A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”