Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Március 5-én viszont közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április elsején, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát! Erre én kikiabáltam, hogy április elseje van, belőlem nem csinál bohócot, és aludtam tovább. Jó viszonyban voltam vele, időnként titokban kiengedett a zárkánk előtti folyosórészre, hogy segítsek matematikapéldákat megoldani egy fegyőrtársának, aki a dolgozók gimnáziumába járt. Negyedóra múlva újból dörömbölt. Én újból megmondtam neki, hogy nem megyek, majd ha bejön Hernádi, a körletparancsnok, neki elhiszem. Fél hat tájékán jött Hernádi, és ő is bekiabált. Bent a zárkában mondogatták, hogy biztosan szabadulok, mert 1959. április elsején már volt egy amnesztiarendelet. A folyosói zajokból behallatszott, hogy Rimai Bélát is kiszólították a szomszéd zárkából. Ekkor már bennem is felmerült, hogy valóban szabadulok. Mindenemet otthagytam, szakkönyveket, kosztot, csak az abszolút személyes holmikkal mentem ki. Pár órán belül a parancsnoki épületben kezünkbe nyomták a szabadulólevelet, majd beszállítottak egy rabszállító kocsiba, és elvittek a vasútállomásra. Megvárták, amíg beáll a vonat, mi beszálltunk, és jöttünk a Nyugati pályaudvarra. Ott úgy szálltam ki, mint szabad ember. Azonnal jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Április másodikán hajnalban értem Dombóvárra a szüleimhez, és még aznap elmentem a rendőrségre. Itt egy apró momentum meghatározta a továbbiakat. Mégpedig az, hogy a rendőrségi őrirodánál rám köszönt egy elemista osztálytársam, aki őrmesteri rangban dolgozott ott. Ő állította ki azt a papírt, amivel felmehettem jelentkezni. Szólt, hogy visszafelé szeretne velem pár szót váltani. Amíg én felmentem jelentkezni, valószínűleg elküldte valahová a szobában lévő beosztottját, így négyszemközt tudtunk beszélni. Nézd, Bandi, mindent tudok rólad, többször találkoztam édesapáddal, felhívom a figyelmedet, tűnj el Dombóvárról, mert itt lehetetlen lenne az életed. Menj fel Budapestre, ott könnyebben el tudsz helyezkedni. Igaz, hogy ott a rendőr is több, de te is könnyebben el tudsz keveredni! – mondta. Megköszöntem neki, és végiggondoltam a dolgot: tanárnak nem mehetek – az elbocsátólevelem már ott fogadott a szüleimnél –, Dombóváron segédmunkásnak lenni meg nincs sok értelme. Ezért egy-másfél hét pihenés után újból bementem a rendőrségre, és engedélyt kértem, hogy Budapestre távozhassak munkavállalás céljából. Kétnapos eltávozási engedélyt kaptam, és azt az ígéretet, ha munkaadói igazolással megyek vissza, engedélyezik, hogy végleg Budapestre távozzak.