Mert abban az időben, egészen a disszidálásomig igyekeztem eltűnni a szín elől. Ez nem igazán sikerült, mert 72. március 15-én Budapesten voltam egy szegedi barátommal, és belekeveredtünk a tüntetésbe. Az Ifjúsági Parkban volt valami koncert, autóstoppal mentünk föl. De már Szegeden hallottuk, hogy készül valami. Abban az időben március 15. nem volt piros betűs ünnep. Ez azt is jelentette, hogy a nemzetiszínű zászlót nem tűzték ki sehova. A szegedi egyetem rektora a saját felelősségére kitűzte a nemzetiszínű zászlót. Ez a hír eljutott majdnem mindenkihez. Pestre érve megkerestük az egyik havert, aki mondta, hogy tüntetés van a Petőfi-szobornál, és „gyertek már oda”. Persze, jövünk. Ott aztán nagyon gyorsan szétzavartak bennünket, gumibottal. Nem is nagyon volt magyarázkodás vagy fölszólítás. Miután a rock-koncertet is törölték, estefele, úgy kilenc-tíz óra körül megpróbáltam autóstoppal visszamenni Szegedre. A Soroksári úton nem állt meg egy autó sem. Fölhívtam a nagybátyámat, és elmentem hozzájuk. Legnagyobb meglepetésemre kit találok ott? Az édesapámat! Kérdeztem, miért jött utánam. „Hagytál egy cédulát, hogy följöttél Pestre, mi meg tudtuk, hogy itt mi van és féltettelek.” Ugye apám ezt az utat már egyszer megtette 56-ban, csak annak más lett a folytatása. Az én kalandomból aztán nem lett semmi.