Jelenlegi hely

 

Németi Irén 1919. augusztus 8-án született Rosenzweig Irénként Nyíracsádon (Szabolcs megye) szegényparaszti családban. Szülei egy Újléta melletti tanyán gazdálkodtak, de 1929-ben, a nagy gazdasági válság miatt elárverezték a tanyát, és a család Debrecenbe költözött. 1930-ban az édesanyja meghalt hastífuszban. A nehéz anyagi körülmények ellenére az Izraelita Polgári Leányiskolában, majd méltányosságból a Női Felsőkereskedelmi Iskolában tanult, 1938-ban érettségizett. 1937-től részt vett a Szociáldemokrata Párt legális keretei között működő kommunista csoportok munkájában Debrecenben és Budapesten. 1944 júniusában Auschwitzba deportálták, majd Gleiwitzben volt rabmunkás. 1944 februárjában társaival együtt ismét bevagonírozták, Drezda felé indultak. Szállítás közben megszökött a vonatról, de elfogták, és Theresienstadtba vitték, ahonnan 1945. május 5-én szabadult. Gyalog indult haza. Az egyik bátyját munkaszolgálatból való szökésért kivégezték, a másik bátyja Ukrajnában, édesapja és mostohahúga Auschwitzban halt meg.
1945 júniusában házasságot kötött Németi Józseffel, aki a kommunista pártban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1953 után több évre Moszkvába küldték pártfőiskolára. Irén a nőmozgalomban dolgozott, majd pártiskolákban tanított történelmet. 1955-ben a budapesti pártközpontban helyezték át. 1957-ben kinevezték a Nők Lapja főszerkesztő-helyettesének. 1959 tavaszától 1986-ig a lap főszerkesztője volt. 1987-től nyugdíjas. 1971-ben Rózsa Ferenc-díjjal, 1994-ben Aranytoll-díjjal tüntették ki.

Németi Irén

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .
 
Én persze rettenetesen örültem, mert Debrecenben villamos is van, meg iskolába fogok járni, de édesanyám nagyon sírt. A bátyám nem akart jönni, mert ő nem akar más kutyája lenni. Debrecenben volt egy kocsmáros, aki felvette csaposnak. Egy szoba-konyhás lakásba költöztünk. Villany nem volt, és kerekes kút volt, tehát elég primitív körülmények közé kerültünk. A család fenntartója a bátyám lett, aki ezt a csapos munkát elvállalta. Meg volt egy tehenünk. A tej egyik felét vajnak csinálta anyám, és azt eladtuk. Apám járt a piacra, és a nagyságák után cipelte a bevásárlókosarakat, és azért kapott némi pénzt. Így éldegéltünk egy darabig.
Az 1930-as nyár rettenetesen meleg volt, és rengeteg dinnyét ettünk, mert olcsó volt, két fillérért lehetett kapni egy kiló dinnyét. Vettünk ötöt-hatot és kenyérrel ettük vacsorára, sokszor ebédre is. Akkor Debrecenben nagy tífuszjárvány volt, és édesanyámmal hastífuszt kaptunk. Nem volt biztosításunk, viszont orvosi kezelésre szükség volt. Máshoz nem tudtunk nyúlni, édesapám eladta egyetlen kincsünket, a tehenet, és az mind gyógyszerbe és a Dobler doktor úr zsebébe vándorolt. Egy hónapig feküdtünk, de édesanyám meghalt, nem tudott felépülni. Én akkor tizenegy éves voltam. Ez egy borzasztó trauma volt az életemben.
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.
 
