc-tíz óra felé. Nekem nem volt se tévém, se kutyám, se macskám, hát ott csak olvastam, illetve csináltam a francialeckémet. Nyitom az ajtót, ki lép be? Big! Otthagyta Svédországot. Akkor tudtam meg, hogy Frici visszament Magyarországra. Big egy ideig nálam lakott. Fölvittem a Montmartre-ra. Kiderült, hogy piszok jól tud rajzolni. Minden munkalehetőséget, amit csak lehetett, megpróbáltunk kihasználni. Többek között elmentünk a Párizsi Katolikus Misszióba is, Hiero atyához. Néhány alkalommal zenéltünk neki, én a harmóniumon, Big meg a gitárral.
   Beiratkoztam a Sorbonne-ra, de ösztöndíjat nem adtak. Mondták, hogy majd az első félévi vizsgák után. Addig meg boldoguljak, ahogy tudok. Aztán kiderült, hogy ha annak idején a nagybátyám nem vállal értem garanciát, hanem kizárólag a francia állam segélyét kérem, akkor majdnem ugyanolyan segélyben részesülhettem volna, mint Svédországban. Vagyis egy éven keresztül a nyelvet tanulva, kollégiumban, ösztöndíjjal, majd pedig gyakorlatilag akármelyik felsőoktatási intézményben ösztöndíjjal. De ezt én már elpuskáztam. Borzasztóan odavoltam. Maradt a munka, esténként bejáram a nyelvtanfolyamra és mentem zongorázni. Mígnem egy ismerősöm révén bekerültem egy filmfőiskolára, a Conservatoire Libre du Cinema Français –ra ami inkább posztgraduális képzést adott, és két év után mondjuk rendezőasszisztens lehetett valaki. Esti oktatás volt, hetente négyszer, hétvégén pedig a forgatásokon ott lehetett lenni. És fizetős volt. Kezdtem korán reggel a szemüvegcsiszolással, aztán este a tanfolyam, éjfél után föl a Montmartre-ra, és ott zongora. Az első metróval haza. Akkor még lezuhanyoztam, fölöltöztem, aztán mentem vissza szemüveget csiszolni. És bírtam, mert azt mondtam, hogy enyém a világ!
                                      A Montmartre-on egy kiskocsmában ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki egy ingatlanügynökségnek volt a bérlője. Vele már négy és fél év párizsi tartózkodás után találkoztam. És nagyon gyorsan, alig fél év alatt összeköltöztünk, és eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Claudine-nak hívták. Volt már egy kisfia, egy hatéves kisfiú, Vincent-Jérôme. Ekkor nagy választás elé állított az élet. Folytassam a filmes karrier megteremtéséért tett erőfeszítéseket vagy sem? Úgy döntöttem, hogy nem, mert időben és anyagilag is képtelenség. Teljes bizonytalanságot jelentett ugyanis. Egyedül, bohém fejjel még talán vállaltam volna, de házasan, gyerekkel már nem. És 1978-ban megszületett a lányom, Elisabeth.
 
                            Ebben az dőszakban kerültem kapcsolatba a párizsi magyar diaszpóra különböző intellektuális fórumaival. Először a Magyar Műhely avantgárd folyóirattal és kiadóval, Nagy Palival és Papp Tiborral. Ez nagyon egyszerűen működött. Volt egy kis nyomdaipari vállalkozásuk, és ennek köszönhetően volt lehetőségük kiadni a folyóiratukat és saját kis füzeteiket, amelyeket aztán ők terjesztettek. Nem is tudom, hogy pénzért-e? A lényeg a megjelenési fórum. Feltehetőleg azért, mert máshol senki nem jelentette volna meg őket. A nyugati magyar diaszpórában jó nevük volt és van. Kétségtelenül fontos szerepet játszottak az emigráns magyar irodalomban.
Aztán ott volt Bóta Ernő, aki az első világháború után ment ki. Nagyon aktív ember volt, szocdem, és többek között az Emberi Jogokat Védő Magyar Ligájának az alapítója. És mivel ott forogtam ezekben a kultúrkörökben, engem is beszervezett, de ez csak névleges tagság volt, mert szinte semmit sem csináltunk. Korábban volt ennek jelentősége, nem az én időmben, a hetvenes években.
Annál inkább nagy jelentőséggel bírt a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre. Ez egy fórum volt, különböző írókat, költőket, művészeket hívtunk meg, illetve szerepeltettünk havonta egyszer, pontosan azért, hogy ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát a magyar diaszpórában. Hiszen Párizsban és környékén több ezer magyar élt. Ezt egy háború előtti emigráns, Kemény Mihály szervezte. Victor Vasarely és Cziffra György mellett patronáló alapító tagja volt Michel Gyarmathy, aki még a háború előtt megvette a Folies Bergère mulatót. A Magyar Nyelv és Kultúra Körének lettem aztán később, a hetvenes évek vége felé a titkára. Ott ismerkedtem meg Kende Péterrel, Márton Lászlóval, Fejtő Ferenccel és még sok más emberrel. De azt is el kell mondani, hogy ezeken a fórumokon apránként, főleg a nyolcvanas években megjelentek a magyar konzulátus és a Magyar Intézet tagjai. Nyilván nemcsak azért, mert annyira érdekelte őket, ahogy Bánffy György elmondja a Halotti beszédet, hanem mert látni akarták, hogy mi történik ott, ki mit mond, milyen kapcsolataik vannak. Persze az a huszonöt-harminc értelmiségi, aki a prímet vitte, mindegyik társaságban benne volt. Mögöttük volt még száz-százötven vagy kétszáz másik, akik Párizs különböző fórumaiból, illetve a társadalom különböző szintjeiről jelentek meg. De mivel ezek leginkább értelmiségi rendezvények voltak, ide szökött idegenlégiósok nem igazán kopogtak be. Ők a Magyar Katolikus Misszióba jártak, vagy pedig a Magyar Házba. Ott lehetett verekedni. A lényeg az, hogy ezek a fórumok egyrészt nyitottak Magyarország felé, másfelől pedig összefogták a Párizsban élő magyar emigráció tagjait. A rendszerváltás után pedig a Magyar Intézet próbálta összehozni a magyar kulturális fórumot.
