Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra. Úgy tudom, a búcsúztatás a laktanya udvarán zajlott le. Hogy ott hányan voltak, arról nem tudok, én csak az ablakom alatt elvonuló tömeget néztem, amennyiben a negyven-ötven fő tömegnek számít. Ennyi ember lehetett, aki már ekkor belépett a pártba, másokról elképzelhetetlennek tartottam, hogy kapható lett volna az egész város szeme láttára végigvonulni. Hozzáteszem, hogy egy párt melletti tüntetés már januárban lezajlott, amikor negyvenen-ötvenen mozgalmi dalokat énekelve végigvonultak a Lenin úton, aztán egy kis kanyarral rátértek a Magyar utcára, és szép lassan elolvadtak, mert a járdán lévő lakosok kiröhögték, cikizték őket. Ezért is gondolta az ember, hogy itt azért visszaállni nem tud minden, ahogyan aztán később mégiscsak visszaállt. Hat órára kellett bemennem a rendőrségre, szintén Tóth főhadnagy fogadott, felkísért a szobájába. Arra konkrétan emlékszem, hogy föltette nekem a prózai kérdést: tanár létére magának mi nem tetszett itt? Erre én azt válaszoltam, hogy az 1040 forintos fizetésem, és mellesleg a tömegmészárlást sem szeretem. Kissé meglepődött, és megkérdezte, hogy az ávós sortűzre gondolok-e. Mondtam, igen. Én is ávós voltam – mondta ő. Erre én mit tudtam mondani? Azt, hogy sajnálom. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött. Kiszólt a szoba előtt álló rendőrnek, hogy kísérjen le a kapuhoz, és hazamentem. Azt hittem, hogy a téma egyszer és mindenkorra be van fejezve.