Amikor befejeztem a polgármesteri tevékenységemet, akkor lett Galgóc az állandó lakásunk, amit még 76-ban vettünk meg. Megalakítottam itt a Sajógalgóc Baráti Köre Egyesületet, megválasztottak elnöknek, és elhatároztuk, hogy mi kulturális területen fogunk ténykedni a falu érdekében. Az egyesület tagsága az ismerőseim közül került ki, elsősorban azok, akik hozzánk hasonlóan betelepedtek ide. A kórházból a fogászat főorvosa, a Polgármesteri Hivatalból a főtanácsadó, Miskolcról a Hitelbank igazgatója – olyan emberek, akik megunták a városi életet, és lehetőségük volt, hogy ide kijöjjenek. Alapelv volt mindnyájunk számára, hogy eredeti stílusukban hozzuk rendbe a házakat. Ezeknek a falusi házaknak hangulata van, lelke van, ezt elrontani nem szabad! Ezek a házak, amelyekbe mi költöztünk, jobbára gazdátlanok voltak. Mint a Baráti Kör tagjai, a műemlékvédelemre helyeztük a fő hangsúlyt itt a faluban. Ráday Mihálynak is a kezébe került egy újságkép a házunkról. Egy héttel utána telefon jött tőle, hogy lejönne a fényképészével, és interjút készítenének velem. „Természetes, uram, ez magától értetődik.” Ekkor ment a tévében a városvédő műsora, az „Unokáink sem fogják látni”. Le is jött Ráday Mihály, a tornácon készítette az interjút velem. Egy év eltelt, akkor egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy kitüntetnek a Podmaniczky-díjjal.