Ehhez a társasághoz tartozott még a Martinovics páholy is, az egyetlen a világon, amely szabályos szabadkőműves páholyként magyar nyelven dolgozott akkoriban. Eredetileg 1908-ban alakult Budapesten. Az egyik főmestere Jászi Oszkár volt, a titkára pedig egy rövid ideig Ady Endre. Aztán a húszas évek elején betiltották. Minden diktatúra betiltotta a kőművességet. Újraalakult a háború után, aztán 50-ben Kádár János mint belügyminiszter tiltotta be. 56-ban egy háború előtti emigráns, Szegő János, aki akkoriban már hazajárhatott, felvette a kapcsolatot az itteni régebbi Martinovics-tagokkal, és megtalálta az utolsó főmestert. És ez a főmester megbízta őt, hogy a külföldön élő emigráns magyarok között próbálja újraéleszteni a Martinovics páholyt. Ereklyeként átadta neki a főmesteri szalagot, ami nem más, mint Jászi Oszkár főmesteri szalagja. Itt van fönt a dolgozószobámban. Szegő aztán visszatért Párizsba, és az ott élő háború előtti emigránsok, akik szabadkőművesek voltak – többek között Bóta Ernő, Kemény Mihály, Gábel József – és a különböző nagy szabadkőműves szervezetek tagjai összegyűltek, és engedélyt kértek rá, hogy szabályos páholyt alapítsanak a Grande Loge de France, Franciaország Nagypáholya kebelén belül, és hogy magyar nyelven dolgozzanak. És ez a páholy meg is alakult. 1956. november 12-én volt a fénygyújtás. Ezek a testvérek alkották a páholyt. Az 56-os emigránsok értelemszerűen később érkeztek. Én a nyolcvanas évek elején csatlakoztam.
Levelezni nagyon keveset leveleztem akár a szüleimmel, akár a barátaimmal. Elsősorban azért, mert nem bíztam a postában, az égadta világon mindent lemásoltak. Telefon már létezett, bár apáméknak nem volt, egészen a nyolcvanas évek elejéig. Úgyhogy a szomszédba kellett átmenni, ami kellemetlen volt, ezért csak ritkán telefonáltam nekik. Persze azt is lehallgathatták.
Én úgy látom, hogy elsősorban azoknak sikerült beilleszkedniük, akik diákként kerültek ki 56-ban. Mégpedig azért, mert a különböző nemzetközi szervezetek segítségével folytathatták a tanulmányaikat, következésképpen szereztek francia diplomát, és ezzel automatikusan bekerültek az establishmentbe, abba a környezetbe, ahol egyébként Magyarországon is megvetették volna a lábukat. És ez anyagilag is egy kaszttal följebb emelte őket az átlagembernél. Sőt messzire följebb, ami persze segítette a beilleszkedésüket. A gyermekeik közül érdekes módon kevesen tanultak meg magyarul, annak ellenére, hogy nagy többségüknek az élettársa is magyar volt. Nincsen „apanyelv”. Az én lányom is csak később tanult meg magyarul. Négyéves koráig én magyarul beszéltem hozzá, a feleségem meg franciául, ő meg összevissza beszélt, összekeverte a két nyelvet. Szóltak az óvodában, hogy válasszunk, mert ez így nem megy tovább. Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más. Ellenkező esetben annyira kell tudni, hogy még a kiejtésén se vegyék észre, hogy külföldről jött. Nekem még húsz év után is összesúgtak a hátam mögött, hogy ez valami jugoszláv… Mert az, hogy magyar valaki, végképp fölfoghatatlan volt a számukra. Nekem előnyömre szolgált, hogy a feleségem francia volt. Tehát a baráti kör eleve franciákból tevődött össze, így olyan hétköznapi szokásokat, hagyományokat, életmódot ismertem meg, amit magyarkodva biztosan nem tapasztalhattam volna meg. Nagy szerencsém volt abban is, hogy többször váltottam munkakört, különböző dolgokkal foglalkoztam, a filmen túl az optikával, aztán a kereskedelemmel, így egy csomó szaknyelvet is megtanultam. Nekem sikerült beilleszkednem, de hangsúlyozom: azért, mert a feleségem francia volt. De azért, mert külföldi voltam, fenntartásokkal viseltettek irántam. Még meg is sajnáltak. Sőt segítettek is. Mindaddig, ameddig el nem jutottam arra a társadalmi szintre, ahol ők voltak. Na, akkor már kezdtek furcsán nézni rám. És ha netán föléjük emelkedtem, azt már nem tudták elviselni.
Nagyon régóta egyszerűen világpolgárnak vallom magamat. Európai vagyok, egyébként magyar származású, Szegedről. De úgy gondolom, hogy ez sem teljesen tökéletes. Oda kellene eljutni, hogy ez az identitástudat egyszerre létezzen. Tehát egyszerre vagyok európai és magyar, vagy holland és francia, vagy bármi más. De attól tartok, nehéz lesz eljutni oda, hogy az Európai Unió tagjai valaha is így érezzenek.
Honvágyam nem volt soha. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy visszajöjjek ide. Nosztalgia az volt, persze. Megkaptam az állampolgárságot 1978-ban, egy évvel a házasságom után. A házasság segítette ezt az adminisztratív folyamatot. Megkaptam valamikor tavasszal, és azonnal behívtak a francia hadsereghez, mert még hadköteles voltam a francia törvények szerint. Huszonhét éves voltam. A franciák nagyon komolyan vették a sorozást. Amikor a Magyar Néphadseregbe hívtak be mint hadkötelest, másfél óra után eldöntötték, hogy alkalmatlan vagyok. A francia hadseregbe alkalmas lettem, de nem szolgáltam, mert felmentést kaptam a városházáról. Nős voltam, és a feleségem terhes volt. És a házasságban ott volt már egy kisfiú, és egy kétgyerekes családapát nem vittek el katonának.
