A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.