Tovább a szövegrészlethez...
állambiztonság

Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem. Akik külföldiekkel érintkeztek, azoknak abszolút megbízhatóknak kellett lenniük. Egyes hírek szerint minden kiküldött be volt szervezve, tehát jelentési kötelezettségeik voltak. Az útijelentések olyanok voltak, hogy egy külker utazásnál előbb utazási tervet kellett csinálni, hogy kivel fogok tárgyalni, és volt az a bizonyos TÜK – titkos ügyiratkezelés -, amikor én kivittem a cégtől a szerződést vagy valamit, akkor ott volt egy hölgy, és akkor beszámozta, becsomagolta, átkötötte és úgy vihettem ki a határon. Nemzeti színű szalaggal átkötötte, lepecsételte.  Nálunk a Medimpexnél volt egy ilyen TÜK. Mindent a TÜK-be kellett leadni. Volt, hogy nagyon vastag anyagot adtam le, mert vittem mérlegeket stb. Azt nekem a határon ki kellett bontanom, mert addig a vámkezelésnél nem mehettem ki, amíg a TÜK-papíromat és a devizapapíromat nem ellenőrizték. Kiviteli engedélyem volt. Mondtam, hogy az utazáshoz keret kellett, és a Nemzeti Banknál igényeltük a pénzt, és azt odaadták készpénzben. Annak is volt egy kiviteli engedélye. Azt kellett bemutatni, és a TÜK papírt. És akkor az egyik felét elvitték a listának, a másik nálam maradt. Mikor átléptem a határt, akkor leszedtem róla, mert Németországban nem kell látni, hogy be van csomagolva. Az országból kivinni ezeket az iratokat, ami nem volt biztos, hogy bizalmas volt, csak nálunk a vállalatnál bizalmasnak tekintett iratokat vittünk ki. Tehát feladattervvel mentünk ki, azt a főnök aláírta. Mikor visszafele jöttem, a feladatterven volt ez meg az, és megírtam, hogy azt végrehajtottam vagy nem. Ez volt az 1. számú útijelentés. Ha volt valami olyan, hogy megkíséreltek engem külföldön beszervezni, vagy nyomon követtek, akkor 2. számú útijelentést kellett írni. Soha nem kellett nekem 2. számút írnom. Visszautalnék erre a bizonyos goodwillre meg szavahihetőségre. Soha nem volt fogás rajtam se bel- se külföldön, hogy valamiért beszerveztek volna. Nagyon jó családi életem volt. Ez nagyon érzékeny pont, mert pl. egy kolléganőmet azért szervezték be, mert szeretője volt. Rajtam nem volt fogás. Lehetett a külföldiek által megvesztegetett üzletkötő, volt ilyen. Akkor voltak olyanok, hogy nekünk nem volt szabad külföldivel elmenni szórakozni vagy színházba, stb. de mindig elvittek minket vacsorázni. Az útijelentésbe ilyeneket nem kellett beírni. Nem egy és nem két ember tette fel nekem ezt a kérdést, hogy beszerveztek-e vagy sem. Még egy oka lehetett, mert én nem a kereskedelemben dolgoztam, bár összekerültem rengeteg ügyféllel. Nekem pénzügyi vezetőként soha nem kellett „blőd kádereket” alkalmaznom. A személyzeti munkában volt 3 fő: a vezérigazgató, a párt és a szakszervezet, a kemény mag, és abban én soha nem voltam. A magasabb személyi ügyekben ők döntöttek. A kiküldötteket keményen lekáderezték. Aztán volt egy összekötő. Nem is egy, volt egy honvédelmi és egy belügyi összekötő. Volt egy összekötőnk, aki mindig az aktuális főkönyvelő, gazdasági igazgató volt a ’70-es évektől. Ezek az összekötők a vezérigazgatóval és a gazdasági igazgatóval voltak kapcsolatban. Hogy miért velük, azt gondolom, hogy egy időben, szintén a ’80-as években ilyen embargós cikkeket kellett behozni. Kisebb laboratóriumi dolgok voltak, amik a COCOM-listán voltak, Svájcban szerezték be. Úgy kerültem bele, hogy az utolsó előtti vezérigazgató, Laczai Béla ott gazdasági igazgató volt. Ez az összekötő őhozzá járkált. Mikor a Béla vezérigazgató lett, nagyon rühellte, hogy ez a pasi jár hozzá. A gazdasági igazgatót ő nem nagyon szerette, és egy hanyag mozdulattal rám sózta ezt az összekötőt. Mondta, úgyis te intézed a pénzügyeket, s így beesett hozzám ez a jóember, és akkor rajtam keresztül hordták oda a pénzt. Megvette a svájci vállalat, ő kifizette, és ezek elhozták onnan valahogy. Kiszedték a pénzt a belügytől, és elhozták nekem készpénzben. Így kerültem bele a dologba. Nem nagy összegek voltak, 10-20 ezer svájci frank. Ezek voltak. Ezek a belügyi meg honvédségi összekötők, nyilván a menetrend az volt, hogy miután valaki kiküldetésbe került, ezeknél jelentkeznie kellett. Hogy mi volt a beszélgetés lényege, beszervezték őket vagy nem, nem tudom. Pályafutásom alatt egy valaki készült Amerikába. Tanítottam őt is, még ma is felkészítek külföldi kiküldetésekre. Ő járt be hozzám, apróságokat is megbeszéltünk, hogy személyes holmit mennyit lehet kivinni, ment volna mondjuk szombaton, és bejött hozzám azon a hétfőn, kisírt szemekkel – férfi volt – hogy őt nem engedik ki. Ő nem akarta elvállalni, hogy besúgó lesz. Soha nem tudtam meg, hogy mi volt az igazság. Egy héttel a kiküldetés előtt nem engedték el. Nem is ment el. Az amerikai vállalat vezetője lett volna. Az amerikai vállalat nagyon kis jelentőségű vállalat volt. Megvan, egy kis forgalmú vállalat, de mégis jelen vagyunk Amerikában, később gyártási együttműködési szerződések lettek belőle, 20 évvel később. Ez egy nagy dumás fiú volt, állítólag, ezt hallottam később, hogy Dél-Afrikában élt a testvére, és ezt nem írta be az önéletrajzába. De soha nem tudtam meg. Az összes többi kiküldöttek rendben el