                             A filmes karrierből nem lett semmi. Nem tudom, hogy a másikat karriernek lehet-e nevezni. Végeredményben nem másztam én föl olyan nagyon a ranglétrán. Annyi történt csupán, hogy néhány nagyon-nagyon nívós optikai üzletben dolgoztam. Először mint műhelydolgozó, aztán mint eladó, aztán mint üzletvezető. Emlékszem egy üzletre, ami nagyon megmaradt az emlékeimben. Ez a Rue de Rivolin volt, egy sarokra a Louvre-tól. Egy olyan jó százötven éves múltra visszatekintő üzlet volt, ahol éppenséggel azt értékelte a tulajdonos, hogy manuálisan a legjobb voltam. Tehát kézzel tudtam olyan dolgokat készíteni, szemüvegeket, amiket az akkori képzett francia optikusok már nem. Úgyhogy aranykeretbe készítettem lencséket nagyon gazdag vevőknek. Meg hát a legkülönbözőbb szemüvegeket és kereteket, teknősbékapáncéltól kezdve a fakeretig, amiket tényleg csak az tudott megcsinálni, aki csínját-bínját ismerte a szakmának. Nagyon jól meg is fizettek. Az átlagkereset háromszorosát kerestem akkor. Szerettem olyan dolgot csinálni, aminek értéke lett. Bár kezdetben az optika nem izgatott, mert ez a filmművészettől igen messzire volt, de egy-egy nagyon különleges szemüveg elkészítése azért egy nagy élménynek számított. Volt egy másik üzlet a Bastille-tól nem messze. Ott kaptam egy ajánlatot egy optikai cégtől, hogy dolgozhatnék Amerikában, Saint Louisban, ahol szemüvegkeret-tervező lehetnék. Én benne is voltam, de a feleségem nem, végképp, szó sem lehetett róla. Ő egyáltalában nem bízott abban, hogy bármire is viszem. Ha visszagondolok, ez az amerikai út egészen más irányba terelte volna az életemet. Ez a cég olyan hírességeknek készített szemüveget, mint Elton John. Ott szemüvegkeret-tervezőnek, designernek lenni szép karrier lehetett volna. De én mindent elrontottam apránként, ezt is.
A különböző optikai cégeknél az üzletvezetői státusig vittem, és kezdett elegem lenni abból, hogy mások szemüvegeivel kínlódjak. Volt egy olyan terv is, hogy nyitok egy saját üzletet, de ehhez le kellett volna tenni egy különbözeti optikusi vizsgát, méghozzá franciául. Olyan fizika meg matematika volt benne, amit magyarul se tudtam soha, nemhogy még franciául. És ekkor a Safilo olasz keretgyártó cég meghirdetett egy kereskedelmi ügynöki állást, amit elnyertem. Fél Párizs és a délkeleti agglomeráció tartoztak a szektorunkba, kétszázvalahány optikussal. Amolyan házaló vigéc lettem, kötetlen munkaidővel, jutalékos rendszerrel, jó keresettel. Itt aztán kiéltem minden ripacs-igényemet, ami nem jött össze se a színházban, se az amatőr színpadon, se a filmben. De élveztem. És nem csaptam be soha senkit! Ekkor vettem meg a legjobb kocsimat, egy Alfa Romeo Giuliettát, egy 2000-est, amelyikkel kétszáz kilométerrel is lehetett menni! Akkoriban még nem kaptak el a rendőrök ezért. Aztán egy másik optikai cégnek lettem a kereskedelmi attaséja – nagyon szépen hangzik, de ugyanolyan házaló vigécmunka volt. A szakmai fölkészültségem bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy ebben a szektorban maximálisan betöltsem a szerepemet. És ez ment egészen 1994 végéig.
       78 szeptemberében (az állampolgárság után) megkaptam a francia útlevelem, tehát már semmi akadálya nem volt annak, hogy Magyarországra jöjjek. Illetve: azt gondoltam! Ugyanis 78-ban még vízumot kellett kérni, oda is, vissza is. Bementem a konzulátusra. Kértek két hét türelmi időt. Leellenőriztek ától cettig. Megkaptam, oké. És vissza is jöhetek? Persze, semmi gond. A feleségem akkor terhes volt. Úgy terveztem, hogy két hétre megyek. Nem a honvágy, inkább nosztalgia vitt, meg hogy végre nyitva a kapu, és megtehetem. Visszalátogathatok Magyarországra – nem hazajövök, nem visszajövök, ide látogatok mint francia állampolgár. Én ezzel a tudattal ültem fel a vonatra. Bécs után megállt a vonat a senki földjén, láttam a vasfüggönyt. És két oldalról a vonat mellett fölsorakoztak farkaskutyás, géppisztolyos katonák. És kezdték nézegetni az embereket. Először az útleveleket, aztán jöttek a vámosok. Velem nem törődtek, belenéztek a francia útlevelembe, és békén hagytak. De a Nyugatról visszatérő magyarországiakat annál inkább vegzálták. Kiborogatták a bőröndjüket. Borzasztó volt!
Megérkeztem Budapestre, első nap a nagybátyáméknál aludtam. Közölték, hogy „sürgősen menjél le Szegedre, mert be kell jelentkezni”. Micsoda marhaság! Másnap érkeztem Szegedre, szintén vonattal. Apám várt az állomáson, persze nagy öröm. Öt év telt el, de anyám úgy beszélt hozzám, mintha most jöttem volna vissza Pestről, mert éppen kalandozgattam egy kicsit. Gyorsan otthon találtam magam. Az öcsém nagyot nőtt, de a szüleim nem változtak semmit. Másnap elmentem a rendőrségre, de az öcsémet kértem, hogy jöjjön velem, s ha gond lenne, ha nem akarnának kiengedni, riassza a francia nagykövetséget, a feleségemet Párizsban, akit csak lehet.
