Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy ötlete: próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgató csoportvezetővel, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt velünk szóba elegyedni. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is, nála már dolgozik néhány volt politikai fogoly, velük betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz! Ez úgy meglepte a személyzetist – kik küldhettek vajon bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta: rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni, gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá! Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Körülbelül fél évig dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként az Iskolai Taneszközök Gyárában, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, betanított munkásnak javasolt. A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró-sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoznak volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlen személy volt csupán, egy 56-os szegedi, negyedéves joghallgató, a MEFESZ-akció elindítóinak egyike, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, de emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyesen csináltam ezt a tevékenységet, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették, tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a tíz-tizenöt éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, amelyiknek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam megkeresni annyit, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, a művezető nem általam végzett munkákat is az én lapomra számlázott, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Szabtam egy határidőt, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel, az Eörsi-per ötödrendű vádlottjával összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC-üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között, de miután megismertem az üzem minden munkafolyamatát, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett volna kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogy ha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam, ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és 1963 tavaszán sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt is.