A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz. Úgy döntöttünk, valakinek be kell menni Győrbe, és ott megoldást találni a közlekedési dugó megszüntetésére. A pártbizottság kocsijával, a párt sofőrjével mentem. Büszkén mondta, hogy végre tud segíteni másoknak is, nemcsak a párt embereit cipeli. Elég körülményesen jutottunk be Győrbe. Ezen a szakaszon is olyan dugó volt már, hogy néha csak az árok szélén lehetett menni. Ezen a napon alakult meg Győrben a Dunántúli Nemzeti Tanács. Nem mentünk be, csak benéztünk az alakuló gyűlésre, láttuk a géppisztolyos delegátusokat meg a pulpituson ülő embereket. Nagyon zűrzavaros tanácskozás volt. Kétszer beüzentem valakivel, küldjék ki egy rövid időre Szigethy Attilát, hogy beszélhessünk vele. Legalább félórát vártunk rá. Két mondatot váltottam vele, elmondtam, mi a probléma, kértem, hogy állítsák le a forgalmat Mosonmagyaróvár felé, és mi megoldjuk, hogy a szállítmányok bejussanak Győrbe. Azonnal intézkedem – mondta –, és visszament az ülésterembe. Fél nap múlva normálisan beindult a közlekedés. Ennyit beszéltem Szigethy Attilával. Később a bíróság kellőképpen fontossá tette ezt a beszélgetést.