Tizennégy-tizenöt éves korunkban jártunk a Déri Múzeum környékére, ott volt a sétálási és a randevúzási lehetőség, ott ismerkedtünk fiúkkal. De rendszerint beültünk a Déri Múzeumba és ott olvastunk. Olyan olvasmányok kerültek a kezembe, mint például H. G. Wells: William Clissold világa. Ennek hatására múlt el a vallásosságom, ami túl erős nem volt, de megtanított rá, hogy nem kell egy tőlünk függetlenül létező hatalomtól félni. Tehát vallástalan lettem, Boriskával egyetemben. Azután elkezdtünk Upton Sinclairt olvasni, vagy Jack Londontól a Kutató Sámuelt. Ennek a hatására pedig baloldaliakká váltunk. Ezekben a könyvekben – különösen Upton Sinclair Olaj! című regényében – ott van az összes mocsoksága annak a társadalomnak, amelyről hírt adott. És ott van a szegényekkel való szolidaritás. Ezt mindig megtárgyaltuk, és azon vettük észre magunkat, hogy baloldaliak lettünk.
A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.
 
A felvidéki területek visszacsatolása: Horthy Miklós Kassán
Magyar Világhíradó 768. 1938. november
Filmhíradók Online
 
Mi megbeszéltük akkor, hogy ezért majd nagy árat kell majd fizetnünk, de ezt csak a Népszava merte megírni, az is csak a sorok között. Mi megtanultunk a sorok között olvasni.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban.  Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
 Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
 Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
 A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.
 
 
Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz? Azután megfürödtünk, és mindenféle kacatokat adtak. Nekem egy szoknya, egy pizsamakabát jutott meg egy klumpa. Mikor kijöttünk, ott már volt a Sonderkommando, így hívták a különleges kommandót. Ezek lengyelek voltak, csíkos rabruhában. Akkor azt mondja a nő, aki elvált az anyjától, hogy mikor hozzák már az édesanyámat? „Ő már fent van, füst lett belőle!” – mondta valaki. Azt hittük, megbolondult, és még mindig nem sejtettünk semmit. Elmondta, hogy van krematórium is, odaviszik az öregeket és a betegeket, a gyerekeket. Ott ugyanolyan tusolóhoz hasonló rózsák voltak, csak abból nem víz, hanem gáz jött. De ezt csak később tudtuk meg. Akkor elvittek bennünket egy fából ácsolt blokkba. Én a 31-es blokkba kerültem. Egy óriási fabarakk volt, emeletes priccsekkel, két vagy három emelet. Én a földszintre kerültem, és mint egy liszteszsák, elterültem, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Hajnalban óriási ordítozásra ébredtem, hogy: „los, schnell”, gyorsan, s elindították a társaságot az Appelplatzra, tehát a díszszemlére, mi így hívtuk. Háromezer nő volt ott. Volt egy foglyokból kiválasztott nő, a Lageraltester, szlovák volt, ő kommandírozott bennünket, hogy kell állni, amikor jönnek a németek. S akkor hajnali két órától tíz óráig kellett ott álldogálni, étlen-szomjan, megvárni, amíg a Lagerführer meg az Aufseherin, a német felügyelőnő megszámolta ezt a szerencsétlen társaságot. Azután hozták az ennivalót: két deci feketekávét, cukor nélkül és egy darab fekete kenyeret. Ez volt a reggelink. Utána szélnek eresztettek bennünket, mindenki azt csinált, amit akart. Mászkáltak, sokan bementek a barakkba. Én nem, én élveztem a levegőt. Mindig mászkáltam, amikor lehetett, és Ady-, Petőfi-, József Attila-verset mondtam magamban.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
 A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.
 
A férjem előreindult, és öt-hat hétig egyedül volt Baján, mert a lakást, ahova költöztünk, rendbe kellett hozni. Mikor megérkezett, a pártközpont az egész megyei bizottságot kicserélte, mondván, hogy abszolút éberségre van szükség. Az előző garnitúrának voltak kapcsolatai a jugoszláv barátaikkal. Egy pár kilométerre volt a határ. Baján pártiskolai igazgató lettem, Tulajdonképpen a nullával volt egyenlő, amit egy megyei titkár felesége csinálhatott.
Baján nem sok sót ettünk meg, talán egy évig voltunk ott. 1950-ben Kecskemétre, az új megyeszékhelyre kellett költözni. Ekkor alakították ki Bács-Kiskun megyét. Szőlős megye volt, ez volt a tragédiája: a szőlő után ugyanis ötszörös begyűjtési kvótát kellett teljesíteni. A parasztoknak jóformán semmi nem maradt, még vetőmagra sem. Szörnyű helyzet volt. Egyszer Rákosi lejött Kecskemétre, és a férjem kérte a munkatársait, hogy szerezzenek egy darab kenyeret Bácskából; a híres búzatermő vidék kenyere már korpával meg répával volt keverve. Meg akarta mutatni Rákosinak, hogy egy kicsit lazítson ezen a présen. Gyanútlanul elmondta, hogy Rákosi elvtárs, kellene valamit segíteni, mert ezt nem bírják a parasztok, még vetnivalójuk sincs.
 
