Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára. Az egyértelmű volt, hogy a behozott két ávós még mindig ott van az épületben. Újból kezdődött az ordibálás, hogy mi lesz már, meg hasonlók. Az igazgatónk aztán átjött a városházáról, megtartotta rövid ismertetőjét, hogy megalakul a Forradalmi Nemzeti Tanács, a pedagógusok egy személyt delegálnak oda, azért jöttünk össze, hogy megválasszuk a küldöttet. Azt mondta, mivel ő volt odaát, tudja, mit kell csinálni, és éreztette, hogy nekünk már csak meg kell erősítenünk őt ebben a pozícióban. Egy általános iskolai tanárnő közbekiabált: Miért kellene nekünk éppen magát megválasztani? Válasszunk! Mi a véleménye a társaságnak? És akkor kezdtek hozzászólni a kollégák. Én is felszólaltam. Körülbelül azt mondtam, hogy azért vagyunk tanárok, mert vannak diákok, és nem fordítva, éppen ezért olyan személyt válasszunk meg küldöttnek, aki a diákság érdekeit is képviselni tudja. Valaki javasolta, hogy titkosan válasszunk, osszunk ki cédulákat, mindenki írjon rá egy nevet, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a pedagógusküldött. Én a barátom, Csete Lajos általános iskolai tanár nevét írtam a cédulára. Aztán az igazgató kezdte bontogatni, de elég ügyefogyottan, erre Csete Lajos fölugrott, átvette a parancsnokságot, és egyesével felolvasta a neveket. Az igazgató fölírta a táblára és húzott mögéjük egy vonást. Ebinger, Csete neve mögött szaporodtak a strigulák, aztán Ládi is kapott néhányat. Öt-hat név került fel a táblára, és húsz feletti volt a Csete meg az Ebinger neve melletti rovátka. Összeszámolták, egy szavazattal többet kaptam, mint a Lajos. Felszólaltam, hogy ne én legyek, de mondták, hogy a szavazás lebonyolódott, én lettem a pedagógusküldött, kész. Még megkérdeztem, hogy nem lehetne-e együtt mennünk Lajossal, de nemigen figyeltek rám. Lajos azt mondta, ő nem is vállalná, mert megy fel Pestre az öccséhez. Az igazgató sértődötten bevonult az igazgatói szobába.  Ekkor már tizenegy-fél tizenkettő körül járt, és hirtelen feltűnt, hogy kint nincs zaj. Kinéztünk az ablakon: egy fia lélek sem volt az utcán. Jó páran kimentünk, és megkérdeztük a még ott csellengőktől, mi történt. Azt mondták, hogy Vági József ávós tiszt kiugrott az ablakon, és agyontiporták. Később kiderült, hogy bementek a kórházba, ahonnan kihoztak egy másik ávóst és felakasztották. A harmadikról, akit még kint a laktanyánál lincseltek meg, csak jóval később értesültem.  Ebéd után felmentem a városházára. Politikailag nem voltam olyan érett, hogy felfogjam, mi is az a Forradalmi Nemzeti Tanács, de azt láttam, hogy nagy balhé van, a hatalom elleni felkelés, és tudtam, hogy akiben van egy kis becsület, annak részt kell venni benne. Azon nem meditáltam, hogy mivel jár. Megválasztottak, oda kell menni. Ifjúi lendületem volt, kétségtelen. Politikailag makulátlan voltam a tanárok és a diákok előtt is, nem voltam jellemtelen, nem alkudtam meg semmiben sem, nem voltam beijedős, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom.  A tanácselnöki szoba előtt, az úgynevezett titkári szobában ült az a köpcös férfi, akit előző nap láttam segédkezni a vörös csillag leszedésében a városháza épületéről. Egy munkás is ült ott, előtte papírok, és miután megmondtam neki, hogy a pedagógusküldött vagyok, kiállította a nevemre az ideiglenes forradalmi nemzeti tanácsi igazolványt, és föltűzött a karomra egy széles nemzetiszínű karszalagot, a közepén a városi tanács pecsétjével. Bevonultam a belső szobába, ahol már nyolcan-tízen gyülekeztünk, a városi Ideiglenes Nemzeti Tanács tagjai. Két órával korábban ugrott ki az ávós, mindenki arról beszélt. Ahogy mondták, kísérték át az egyik helyiségből a másikba, akkor nekirohant az ablaknak és kiugrott. Vele azt kellett volna tisztázni, hogy volt-e tűzparancs és ki adta ki, de nem sikerült. Mosonmagyaróvár népe a laktanya parancsnokát vádolta, de ő még délután kiszökött Csehszlovákiába