Félórát várakoztattak a folyosón. Aztán egy civil ruhás rendőr behívott. Leültetett. Volt előtte egy telefonkönyv vastagságú dosszié, amit lassan lapozgatott. „Visszajöttünk, visszajöttünk? Ugye, én mondtam magának, hogy disszidálni fog!” – jegyezte meg. Molnár felügyelő volt, akit ismertem a falfestő balhéim miatt. Elkezdett kérdezgetni. „Merre járt? Mit csinált? Kivel találkozott? Hogy volt, mint volt?” A végén már tele volt a sapkám. Amikor mondtam neki, hogy francia állampolgárként, vízummal jöttem, és bármikor vissza is mehetek, megfenyegetett. „Csak lassan, lassan! Maga, ahogy átlépte a magyar határt, magyar állampolgár és a magyar törvények vonatkoznak magára! Nagyon vigyázzon, hogy mit mond!” Kitöltöttem a bejelentőlapot, és menni akartam. „Hagyja csak itt az útlevelét, majd mi megnézzük, hogy jó-e vagy sem!” Felvilágosítottam, hogy nem hagyhatom itt, ugyanis bele van írva öt nyelven, hogy ez nem az én tulajdonom, hanem a francia államé. Visszavettem. Utána nem szólt semmit. De ez elég volt ahhoz, hogy a tervezett két hét helyett csak pár napot maradjak. Persze, találkoztam régi ismerősökkel, barátokkal, és ez jó volt, de aztán egészen 81-ig vagy 82-ig nem is jöttünk. Akkor már a feleségemmel jöttem, gyerekestül. Akkor is volt valami balhém. Megint nem jöttem pár évig. Viszont a gyerekeket küldözgettük. Jérôme, a fogadott fiam – akit adoptáltam, tehát a Nacsády nevet viseli – akkor tizennégy-tizenöt éves volt, Elisabeth meg hat-hét. Jöttek nyáron két-három hétre, egy hónapra anyámékhoz. Jérôme táborba járt és egész tisztességesen megtanult magyarul. Elisabeth meg apámékkal volt. Mindenki franciául próbált vele beszélni, még a szomszéd is, ahelyett, hogy magyarul kínlódtak volna vele. Így persze nem tanult meg magyarul. Emlékszem, amikor megkérdeztem, hogy mit tanult, az volt a válasz, hogy: „Jaj, Istenem, mit csinálsz?!”
Tizenhat évig éltem együtt a feleségemmel, amikor 1995-ben meghalt. Tüdőembóliában, de már régóta depresszióban szenvedett. Az utolsó három-négy éve katasztrofális volt. De a nyolcvanas évek szép volt, utaztunk, jártuk keresztül-kasul Európát. Nem voltam se jó férj, se jó apa. Ezek olyan hibák, amiket le kell még törlesztenem, remélem, majd az unokámnál.Teltek-múltak az évek. A nyolcvanas évek elején Kemény Mihály beszélt nekem először a szabadkőművességről. A szabadkőműves páholyba meghívásos alapon lehet bejutni. Nincs toborzás. Nem kívánok belemenni a szabadkőművesség ideológiájába vagy filozófiájába – ha egyáltalában van ilyen –, mert ez túlságosan messze vinne. Mindenesetre egy iniciatikus szervezetről van szó, amelyik a középkori katedrálisépítő céhek hagyományaira és a lovagrendekre épül. Ennek a hagyományait őrizték meg, jelképrendszerükben és szervezeti szabályzatukban, vagy akár a rítusokban. Ami érdekes, hogy amit tudtam róluk, azt nem is a magyaroktól tudtam, hanem a francia közéletből. Ugyanis a szabadkőművesség egy olyan, köztársaságot meghatározó történelmi elem volt és talán még most is az Franciaországban, amit nem lehetett megkerülni. Ugye a szabadkőművesség hármas jelszava egyben a Francia Köztársaság jelszava is: szabadság, egyenlőség, testvériség. Engem nagyon érdekelt a szabadkőművesség, de elérhetetlennek tűnt. Mígnem Kemény Mihály egy szép napon elhívott magához. És akkor elkezdtünk beszélgetni. Emlékszem, a legjobban az lepett meg, hogy Párizsban is létezik egy magyar szabadkőműves páholy, a Martinovics páholy, amely végül is az 1908-ban Budapesten alakult páholy jogutódja. 2008-ban ünnepelte a századik évfordulóját, és az a megtiszteltetés ért, hogy én írtam a jegyzőkönyvet, annak a páholynak a titkáraként, amelyiknek anno a titkárát úgy hívták, hogy Ady Endre. Ebbe a páholyba azután a nyolcvanas évek elején – most 83-ra gondolok, azt hiszem – fölvételt kértem. Azért akartam a tagja lenni, mert egy olyan közösségbe szerettem volna bekerülni, amelyik kiszakít a hétköznapi üzleti világból. Úgy gondoltam, hogy ez egy olyan kulturális kör, amely fejlődési lehetőséget is adhat számomra, spirituálisan és kulturálisan egyaránt. Természetesen a titkossága is csábított, nem tagadom. Nagyon érdekelt, hogy vajon mi az ördög lehet Mozart Varázsfuvolájában szabadkőműves jelkép? Százszor láttam a darabot, de nem tudtam volna rájönni. A beavatás után persze rájöttem, miről szól, és írtam is róla egy előadást.
Az egyház és a szabadkőművesség között az egyik legfontosabb különbség, hogy míg az egyháznak vannak dogmái, kötelező hittételei, eddig a szabadkőművesség az abszolút lelkiismereti szabadságra hagyatkozik abban a nagy kérdésben, hogy létezik-e Teremtő, vagy sem. A szabadkőművesek a Világegyetem Nagy Építőmesterének hívják. Ez deizmus is lehet, de egy ateista megközelítés is. A szabadkőművesség másik nagyon jellegzetes vonása az, hogy nincs szabadkőműves Vatikán. Sőt, nagyon sok esetben éppenséggel a különböző szabadkőműves rendek nem viseltetnek feltétlenül testvériesen a másikkal szemben, de legalábbis rivalizálnak.