Rákosi Mátyás Kecskeméten
UMFI Magyar Filmhíradó 24. 1948. augusztus
Filmhíradók Online
 
Rákosi hallgatta, hallgatta, elsötétült a tekintete, és a maga joviális modorában azt mondta: „Tudja, barátocskám, nálunk a Szovjetunióban azok az elvtársak, akik az ellenséges rádiót hivatalból hallgatták, nagyon derék elvtársak, de akár akarták, akár nem, az ellenség befolyása alá kerültek, és időnként le kellett őket váltani. No, Isten megáldja!” Még megveregette a vállát is ennek a megdöbbent embernek. Ilyen idők voltak. Akkor még nem lett következménye, ellenben nagyon odafigyeltek a Jugoszláviával határos Bács-Kiskun megyére. 52-ben, a Központi Bizottság határozatában ki is jelentették, hogy Németi József, Bács-Kiskun megye első titkára elmulasztotta a kötelező éberséget.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.
 
1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni. Egyszer feljön a férjem, s mondja, Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke hívta föl, elébe tett egy jegyzőkönyvet, és azt mondta neki, váljon el a feleségétől, mert rendőrbesúgó volt. Ledöbbent, és azt mondta: kizárt dolognak tartom. A férjem tudott a háború előtti sikertelen beszervezési kísérletről. Hetekig tartott a procedúra. Önéletrajzot írattak velem. Nem ettem, nem ittam, leültem, és elkezdtem írni, a bölcsőmtől a koporsómig, minden nappal elszámoltam, hogy mikor mit csináltam, mikor mit gondoltam. Annak köszönhetem, hogy megúsztam a dolgot, hogy végül megbizonyosodtak róla: a debreceni lebukások idején én már Budapesten éltem. De Bárd András, a KEB elnökhelyettese csak annyit mondott, hogy napirendre térnek a kérdés felett. Nem azt, hogy maga ártatlan, meg meghurcoltuk.
 
Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953)
 
 
1953. március 5-én meghalt Sztálin. Nekem 53 júniusában esett le a húszfilléres, amikor Rákosi lemondott a miniszterelnökségről. S akkor vált nyilvánvalóvá az is, hogy Rajk-per egy koncepciós per volt. Attól a pillanattól kezdve én se Rákosinak, se a kormány bármely tagjának egy szavát sem hittem el tovább. Akkor vége volt a bizalomnak. Az 53. júniusi határozat után elindult egy erjedés a pártban, és a férjem is, én is eléggé nagyszájúak voltunk, ahol lehetett, csepültük a vezetést, taggyűléseken meg értekezleteken, a megyei pártbizottsági üléseken jól beolvastunk nekik. Előszedtük a begyűjtést, az erőszakos téesz-szervezést. A foganatja az volt, hogy leváltották a férjemet, és három évre Moszkvába küldték pártiskolába, engem meg felköltöztettek Budapestre, a pártközpontban kaptam beosztást, Nógrádi Sándor, az agitprop osztály vezetőjének a referense lettem.
 
