Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Amikor nagyapámékhoz kerültem, nagyanyám nagyon sokszor beteg volt, és megtanított tésztát gyúrni, főzni meg ágyneműt mosni teknőben, az utcáról behordani a vizet. Még csak általános iskolás voltam. A nagymamám nagyon vékony, alacsony nő volt, és sokat volt kórházban, és nekem kellett mosnom az ágyneműt gyerekfejjel, nekem kellett kivasalni, én hordtam a sok vizet, én mentem bevásárolni. Szóval nagyon-nagyon sok volt. Én mentem tojást árulni a piacra. Kinn az udvaron kellett leginkább mosni, mert ugye abban a kis előszobában hol? Úgyhogy szörnyű volt. És a mosakodási lehetőség is olyan volt, hogy egy nagy lavór volt, aztán kész. És állandóan ott keresztüljártak. Egyedül a barátnőmékhez mentem el, és ott beszélgettünk, zenét hallgattunk. Süteményt sütött az anyukája. Olyan egy-két órát voltam náluk. Ez a kis barátnőm annyira pátyolgatott, bátorított engem, és a családja mindig kérte a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát ők átérezték az én helyzetemet. Nagyapám mindig megmondta, hogy mikorra menjek haza, és később nem lehetett. Percre pontosan, inkább előbb, mint később, mert akkor biztos leszidott. És igaza volt, mert én is úgy nevelem a lányom, hogy itthon kell lenni, mert ha nem, akkor az ember nem tudja, mi történt, hogy miért nem jössz. Én erős voltam, olyan hirtelen megnőttem ötödik osztályos koromban, mikor az intézetben voltam két hónapot, hogy a saját nagyapám alig ismert meg. Úgyhogy erővel bírtam én, csak hát a lelkem...