Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki. Náluk nehéz politikai indokokat találni, mert a hatvanas évek végére úgy-ahogy beilleszkedtek a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakba, csak anyagilag nem jöttek ki. Ezek huszonöt és harmincöt közötti fiatalok voltak, általában családostul. A harmadik, az én kategóriám, a magányos fiatal, aki nekivág a nagyvilágnak. A népmesékből is ismert ez a történet. A szabadságvágy keveseknél fogalmazódott meg úgy, mint nálam. Ha megkérdezték tőlük, „miért jöttél ki?”, akkor azt mondták: „azért, mert nem adtak útlevelet”. És ez valahol igaz is. Meg vagyok róla győződve, hogy ha annak idején olyan nyugodtan lehetett volna utazgatni Nyugatra, mint most, olyan sokan nem disszidáltunk volna. Egy-két, három évre szerencsét próbálunk, mint ahogy manapság is a fiatalok, később az ember visszamegy, tapasztalattal, nyelvtudással esetleg. Aztán eléldegél, még a szerény anyagi körülmények között is, amit annak idején a szocializmus tudott nyújtani. Az igazi politikai menekülteknek esélyük sem volt rá, hogy disszidáljanak. Ha valaki szamizdatot írt vagy netán tüntetni mert, annak aztán végképp nem volt esélye az útlevélre. Ha nem is zárták őket börtönbe, állandó megfigyelés alatt tartották.