Egy szabadkőműves páholy szellemi műhely. Elhangzik az előadás valamilyen témáról, utána van a vita. Tehát mindig építkezés következik belőle. Itt jön az a jelképrendszer, amit szabadkőműves szimbolikának nevezünk, hogy elkezdek csiszolni egy követ, de nem fejezem be, hanem hagyom, hogy az utolsó vésőcsapásokat végezzék el mások, és így közösen építünk egy jelképes követ, egy jelképes elemet, amit beteszünk a közös egységes elembe.
Miről beszélünk? Hát az emberiség jobbításáról. Itt jön az a bizonyos nehezen megfogalmazható kulturális vagy eszmei vonal, amit a szabadkőművesség mindig is képviselt, a felvilágosodástól kezdve napjainkig, amely egy progresszív, társadalomépítő folyamat. Nem megyünk ki az utcára tüntetni, barikádokat emelni, hanem megpróbálunk kérdéseket megosztani egymás közt, csiszolgatva, javítgatva, meghallgatva az ellenérveket is. Mert a szabadkőművesség egyik legnagyobb erénye a tolerancia a másikkal szemben. Nincs sem vallási, sem etnikai, sem semmilyen megkülönböztetés. Mindenki egyenrangú. A másik oldalon pedig ott van a karitatív tevékenység. Magyarországon a XIX–XX. század fordulóján a szabadkőművesség számos olyan karitatív tettet hajtott végre, ami napjainkig maradandó. Például ők teremtették a Vakok Intézetét vagy az Országos Mentőszolgálatot – és a többit, és a többit. Sajnos arra, hogy ezt a nemes hagyományt napjainkban is folytassuk, nincs pénz.
Tehát én is a Martinovics páholy tagja lettem, amely, mint említettem, a Grande Loge de France, Franciaország Nagypáholyának a tagja. Franciaország Nagypáholya akkor több mint ezer páholyt számlált. A Martinovics páholy is csak egy volt az ezerből. És ennek egészen a kilencvenes évek végéig csak magyar tagjai voltak. Az első négy-öt év a tanulóéveket jelentette. Három fokozat létezett abban a kategóriában, ahová én bekerültem: a katedrálisépítő, kőfalazó céhek rendszere alapján volt inas, legény és mester. Elvileg minden egyes fokozaton legalább egy évet kellett eltölteni, és minden egyes év után egy vizsgadolgozatot bemutatni a páholy előtt, amit megvitattak. És sok esetben ízekre szedtek. Ha a páholy mesterei elfogadták, akkor a jelölt egy újabb beavatási szertartáson keresztül továbbléphetett. És ha már mesterfokra jutott, különböző tisztségeket tölthetett be a páholyon belül. Titkár, szónok, kapuőr, szertartásmester, egészen a főmesterig, aki a páholy munkáját vezeti. Ezeket a lépcsőfokokat én szépen apránként végig is jártam.
   Az a néhány év a nyolcvanas évek végéig, amit a Martinovics páholyban töltöttem, két szempontból volt nagyon fontos. Egyrészt szellemileg, kulturálisan nagyon-nagyon sokat kaptam az ott elhangzott előadásokból és az ott szerzett kapcsolatokból. Másfelől a francia páholyokon belül megtapasztaltam azt a bizonyos testvériséget és egyenlőséget, amit egyébként a hétköznapokban nem. Ahogy említettem korábban, a franciák eléggé tartózkodóak az idegenekkel szemben, főleg, ha valaki nem beszéli tökéletesen a nyelvüket. Itt, a páholyokon belül viszont nem volt ilyesmi: teljes egészében testvérként fogadtak el, függetlenül attól, hogy honnan jöttem. Ez nagyon sokat segített az integráció szempontjából.
Én nagy reményeket tápláltam azzal kapcsolatban, hogy itt valóban meg fog változni valami. Európai polgári demokrácia lesz. De nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem! Itt generációknak kell változni ahhoz, hogy mentalitásban utolérjék Nyugatot. Nem gazdaságilag! Az egy dolog. Valaki megfogalmazta már előttem is, hogy egy ilyen rendszerváltáshoz, ha jól tudom, hat hónap kell. Ahhoz, hogy a gazdasági rendszer helyreálljon, hat év, de ahhoz, hogy emberileg is átváltozzon: hatvan év. És ami nagyon meglepett, hogy gazdaságilag semmivel sem lett jobb a helyzet. Sőt rosszabb, ahogy azt tapasztaltuk. Az emberek mentalitása felborult. Kende Péter fogalmazta meg nagyon jól, hogy amorális világ született, ami nem immorális volt, hanem annál rosszabb. Amorális, mert nem voltak erkölcsi kapaszkodók, támpontok, amelyekbe az ember fogódzkodhatott volna. Korábban ugye meghatározott szabályok voltak, voltak tabuk, de egyik pillanatról a másikra azt mondták, hogy kérem szépen, vége a kötelező marxista-leninista ideológiának, amit szinte vallásos hódolattal követett az ország apraja-nagyja.
Ekkor a páholy főmestere, Márton László úgy látta, itt az idő, hogy Magyarországon újra beinduljon a szabadkőművesség, úgy gondolta, föl lehet eleveníteni a magyarországi Martinovics páholyt is. Erre az alkalomra összehívott Kismartonban egy szabadkőműves találkozót. Európa-szerte ugyanis több tucat magyar szabadkőműves élt. Nem csupán a Martinovics páholy visszatéréséről volt tehát szó, hanem arról, hogy újra fel kell építeni a magyar szabadkőművességet. Végül 91-ben megalakult a Magyarországi Nagyoriens Nagypáholy. Első nagymestere Papp Oszkár festőművész lett. Én ekkor még Párizsban éltem, és Márton Laci után én lettem a Martinovics páholy párizsi főmestere. És ezen az újraalakulási szertartáson én képviseltem a párizsi Martinovics páholyt. Főmesterségem harmadik évében, 94-ben lemondtam. Elsősorban családi okok miatt. A feleségem betegsége és minden, ami ezzel járt. Minden vonatkozásban nehéz volt, anyagilag is, lelkileg is.
