Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni. Nálunk, Miskolcon egészen más volt a forradalom iránya: menjenek ki az orosz csapatok, lépjünk ki a Varsói Egyezményből, teremtsünk önálló magyar szocialista társadalmat, ahol földet, gyárat vissza nem adunk. Somogyvári beszéde közben többen bekiabáltak, nagy volt a zűrzavar. Fel akartam szólalni, de elzavartak. Elkezdtem, hogy elvtársak, utána mondtam volna, hogy polgártársak, engedjétek meg, hogy ismertessem a miskolciak álláspontját. Hát nem engedték elmondani. Akkor Bélával együtt otthagytuk őket, visszamentünk a szállodába. Utána, olyan két óra múlva volt egy másik értekezlet, ugyancsak a városházán, de egy másik szobában. Azon már csak huszonvalahányan voltunk, normális körülmények között mehetett minden. Jelen voltak a dunántúli vezetők, élükön Szigethy Attilával. Szigethyt nagyon értelmes embernek láttam, utólag tudtam meg, hogy országgyűlési képviselő is volt. Elmondták, hogy megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot, és felkértek bennünket, mi is alakítsunk hasonlót az ország másik felében. Ismertettem a borsodiak álláspontját, ami lényegében megegyezett a Dunántúli Nemzeti Tanács célkitűzéseivel, és ígéretet tettem rá, hogy otthon mindenről referálok, majd kialakítjuk az álláspontunkat, mert én nem vagyok illetékes dönteni. Aztán eljöttem. Nagyon megviselt az odajutás, a repülőgépen végighánytam az utat, és még előttem volt a másnapi visszaút.