Tovább a szövegrészlethez...
egyetem - felsőoktatás

’57. szeptember elsején beiratkoztam az egyetemre, és nem beszéltem a nyelvet, de mint „Hungarian refugee”-t, magyar menekültet, nyelvtudás nélkül fölvettek az egyetemre. Életemben annyit nem tanultam, mint az alatt az egy év alatt, mert a második szemeszterben már úgy vizsgáztattak le, mint egy angolul tudó diákot. Az első félévben átengedtek, annak ellenére, hogy amerikai történelmet tanultunk, és nem értettem, hogy miről van szó. Kaptam egy négyszáz oldalas könyvet, szinte a címét sem tudtam elolvasni. Rengeteget tanultam, megőrjítettem szegény szobatársamat, akinek minden második szót meg kellett magyaráznia. Nekünk, négy ott tanuló magyar diáknak volt egy érdekes egyezményünk: megegyeztünk, hogy nem leszünk együtt sokat, hanem egy hónapban egyszer találkozunk egy estére. Ez a világ legjobb döntése volt, mert ebből kifolyólag nem beszéltünk egy egész hónapon keresztül magyarul, csak egyszer. Nem akartunk úgy járni, mint Nagyék. Már akkor láttuk, hogy milyen könnyű harminc évig úgy élni egy országban, hogy nem beszéljük nyelvet. Mi az első év után mind a négyen beszéltünk annyira angolul, hogy közepes eredménnyel végeztük az első évet az egyetemen.