A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. Csak aztán már mikor augusztus-szeptemberben kezdődtek a szóbeszédek, akkor kezdtem hallgatózni jobban a tisztek beszélgetéseire. Sokszor meghívtak éngem a tisztek, a feleségemmel együtt ritkán mentünk, ő a gyerekek miatt legtöbbször nem jött. Jellemző, négy tiszttel elmentünk Hajmáskéren a kocsmába, a kocsma az egyetlen szórakozóhely. Szórakozóhely?! A feleségem nem ellenezte ezt, hát miért ellenezte volna?! Szibériában jellemző, hogy a férfi iszik. Meg akkor olcsó volt az ital, ötvenkét forint volt egy liter pálinka. És kis híján ránk támadtak ott vagy húszan, akik ott italoztak a kocsmában. ’56. augusztus körül volt. ’56 augusztusának végén bementünk Várpalotára, ott van nem messze, a Korona étterembe. Lejtős mellette az út, ide beállt a kocsi, két tiszt volt meg én mint tolmács, meg a sofőr, bementünk az étterembe, közben eleredt az eső. Ott voltunk vagy két óra hosszat, ott táncoltak, szórakoztak, ittak, mi is ott iszogattunk ezt, azt, amazt, és mire kimentünk, mind a négy gumi ki volt szúrva, késsel. Három centiméteres lyukak rajta. Most azon a sáros úton, jó, hogy volt nálunk két faék, én is a Zsigulival mindig vittem magammal két faéket, hogy bárhol megállok, tudjak egyet rakni a kerekek alá. Meg amikor Vecsésen voltunk, amikor már elmentünk Hajmáskérről, november után, már a forradalom után, véresre verték a feleségem a hentesüzletben. „Rohadt kurva ruszki, menj haza!” – én meg hallgattam kint. Aztán berohantam, de akkor már folyt az orrából a vér. „Megzabáljátok a húst, azért éhezünk mi magyarok!” Aztán mondtam nekik: „Szerencsétlen asszony, hát ez a szerencsétlen szibériai lány a hibás, mert neked nincs hús?” „Maga ki!? Majd agyonverünk téged is, te rohadt ruszkibérenc!” – nekem. November után bementem újra Andropovhoz, de nem tudott fogadni, mert nem tudom, kik voltak nála, mondta, hogy jöjjek be másnap. Na jó, akkor másnap bementem megint. Vecsésre gyalog mentem vissza, nem volt közlekedés, szinte semmi közlekedés nem volt. A főbb vonalakon már úgy helyre volt állítva, ugye, egy hónap múlva már volt közlekedés, de nem nagyon. Leszakadva a vezetékek, kitörve az oszlopok, ugye a sín, a sínbe is bele volt lőve, de hát… akkor már volt közlekedés, de csak a főbb vonalakon. Úgyhogy onnan úgy három-négy kilométert már gyalog kellett mennem, a Fradi-pályától. És Andropov mondta, hogy a családnak megvan az útlevele, ők szovjet állampolgárok, még le sincs az útlevelük járva, de éngem ő nem tud javasolni, mert neki ebbe beleszólása nincs. Éppúgy, mint azelőtt, kell kérni útlevelet, abba kell kiutazási engedély, vízum. És nem adták meg a kiutazási engedélyt. Eltelt egy hónap, két hónap, vártam, semmi. Megint bementem, semmi. Telt az idő, kitavaszodott. Én közben elköltöztem Hajmáskérről, már tovább nem alkalmazhattak, minden magyart elbocsátottak, aki a szovjet hadseregnél volt polgári alkalmazott, megvan a bélyegző a személyazonosságimban, a munkakönyvemben. Nem alkalmazhattak, de amíg ott voltam és dolgoztam, tehát október 23-ig, utána már nem dolgoztam semmit, arra a három hétre megkaptam a fizetésemet, valami 3000 forintot. Abba is beletelt vagy két nap, mire megkaptam, mire elintéztük a papírokat, mindent, és akkor be kellett mennem Fehérvárra, Fehérváron beütötték a személyazonosságimba, hogy el vagyok bocsátva. Úgyhogy leszámoltam és kész. Amúgy senki nem tudta, a szüleimen kívül, hogy a szovjeteknek dolgozok, senki nem tudta.