Az én életem akkoriban kétszeresen is felfordult. Egyrészt a feleségem betegsége miatt, másrészt pedig a különböző munkahelyek változása miatt, a két gyerekkel a nyakamban. Jérôme már egyetemre járt, Elisabeth még akkor gimnáziumba. És sok anyagi problémám volt, tartozások, hitelek. A feleségem többször volt idegszanatóriumban, öngyilkossági kísérletet is végrehajtott. Depresszió, szóval idegileg ez nagyon megviselt. Anyagilag is, fizikailag is. Ennek ellenére elég sokat forgolódtam Magyarországon, különböző üzleti vállalkozásokat kezdeményezve.
Visszaköltözni Magyarországra? Fölmerül a kérdés, mennyire volt fontos nekem, hogy amikor végre megváltozott a rendszer, menjünk haza. Nem volt fontos! Egyrészt én elsősorban a sikertelenségek elől mentem el, hogy nem sikerült azt csinálnom, amit szerettem volna. Mindig egy elvárásnak kellett volna, hogy megfeleljek. És ezeket én ki nem állhattam. Én saját magamnak akartam megfelelni. Másrészt, és ez talán még fontosabb, úgy érzem, sikerült integrálódnom Franciaországba, a francia kultúrába. Én ott otthon éreztem magam. A feleségem francia volt, a baráti körünk is, az ismerősök is, a gyerekeim franciák lettek. Nekem nem kényszer-száműzetés volt, hogy Párizsban élek, ellenkezőleg: az egyik legnagyobb sikere az életemnek.
A kilencvenes évek elején elég sűrűn jöttem Magyarországra. Megindultak az üzleti vállalkozások, ebbe szintén belekontárkodtam – ez talán a legjobb kifejezés rám. És közben meghalt a feleségem 95-ben. El kellett dönteni, hogyan tovább. Itt Budapesten egy induló vállalkozásnak lehettem az egyik vezetője. Egy csomagolástechnikai cég keresett egy franciát, aki tud magyarul, és akinek kereskedelmi tapasztalata van. Ilyenből sok nem volt, úgyhogy nyilván megfeleltem nekik. És belefutottam egy párkapcsolatba is. A lányom akkor még csak tizenhat éves volt, valamilyen módon továbbtanulási lehetőséget kellett biztosítani neki. Úgyhogy így kötöttem ki Budapesten, Csepelen.
Elisabethet beírattam a Budapesti Francia Gimnáziumba. Öt évig járt oda, és szépen megtanult magyarul. Annyira, hogy amikor visszament 2000-ben Párizsba, a Sorbonne finnugor tanszékére is beiratkozott, ott még tanult magyarul is. De amikor már finnül kellett volna megtanulnia, az nem érdekelte. De hát az ő karrierje egy másik történet.
Elég gyorsan talpra álltam, sikerült visszatörlesztenem az összes tartozásomat. Ez a francia csomagolástechnikai cég négy év alatt villámgyorsan felpörgött. Akkor vesztettem negyvenmilliót, belebuktam. Teljesen egyszerűen azért, mert akkor nem volt euró – mint ahogy most sincs –, csak a különbség az, hogy a kinti valuták egymást fedezték, itt német márkában kérték az árajánlatokat, mert az volt a szimpatikus, és nem a francia frank, de forintban fizettek. Úgyhogy itt borzasztó kalamajka volt. Én pénzügyekben soha nem voltam jó, de a könyvelőm sem volt kifejezetten jó tanuló.
Az új kapcsolat: ez egy magyar hölgy volt. Nem igazán akarok belemenni a magánéletembe. A lényeg az, hogy az élettársam énektanárnő, és akkor vált el, volt egy tizenkét éves kislánya. Kezdetben harmonikusnak tűnő kapcsolat volt. A kezdeti idő békés volt, kellemes volt, szép volt. Végül is megköszönöm ennek a hölgynek, hogy pótanyja volt Elisabethnek abban a korszakban, amikor elég nehéz egy kamaszlánnyal kezdeni valamit. Pláne egy idegen országban. Úgyhogy én csak hálával tartozom neki ezért. Jól éltünk. Vettem egy házat, óriásit. Két háztartási alkalmazott, és kertész. Ebben az időszakban a Kanári-szigeteken szilveszterezhettünk. És Elisabeth pedig járhatott egy olyan gimnáziumba, ami ritkaságszámba ment Pesten. De az élettársam lányát is alapítványi gimnáziumba járathattuk. Ez egészen jól ment körülbelül 2000-ig. Ekkor tönkrement a kapcsolat. Először is azért, mert bár a két lány korban nem volt távol egymástól, más volt az értékrend, más a kultúra, más a fegyelmezettség. Amit szabad volt az egyiknek, azt nem volt szabad a másiknak, és fordítva. És ez súrlódásokat okozott a felnőttek között is. Ki-ki védte a saját gyerekét, és ez természetes és normális, csak éppen feszült helyzetben élni nincs értelme. A másik oka pedig a 2002-ben beindult politikai hisztéria, ami bejárta az országot, és ami lövészárkot ásott családokon belül is. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezért szakítottak. Úgyhogy ez a kapcsolat tönkrement. Ekkor már Budaörsön éltünk, szerényebb körülmények között. Ez a negyvenmilliós bukás kényszerített arra, hogy a jutalékomról öt éven keresztül lemondjak, amit aztán azt jelentette, hogy visszafizettem a tartozást. Ezt a házat vettük meg, amit átépíttettünk.
  Aztán a saját kft-met kibővítettem: az ipari csomagolóeszközök mellett – ezek hűtőházakat és autóalkatrész-gyártó cégeket szolgáltak ki – borászati töltőeszközök és dobozok forgalmazásába is belevágtam, ami még jobban meglendítette az üzletet. Úgyhogy végül is nem panaszkodhatom. Aztán 2003-ban kezdődött egy újabb kapcsolat, mert nem szeretek egyedül élni. És máig is tart Ágnessel, aki ápolónő.