Amikor Pestre fölkerültünk, kaptunk lakást, előttünk Komócsin Zoltán lakott itt. A Rózsadomb egy kis mellékutcájában volt, egy régi polgári társasházban. Kifestettük, rendbe hozattuk, mert nagyon le volt topisodva. Elmebaj, hogy a férjemet Moszkvába küldték, hogy meglett embereket – akkor a férjem már 39 éves volt – elszakítanak a családjuktól. Egy évben kétszer jöhettek haza, és mi is meglátogathattuk kétszer egy évben saját költségen. Egyetlenegy előnye lehetett, hogy megtanultak oroszul, de egyébként semmi értelme nem volt ennek az iskolának.
Én Nógrádi Sándornál dolgoztam, és akkor már forrt az egész párt. Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el. Mint egy méhkas, olyan volt a pártiskola, vitatkoztunk éjjel és nappal. Nagy vita volt azon is, menjünk-e mi is tüntetni október 23-án vagy ne menjünk. Végül úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk. Akkor már láttuk, hogy itt nagyon-nagy bajok lesznek. A Bem téren voltam egy pártiskolai barátnőmmel, s akkor már lyukas zászlók alatt vonultak az emberek.
 
Otthon voltam, amikor egyszer csak cseng a telefon, Pálffy György segédtisztje jelentkezett, hogy ez az ő lakása volt, kotródjunk el innen, mert géppisztollyal jön ki. Mondtam neki, uram, mi már nem tudom, hányadik lakók vagyunk, nekünk semmi közünk ahhoz, hogy maga mikor lakott itt. Akkor elmentünk Kukucska Jánosékhoz, aki az MDP Központi Vezetőség munkatársa volt, és a lakásába költöztünk. Sárika, a háztartási alkalmazottunk ott maradt, intézkedett a lakással. Egyszer egy éjszaka megjelentek a fegyveresek. Kukucska valószínűleg rajta volt a listájukon, s mondták, hogy a férfiak öltözzenek föl, viszik őket. Nem tudom, honnan a fenéből jutott eszembe, mondom nekik: „Mi nem voltunk se vérbírák, se ávéhás főnökök, mi pártmunkások voltunk, és ha maga ezt nem hiszi, menjen föl egy emelettel feljebb, és kérdezze meg Molnár Zoltánt, aki most az Írószövetség titkára.” Fölmentek, és Molnár Zoltán igazolta, hogy mi nem vagyunk se vérbírák, se semmi. Szóval neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Akkor jött az ágyúzás november 4-én, és gondoltuk, hogy most már csak hazamegyünk.
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.
 
  Lassan megismertük egymást, kiderült, hogy mégsem vagyok olyan agyalágyult, begyepesedett bürokrata, mint ahogyan azt ők elképzelték, és lassacskán elfogadtak és elkezdtek szakmailag is segíteni. Eltelt hat-nyolc hónap, mire túljutottam ezen a helyzeten, elkezdtem írni. Először egy acsai parasztasszonyról írtam, azután Tolsztoj unokájáról. Időnként ki lehetett menni, amikor a férjem kint volt, meglátogatni, és akkor egy pár riportot is írtam. s kiderült, hogy megütöm azt a színvonalat, amit a legjobb riporterek. Még Gyenes István is teljesen el volt képedve, Galsai Poncrác is, mondták, hogy nincsenek rosszul megírva. Egyszer éppen Moszkvában voltam, amikor Kovács Judit, a főszerkesztő felhívott: nagyszerű lehetősége van, a Nőtanács beosztotta egy delegációba és megy Kínába. Maradj még egy pár napig, mondta, azután menj haza, s vedd át a lap szerkesztését. Nekem sok vitám volt Kovács Judittal. Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval. Azt akartam, hogy egy becsületes, tisztességes, demokratikus, emberarcú szocializmus legyen ebben az országban, ami sokkal több jót ad az embereknek, mint bármelyik jóléti társadalom.
Hazajöttem Moszkvából, és alig hozták el a szerkesztői példányt a nyomdából, azonnal csengett a K-vonal. Azt mondja az instruktor: Amit maguk művelnek, az tarthatatlan. Mit műveltünk? Olvasta maga Szemes Piroska meg Fedor Ágnes riportját? A botrány azért tört ki – ez a tsz-szervezés kellős közepén volt – mert Szemes Piroska elment Sokorópátkára. Az asszonyok fogadták. Kérdezi, hol vannak a férfiak? Felmentek a hegyekbe. Minek mentek a hegyekbe? Megszöktek a népnevelők elől, akik lyukat beszélnek a hasukba. Kolbászt, szalonnát, pár demizson bort felvittek, és ott mulatják magukat. Ebből nem lett volna még semmi baj, hanem a Szabad Európa Rádió elemezte a riportot, és az volt a konklúzió, hogy ez a magyar parasztság megnyomorításának megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Ebből tört ki a botrány, ez volt az egyik cikk. A másik Fedor Ágnes cikke. Róla tudni kell, hogy báró Wesselényi Miklósnak volt a felesége. Fedor Ági írt egy cikket egy leányzóról, akinek az édesapja szabómester, nem dolgozik semmit, utálja a vasalógőzt, és egyébként is rühelli az egészet. Próbáltam menteni a menthetőt, de letorkolltak. Ez csak ürügy volt rá, hogy Kovács Juditot leváltsák, mert Szirmaival rühellték egymást.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.
 
