Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével. Hogy addigra pénzt gyűjtök, megszerzem a fényképész-diplomát is, hogy valami legyen a zsebemben. Szóval, megfontoltabban akartam nekivágni. Például azon túl, hogy a gimnáziumban tanultam angolul, az elindulás előtt egy évig intenzív nyelvtanfolyamra is jártam. Tudatosan készültem rá, hogy ha én kikerülök, akkor ne adjanak el. Aztán telt-múlt az idő, és végképp szertefoszlott minden reményem, hogy itt bármit is sikerüljön elérnem.