Szeretnék még a szabadkőművességről beszélni egy keveset. Említettem, hogy a szabadkőművességen belül különböző fokozatok vannak, amelyeket úgy kell végigjárni, hogy közben az ember vizsgákat tesz le. Ezek a vizsgák tulajdonképpen előadások, amelyeket azután meg kell vitatni. Megemlítenék néhányat azok közül, amelyeket én letettem. A mestermunkám még Párizsban Ady Endre és a szabadkőművesség volt. Ez egy elég hosszú tanulmány, ami megjelent aztán később a Magyarországi Nagyoriens honlapján is. A második előadásom Az építő áldozat legendája Kőműves Kelemenné balladáján keresztül. Ez belecsúszik az egész szabadkőműves mítoszba: Hírám mester történetébe, aki Salamon templomának az építőmestere volt. Erre vezethető vissza az egész szabadkőműves mitológia, de most ebbe nem megyek bele. Hogy ez hogyan vetül ki az építő áldozat szerte a világon ismert történetébe vagy mítoszába, és hogyan jelenik meg nálunk a Kőműves Kelemenné balladájában. Erről szól az előadás. Aztán van egy előadás, amelynek az a címe, hogy A királyi művészetről. A szabadkőművességet hívják királyi művészetnek. Ez egy alkimista megközelítés. Természetesen ez is jelképes, mert nem aranyat készítenek, hanem az ember önmagát próbálja tökéletesíteni és megtalálni a Bölcsek Kövét. Csak címeket mondok: A Világegyetem Nagy Építőmesterének Dicsőségére. Ez egy választó határvonal a különböző típusú és rítusú szabadkőművesek között. Az angolszász szabadkőművesség megköveteli az istenhitet, a latin és így a francia meg nem. Tehát a latin irányzat abszolút a lelkiismereti szabadságra bízza a kérdést, hogy végül is ki a Világegyetem Nagy Építőmestere. Erről szólt ez az előadásom, ez már egy felső fokozathoz tartozik. A bor szimbolikájában az összes idevonatkozó jelképrendszert megkerestem. Ez is megjelent a Szabadkőműves páholymunkák című kiadványunkban. És írtam például Mozartról és a szabadkőművességről szintén ugyanabba a füzetbe. A Szabadkőművesség és egyetemlegességben pedig már egy kicsit egy kicsit a világpolgár és az egységes egyetemes értékrendek közötti párhuzamot pedzegetem. Az Ordo Ab Chao avagy változás és stabilitás a legfelsőbb fokozat, a harmincharmadik fokozat egyik előadása. Ahogy mondtam már, a szabadkőművesség jelképrendszere a katedrálisépítő céhekre alapul: inas – segéd – mester. De ennek van folytatása, a három fokozat fölött az úgynevezett felső fokozatok, és ebben is különböző rítusokat lehet megkülönböztetni. A harmincharmadik a legeslegfelsőbb, amelyik ennek az egész iniciatikus rendnek a piramisát zárja. A harminchármasok külön alkotnak egy Nagytanácsot, amelyik az egészet fölülről vezeti, de csak a fölsőbb fokokat. Az első három fok egy külön nagymester felügyelete alá tartozik. És nem is igazán tartozik számadással a fölső fokok elnökének, jóllehet sok esetben ugyanabban a fokozatban vannak már. És a Nagytanácsnak van egy elnöke, akit úgy hívnak magyarul, hogy teljhatalmú főparancsok. Ez vagyok most én. Büszkeség ide vagy oda, történelmi tény, hogy a magyar szabadkőművesség történetében rajtam kívül senki nem töltött be ennyi tisztséget ilyen hosszú időn keresztül. Háromszor voltam főmester, egyszer nagymester 2000-től 2003-ig, és most már nyolcadik éve teljhatalmú főparancsnok. Még egy évem van, mert ez kilencéves mandátum.
                                     2012 tavaszán sikerült végre publikálnom a könyvemet, a Hontalanok című regényemet, amit a nyolcvanas évek elején egyszer már megírtam, de akkor az íróasztalfiókban kötött ki. 2002-ben Olaszországban jártam, mint a Magyarországi Nagyoriens nagymestere. Rómában volt egy fogadás, ahol óriási ovációval köszöntöttek bennünket. Akkor kötöttünk egy kölcsönös barátsági szerződést az Olasz Nagyorienssel. (Nem avval, amelyik a maffiával volt összefonódva.) Ezen a szabadkőműves találkozón jutottam vissza Rómába huszonkilenc év után először. A díszvacsorán a belga nagymester megkérdezte, hogy jártál már itt? És elkezdtem neki mesélni. És lementem Latinára megnézni a tábort. Ez adta az ötletet, hogy újra kell írni ezt a regényt. De most már muszáj kiadni. Annál is inkább, mert ebben az időszakban kezdtem fölvenni a kapcsolatot a régi táborlakók közül jó néhánnyal. Nos, megírtam, megjelent és el is jutott szerte a világ minden sarkába. És ez önmagammal szembeni siker.
   Vannak még kiadási terveim. A második könyvem ennek a folytatása, aztán van egy novelláskötet, amit elkezdtem. A négy évszak nosztalgiája a címe, és kifejezetten a gyermekkorom környezetéről szól. Van egy verseskötet is, van egy esszékötet, amit kifejezetten a kőműveseknek írtam. De most nagyon aláhúzva kijelentem, hogy nem tartom magamat írónak, mint ahogy nem tartom magamat zenésznek, nem tartom magamat filmesnek, nem tartom magamat festőnek. A franciák azt mondják rám, hogy raté, ami azt jelenti körülbelül, hogy félresiklott tehetség. Ezt most nem hamis szerénykedésből mondom, hanem valóban így van.