Azt nem lehet mondani, hogy a szerkesztőség egy pártkáderekből álló társaság volt, mindenhonnan menesztett emberek dolgoztak ott. Aki nem volt jó a rádiónál, a Népszabadságnál, a többi napilapnál, az jó volt a Nők Lapjánál. Mind tehetséges emberek voltak. Zsigmondi Mária, akit azért rúgták ki a rádiótól, mert a nagyapja a Peidl-kormány tagja volt. Szemes Piroska nékoszista volt, és nem lépett vissza a pártba 56 után. Fedor Ágnes egy nagyon színes tollú újságíró volt, gyöngyöket írt, de ezek összevissza voltak, mint a szénakazal. Gyenes István egy minden kritikát elbíró, kitűnő, művelt olvasószerkesztő volt, aki Ovidiustól Pilinszkyig mindenkit és mindent ismert. Négy nyelven beszélt és megkérdőjelezhetetlen volt a véleménye az újságírásról, a stílusról. Rattai Márta a birkanyíró asszonytól a festőművészig mindenkit kitűnően tudott ábrázolni. Galsai Pongrác egy katolikus pap fia volt. Az apja negyven évig lelkipásztorkodott, azután beleszeretett egy tanárnőbe és otthagyta az egyházat. Galsait Pécsről szalajtották, mert ott volt neki valami zűrös ügye 56-ban, és nem volt szabad írnia. Akkoriban ő volt a lap korrektora. Egy idő után odajött hozzám: Irénke, itt most már lassan Kossuth-díjas korrektor leszek, írni szeretnék. Mondom, jól van Pongrác, írjon, örülök neki. Galsai írt is valamit, megjelent. Felhívott Naményi Géza, akkor a Tájékoztatási Hivatal vezetője: Maga nem tudja, hogy Galsai büntetésben van? Nekem ezt nem mondta senki – válaszoltam. – Van kifogása az írás tartalma ellen? Egyelőre nincs. Akkor most már zárjuk le a múltat. Én nem fogom megakadályozni, hogy Galsai írjon. Jó, de a maga felelősségére!. Akkor sem kellett mindent elfogadni. S nem terítették ki mindjárt az embert érte, ha ellentmondott.
Rédner Márta különös teremtés volt. Nagyon jó fotókat csinált, főleg az írókról. Ő volt a főbeolvasóm. Állandóan bírált, és sokszor elfogadtam, amit mondott, de nagyon sokat vitatkoztam is vele. Nagyon szerettem őt.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.
 
