Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek. Életemben úgy megijedve sosem voltam, mint mikor mentem hazafelé. Tudtam, hogy vigyáznom kell, nézegettem a sarkokon, hogy merre vannak katonák. Az egyik utcasarkon befordultam és azzal találtam magam szembe, hogy két velem egykorú, ha nem fiatalabb orosz katona, remegő kezekkel a gyomromba tol két géppisztolyt, davajgitárt. Állatira megijedtem, de ők is, mert azt hitték, hogy fegyver van nálam, láttam, hogy remeg a kezük a géppisztolyon. A legjobb oroszommal mondtam nekik, hogy nincs nálam semmi, de azért megmotoztak. Volt egy rossz szokásom abban az időben, dohányoztam. Az édesapámnak volt egy szép ezüst cigarettatárcája, és amikor nagyfiút akartam játszani, akkor abba beleraktam tíz darab Munkás cigarettát és abból szívtam. Láttam a katona szemét, ahogy tapogatott, amikor hozzáért ehhez a kemény fém részhez, elsápadt, én méginkább, azt hittem, hogy meghúzzák a ravaszt ijedtükben. Mázlim volt, mert valahogy megtartották a hidegvérüket én pedig mondtam, hogy cigaretta, és láttam, hogy fölvillan a szemük, biztos nem volt bagójuk szegényeknek, és akkor mondtam, hogy vegyék ki nyugodtan. Láttam, hogy furcsállják, hogy nem papírzacskóban van. Megmutattam, hogy mi ez, lehetett volna gránát is. Megnyomta és kinyílt a tárca, és akkor megúsztam azzal, hogy odaadtam a tíz cigarettát és mondták, hogy davaj, davaj, menjek haza, mert seggbe lőnek.