Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek. A pedellusnő mondta, hogy a diákok felsorakoztak az udvaron, és kivonultak a hátsó kapun. Öntevékenyek voltak, de azt hiszem, hogy a városi hangulat hatására történt. Mosonmagyaróvár gyárváros, ott van a Mofém-gyár, a Timföldgyár, a Mezőgazdasági Gépgyár, a Fogkefegyár, a Selyemkikészítő Gyár, és mivel a szülők többnyire ezek valamelyikében dolgoztak, akár műszaki emberként, akár gyári munkásként, a gyerekek valószínűleg értesültek róla, hogy a városban valami készülőben van, csak mi nem tudtuk, akik végeredményben egy zárt tanári szobában töltöttük ezeket a napokat is. Tisztáztuk, hogy a diákok a Gazdasági Akadémia felé indultak, és mi utánuk mentünk. A gimnazisták csatlakoztak a gazdászokhoz, és ott már munkások is voltak. Nem tudtuk, mi a program, semmit nem tudtunk, de éreztük, hogy a diákok akciója a budapesti forradalom melletti szimpátiatüntetésnek indul.  Csendesen vonult a tömeg. Jelszavak, kiabálás, hangoskodás nem volt, éneklés igen, Kossuth-nóták, meg ehhez hasonlók. Elég hamar beértünk a városközpontba. Hogy milyen jellegű is ez a felvonulás, az ott derült ki, amikor egy gazdászfiú elszavalta a Talpra magyart, és felolvasták az egyetemisták, illetve a főiskolások által összeállított 12 pontot. Ez az ottaniak 12 pontja volt, de azt hiszem, hogy nagy részben fedhette a budapesti 12 pontot. Mindez a Szentháromság-szobor közelében történt. A munkások közül valaki elkiáltotta magát, hogy szedjék le a vörös csillagokat. Ha jól emlékszem, az első csillag a városháza tetejéről hullott le. Amikor a bádogcsillag leesett és hatalmas zörgéssel elérte az úttestet, óriási üdvrivalgás lett. Ez volt az összes hangoskodás, más nem. Aztán a pártház tetejéről is rövid úton ledobták vagy leakasztották a csillagot. A gazdászok, a gimnazisták és az ott lévő munkások vonultunk tovább a Lenin úton. Itt öt-hatszázan lehettünk, majd elértünk a posta előtti térre, ahol további ezerötszáz-kétezer ember volt már. Be sem tudtunk jutni a térre a nagy tömeg miatt. Lehettünk akár háromezren is. A járásbíróság mögötti börtönépület utcája előtt várakoztunk. Itt zajlott le az első, atrocitásnak nevezhető valami, amit nem értettünk, de nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy miről is van szó. A tömeg a politikai foglyok kiengedését követelte. Két fegyőr kivezetett egy személyt az ajtóig. Látszott, hogy vezetik, tehát őrizet alatt hozták ki. Akkor három-négy munkás odament, és mindegyik lekent ennek az illetőnek egy vagy két pofont. Eleredt az orra vére, utána visszavitték a börtönbe. Meglepődtünk, hiszen arról volt szó, hogy politikai foglyokat engednek szabadon. Végül kiderült, hogy a Mofém egyik gyárának volt a főrendésze, és néhány hónappal korábban a szolgálati fegyverével erőszakos bűncselekményt követett el, a munkások azt akarták megtorolni.  Én nem láttam több foglyot kijönni, de úgy tudom, hogy a politikai foglyokat végül egy-két óra múlva kiengedték. Az ottani ácsorgásunk félórája tartott, amikor egy férfi kiemelkedett a tömegből, valószínűleg felemelték, és intézkedett, hogy a gimnazisták vonuljanak az 1848-as emlékműhöz, a többiek pedig menjenek tovább a Timföldgyárhoz, mert az ottani dolgozókat nem engedte ki az igazgató, mondván, ha a kohókba beledermed a fém, az komoly gazdasági problémát okoz. Akkor még nem merült fel, hogy menjenek az államvédelmi laktanyához. Mi a Lenin úton mentünk tovább, a kórház, majd a rendőrség előtt vezetett az út. Arra konkrétan emlékszem, hogy a rendőrség előtt már vöröscsillag-mentes sapkában állt néhány rendőr, bennünk még a gondolata sem merült föl annak, hogy bárki is ellenezné, amit csinálunk. Később kiderült, hogy a rendőrség már át is állt, 25-én vagy talán már 24-én az Államvédelmi Hatóság lefegyverezte őket. A rendőrségi küldöttől hallottam, amikor a nemzeti tanácsba, mint pedagógus delegált bekerültem, hogy ők nem tudtak semmit sem csinálni a sortűz megakadályozására, mert nem volt fegyverük. Később a börtönben találkoztam a műszaki laktanya parancsnokával, aki szintén arról beszélt, hogy őket is lefegyverezték az ávósok.