  A mi szerkesztőségünk arról volt híres, hogy tőlünk nem ment el senki a harminc év alatt, míg én ott voltam. Demokratikusan vezetni nagyon nehéz, nagy kínlódással jár. De csak így érdemes, mert másképp nem lehet eredményt elérni egy újság készítésénél. Talán az, hogy a Nők Lapja így fel tudott cseperedni, ennek a szabad szellemiségnek volt köszönhető.
Több rovata volt a Nők Lapjának. Volt a külpolitikai rovat, a rovatvezetőt Tarján Imrének hívták. Négy nyelven beszélt, remekült írt, csak szerette az alkoholt. Volt egy belpolitikai rovat, Zsigmondi Mária gondozta. Volt pedagógiai rovat, azt Bozóky Éva, Donáth Ferenc felesége. Az irodalommal általában Földes Anna foglalkozott. Rengeteg interjút csinált írókkal Dérytől, Németh Lászlóig, Illyésig, a kortárs magyar írók zöme hozzákapcsolódott a laphoz. Volt háztartási és levelezési rovat, ami egyike volt a legfontosabbaknak. Nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. Egy év alatt huszonötezer levél érkezett a szerkesztőségbe. Legtöbbször azt írták, hogy ők azért szeretik a Nők Lapját, mert nem politizál. A fenét, dehogynem politizáltunk! Úgy adtuk elő a dolgokat, hogy az emberek elfogadják, de nem lesipuskáztunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.  
  Egyszer nagyon megbíráltak bennünket, hogy a divat rovat nem a dolgozó nőket öltözteti. Elmondtam az értekezleten, és akkor elszürkült a divat-rovat, nagyon pocsék lett. Osváth Katalin volt a divat rovat vezetője. Egyszer mondom neki az értekezleten, hogy miért kell ilyen ronda, szürke dolgokat leadni? Azt mondja: hát ezt akartátok! Kérdezem, ki az a simaagyú, aki ilyeneket akar? Te voltál! – mondta. Nézd, Kati – mondtam, azóta már fejlődtem. Erre mindenki elkezdett röhögni, és tudtam, hogy most a tekintélymentés tekintélyvesztéssel jár, de elfogadtam a bírálatát. Egy jó közösség alakult ki ott. Mindenkinek fel kellett készülni négy-öt ötlettel, azt elmondták az értekezleten, ők maguk is megvitatták, és én döntöttem, hogy mit fogadjunk el, mit nem.
 
   A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.
Engem ezek a középkáderek ki nem állhattak, de nem tudtak belém kötni, mert védett a lap népszerűsége, az, hogy 1981-re felvittük a lapot egymillió példányig. A lap eltartotta magát, 52 millió forint tiszta haszon volt rajta, a felét az Országos Nőtanács kapta, fele pártunk és kormányunk kasszájába ment. És mindehhez a fizetésünk elég pocsék volt. A lapgazda formálisan a Magyar Nők Országos Tanácsa volt, és a főszerkesztői tisztemből adódóan én is tagja voltam. Általában egy értelmes testület volt. Nagyon sok dolgot kicsikart a hatalomból, okosan, például a gyermekgondozási segélyt a Nőtanács harcolta ki a lappal egyetemben, s ezt nagyra értékelték még a nyugati nőmozgalmak is.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.
 
        Bejártam a világot, és ez nagyon jó volt a lap számára, mert tágult a látóköröm. Sok olyan ötletet adott, ami korábban eszembe se jutott volna. Bátorságot is adott. Fél évig volt egy óriási vita a Nők Lapjában a népesedéspolitikáról. 1970-ben indítottam útjára. Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá. Fekete össze is állított egy könyvet belőle 1972-ben.
Majdhogynem abból élt a lap, hogy rengeteg levelet kaptunk, nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. A levelezési rovatban nyolcan dolgoztak és minden levélre válaszoltak. Egy ilyen levél nyomán született például a kismamák problémáiról szóló vitánk.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.
 
Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház. Molnár Gabriella üdvözölte a megjelenteket, és akkor engem külön is kért, hogy álljak fel és forduljak a közönség felé, és akkor egy nagy tapsot kaptam. Minden munkatársam ott volt. Én ennek borzasztóan örültem, elégtétel volt.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
 
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.