El kell mondanom, hogy ez az oral history interjú nagyon furcsa szituáció a számomra. Az embernek olyan érzése van, mintha egy idegen ember előtt, vagy akár csak egy orvos előtt kellene levetkőznie, és bár az orvos nap mint nap lát meztelen betegeket, az interjúalany számára ez az egész a szemérmesség és az önmutogatás bizarr keveréke. Az ember óhatatlanul belecsúszik a dicsekvésbe, apró, jelentéktelen események felnagyításába, túlrészletezésébe, ugyanakkor esetleg fontos dolgok felett meg elsiklik.
Hogy ki vagyok most? Nos, a magyar értelmiség értékrendje alapján, ha nem is egy dilettáns, de mindenesetre nem vagyok több egy lelkes, autodidakta amatőrnél. Én ezt az értékrendet nem fogadom el, mert túlságosan emlékeztet a Kádár-korszak osztályosítására: munkás – paraszt – értelmiségi. Szerintem az embert kizárólag egyéni értékei alapján lehet megítélni – elsősorban erkölcsi értékeire gondolok –, nem pedig valamely kasztrendszerbe való sorolással. Ezért nem fogadom el például a diploma alapú értékelést sem.
Kamaszkori emlékeim tele vannak kudarccal, megaláztatásokkal, sikertelenségekkel, akár az iskoláimra, akár a családomra vagy a szerelmeimre gondolok. Ezek a kudarcok, megaláztatások és sikertelenségek voltak a disszidálás okai, amelyeket én akkoriban egyszerűen a korabeli politikai rendszer terhére róttam. Pedig tudat alatt vagy bevallatlanul valószínűleg tisztában voltam vele: saját gyengeségekről, lustaságokról, ügyetlenségekről van szó. Hiba, bűn, figyelmetlenség és értetlenség kétségtelenül felróható a szüleimnek is, felróható közvetlen környezetem megannyi irigy, kicsinyes vagy csak rosszhiszemű szereplőjének is. Ám az, hogy később sem tudtam mindezekkel megküzdeni, az eredendőnek hitt – vagy talán mégis valós? – tehetség hiányát igazolhatná. Azt a talán mégis sarjadó tehetséget, amely alkalmi segítséggel, kitartással és persze szerencsével az egekbe repíthetett volna. De hát nem így történt. És most, megöregedve, keseregve, szitkozódva tagadhatom a diploma alapú értékrendet, tagadhatom az entellektüelek, az értelmiségiek felsőbbrendűségét csupán azért, mert én személy szerint nem jutottam el közéjük, nem értem fel hozzájuk. És ezt bizony néha éreztetik is velem.
      Ugyanakkor nem fogadom el teljesen az anyagi javakra alapuló értékrendet sem. Annak ellenére, hogy messzi az átlag fölötti anyagi körülményeket teremtettem meg magamnak és a környezetemnek, legalábbis az utolsó húsz évben. Szinte kétségbeesetten kapaszkodom a szabadkőművesség hirdette elvekbe, melyek csak az ember egyéni, sajátos – elsősorban erkölcsi vonatkozású –, megkülönböztető értékeit fogadják el. No persze tudom, hogy a szabadkőművesség is elitista mozgalom, és nemcsak a tudatlan, de még a lelkes amatőr autodidaktákat is kinézi köreiből. Úgy gondolom azonban, hogy a szabadkőművességben végzett munkámmal azért mégiscsak sikerült valamit letennem az asztalra.
   Talán sokan mások teljes egészében a szocialista-kommunista rendszerre kenik Magyarország elhagyását, a disszidálást. Én nem. De ha már semmire sem vittem a társadalmi hierarchiában, marad régi barátom, Kemény Misi értékrendje, ami franciául úgy szól: „L’essentiele, ce n’est pas réussire dans la vie, mais réussire La Vie.” Magyarra talán úgy lehetne lefordítani:„Nem az élet sikerei a fontosak, hanem a sikeres élet.”
 
  Úgy gondolom, hatvanhárom évesen még nem jött el az idő, hogy végleges mérleget állítsak fel az életemről. Konkrét terveim vannak, és nem csupán az előbb említett megírandó könyvek, publikációk terén, hanem a mindennapokra, a környezetre vonatkozóan is. Így például amint nyugdíjba megyek, visszatérek Franciaországba, mondjam úgy: újra új életet kezdek. Úgy érzem, el kell mennem innen.
Ide illik egy régi versem, amelyet még Párizsban írtam a hetvenes évek közepén:
                                                  
EL KELL MENNEM
 
Ma, vagy holnap
pedig tudom,
hogy soha                                                                  marad a lusta hét
 
El kell mennem
                                                                                  mert megint belém botlottak
                                                                                  kis nyavalyás gondok
már virágot hordanak
a clochard-ok is
                                                                                  és torkom szorongatja
                                                                                  egy pimasz inggomb
El kell mennem
                                                                                  mert ökleim súlya
                                                                                  új kapukat kíván
                                                                                  keményebbet
                                                                                   vöröslő friss húst
                                                                                  szakítani
El kell mennem újra
                                                                                  a poshadt ízű reggelekből
                                                                                  az elnyűtt kocsmákból
                                                                                  a fingszagú metrókból
El kell mennem
Itt kell hagynom
                                                                                  havi pénzes kurváit
                                                                                  hivatalbajnok tökfejeknek
                                                                                  meg számlahuszár mitugrásznak
már virágot hordanak
a clochard-ok is
                                                                                  Koszos kirakatüvegét mossa
                                                                                  a hétfő délután
                                                                                  csíkos gombákat növesztettek
                                                                                  az asztalok is
És földszagú leveleken tálalja
tegnapról önmagát
egy látkép-árus nagykabát
                                                                                   Hiába keresek egyetlen szempárt
melltartóreklámok villognak
a műanyagerdőben
és plasztik-hernyók
meg alumíniumpatkányok
zabálják
a tegnapeste papírhulláit
                                                                                  El kell mennem
                                                                                  mert súlya van az éjszakáknak
                                                                                  megint
És nem marad
csak odvas fogak meg őszülő haj
                                                                                  El kell mennem
                                                                                  mert ide hallik újra
                                                                                  tagadásom
                                                                                  visszhangja
                       
 
Az  interjút 2013-ban készítette és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.