Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon. Úgy kell elképzelni, hogy voltunk ott öten-hatan, valaki bejött, mondott valamit, és valaki azonnal elment intézkedni. Például felmerült, hogy az ávósok élénk tevékenységet folytatnak a telefonvonalakon, ezért ki akarták kapcsolni az államvédelmi tisztek telefonjait. A postaigazgató a törvényre hivatkozva nem engedélyezte a kikapcsolást, ezért valakinek oda kellett menni, és intézkedni, hogy kapcsolják ki a telefonokat, nehogy újabb akciók szerveződjenek. Vagy: mivel a hegyeshalmi határ a mosonmagyaróvári tanács felügyelete alá tartozott, minden percben betelefonáltak valamiért. Később delegáltak oda egy-két személyt és tolmácsot is, akik önállóan tudtak tevékenykedni.  27-én délután vagy 28-án jött egy magyarul tudó osztrák újságíró, aki Lugosi Gézával, az elnökkel akart interjút készíteni. Géza azt mondta, hogy mi nem foglalkozunk ezzel, menjen be Győrbe. Apropószerűen odavetette nekem, jó lenne, ha elmennék vele, és körülnéznék a városban. Egy bogárhátú Volkswagennel mentünk, útközben beszélgettünk. Elmondtam a sortűzről, amit tudtam, de őt érdekelte a fizetésem is, meg a véleményem a kialakult helyzetről.  Este 8-kor Szigethy Attila a győri városházán tartott sajtóértekezletet külföldi újságírók számára. Egy kis irodahelyiségben zsúfolódtunk össze vagy tizenöten, alig lehetett látni a cigarettafüsttől. Szigethy Attilát akkor láttam először, egy szót nem váltottam vele, hátul álltam, hallgattam. Angolul és németül tették fel neki a kérdéseket, magyarul egyetlen kérdés sem hangzott el. Szigethy Attila visszafogott válaszokat adott. Néhány kérdésre konkrétan emlékszem. Megkérdezték például, hogy a Győr városi Nemzeti Tanács elképzelései mennyiben illeszkednek a jugoszláv modellhez. Erre azt válaszolta, hogy programjukban a függetlenség benne van, de a jugoszláv modellt teljes egészében nem kívánja átvenni a nemzeti tanács. Hogy aztán mi volt a különbség, azt nem tudom. Barátja-e Nagy Imrének? Erre igennel válaszolt. Várható-e Győr megyében, hogy a szovjet páncélosok támadást indítanak a nemzeti tanács és a város nemzetőrsége vagy kialakult fegyveres alakulatai ellen? Szigethy Attila azt állította, hogy nem várható. Úgy emlékszem, felmerült az a kérdés is, elismerik-e Nagy Imre kormányát. Feltételekkel elismerik – volt a válasz. Politikai síkon mozgott a sajtótájékoztató, gyakorlati tennivalókról nem esett szó.  Én nem így képzeltem el a forradalom Győr megyei vezérét. Kissé köpcös, joviális úriember volt. A városháza előtt egy-két ezres tömeg ordított, nehezen tudtam elképzelni, hogy tűzbe tudná hozni vagy meg tudná fékezni őket, de mint politikus, nem keltett rossz benyomást. Fiatalabb voltam nála legalább harminc évvel, én azon voltam, hogy a város meghozta a maga áldozatát, legyen rend, legyen fegyelem, fejeződjön be az egész, de a forradalom győzelmével. Legyen független és szabad az ország. Éltem a koalíciós időszakban is, tudtam, hogy mi a szabad választás. Már 27-én, 28-án felmerült a többpártrendszer, a beszolgáltatás eltörlése, Rákosi egész garnitúrájának a menesztése stb. Nagy Imrében azt a politikust láttam, aki meg tudja valósítani az ország felemelkedését, függetlenül attól, hogy akkor még nem beszélt semlegességről meg Varsói Szerződésről. Az oroszok menjenek haza, az egyértelmű volt, már a 26-i felvonuláson, az ávós sortűz előtt elhangzott, és az oroszok még mindig ott voltak.