Tovább a szövegrészlethez...
családi kapcsolat

Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, így anyám egy elnyomott kisebbség lett a családban. Ő családi háttér nélküli ember volt, kilenc-tíz évesen szálegyedül maradt a világban, vadidegen rokonokhoz került, idegen országba, annak a nyelvét tanulta meg jobban, és még szégyenkeznie is kellett, amikor hazajött Magyarországra, hogy nem beszéli jól az anyanyelvét. Én ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem igazából. A robbanás úgy történt, hogy anyám iránt a munkahelyén elkezdett érdeklődni egy úriember, akit elhagyott a felesége. Irénke ott volt gyakorlatilag parlagon, és összejöttek. Apám el se tudta képzelni, hogy az ő Irénkéje valaha is elmenjen. Apám volt vérig sértve, holott anyám csak azt mondta: ja, ha te annyi, akkor én ennyi. Anyám összesen ötvenkilenc évet élt. A húszas évei elején volt, amikor megszülettem, mire felnőttem, lett negyven körül, aztán jött egy rövid évtized Gercsár Laci bácsival, aki kollégája volt, majd a férje lett. Laci bácsi imádta a mamámat, értékelte őt, de tíz év múlva meghalt rákban. És akkor jött a „temetői végkifejlet” Gyula bácsival. Az élet adott a mamámnak egy egészen sajátságos elégtételt. Így tudom mondani. Amikor már özvegyen ott csámborgott a temetőkertben, akkor mit tesz isten, összetalálkozik egy távoli rokonával, aki akkor vesztette el a feleségét. És ők 1967-től 72-ig öt intenzív évet éltek együtt.