Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át. Tudni kell, hogy ezek a határátkelőhelyek és a környékük tele volt embercsempésszel. Ebben az időszakban tízezrével disszidáltak az emberek a közép-kelet-európai országokból. Egyetlen nyári nap átment nyolc-tíz jugoszláv, román, bolgár csak ott, a koperi határrészen. Persze hogy nagyon sok volt az embercsempész ezen a környéken. Természetesen pénzért! Ha egy gyanús alak szédelgett az utcán, akiről messziről üvöltött, hogy nem odavaló, ahhoz elég hamar hozzácsapódott egy embercsempész vagy az embercsempészek közvetítője, fölajánlva a segítséget. Így jöttem én ott össze két-három emberrel is, akik aztán a végén valóban a határ felé segítettek, no persze, az összes pénzemért, ami nálam volt. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudom, de mindent értettem. Olyan fantasztikus időszak volt ez, mintha valami tudatmódosító hatása alatt lettem volna, megnyíltak csatornák a fejemben. Telepátia működött, és értettem őket. De ők is azonnal értették, hogy disszidálni akarok. A harmadik vagy negyedik kocsmában aztán előkerült „az” embercsempész! Volt egy autója, egy Moszkvics. Sötét éjszaka volt, fújt a szél.