Tovább a szövegrészlethez...
1956

1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított. Lehetetlen elképzelni, hogy én Brusznyai Árpádhoz nem csatlakoztam volna! Abban a pillanatban mellé álltam volna! Október 23-án délelőttös voltam, ebéd után mentem be Budapestre, azzal, hogy este elmegyek a Zeneakadémiára, vagy a színházba, vagy az Operába, ahova tudok, vagy meglátogatom a rokonokat. A Nyugati pályaudvaron kilépek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és emberek különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ávósok!” Mindet nem tudom elsorolni. „Ejnye – mondom –, hát itt a helyem!” A feleségem nagybátyjáékhoz azonban fel kellett ugranom. Ott volt három fiú, szóltam nekik, hogy „Jenő – Járay Jenőnek hívták – ,gyertek le! Odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk vissza. Így kerültünk a Sztálin-szobor ledöntéséhez, majd tovább a Rádióhoz. Később mentem a hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam. Az új Szabad Népet osztogattam az utcán. A nagybátyám pedig, dr. Egey Zoltán a klinikára járt be állandóan a sebesülteket műteni.