68-ban jött az új gazdasági mechanizmus, ami hamvába holt, mert nem vitték véghez. Sokan kutatták, és most is mindenki nyilatkozik, ugye akkor kezdték ezt, hogy itt modernizálják a dolgokat. Annyi sikerült ebben az új mechanizmusban, hogy én akkor voltam először külföldön, és ezzel a kollégámmal mindig elmeséltük, hogy már új mechanizmus van, és mi vagyunk az első fecskék. Ő szállítmányozó volt, és akkor már magunk köthettünk szerződéseket. Én meg mint kis pénzügyes akkor már mindent csináltam. Azt az egy fegyvertényt azért végre lehetett hajtani, hogy a gyárak visszavették a készleteket papíron. Effektív náluk is volt, de számvitelileg visszakönyveltük. Őrült munka volt. A duplicitást ekkor szüntették meg, lehetővé vált, hogy ott legyen a készlet, ahol termelik, és a külkereskedelem csak azt vegye át, amit elad. Kellett aztán várni huszonvalahány évig, hogy maga a gyár is külker jogosítványokat szerezzen – ugye mert külker monopólium volt. Minden külker tevékenységet csak külker vállalat végezhetett, és a külkereskedelem nem volt lehetséges a gyáraknál, a termelőknél. Mindenkinek megvolt a saját külker cége. A gyógyszer  forgalmazás, az export-import, nagyon kellemes dolog volt, mert a Medimpex egy homogén társaság volt. A gyógyszeren kívül csak gyógynövényeket árultunk. A többiek elég vegyesek voltak: a Chemolimpex a nehézvegyipartól a műanyag székekig mindent árult – tízszer akkora volt, mint mi, de az egy vegyeskereskedés volt. A Metalimpex fémekkel foglalkozott, a Technoimpex, a Terimpex mezőgazdasági dolgokkal, szakmánként. A pénzügyi rendszer nehézkessége a ’60-as évek végén arra késztette a Nemzeti Bankot, hogy ezt az őrült tömegű papíráradatot elfelejtse, illetve felnőttnek tekintse már a külker-vállalatokat, és döntsön abban, hogy nem ő indítja azokat az ún. leltárakat, amiket nekünk kellett ellenőrizni, hanem egy fantasztikus rendelettel a ’70-es években azt mondta, hogy nekünk kell jelenteni, hogy mi van nyitva, mi az, ami még nem folyt be az exportból, és mi az, ami importból még tartozás. Ez egy fantasztikus nagy dolog volt azért, mert megbíztak bennünk. Ez már az „új mechanizmus”, mert egy fázis kimaradt, nem kellett az ő általuk odatolt papírt pipálgatni és visszaküldeni, hanem mi magunkban megcsináltuk a leltárakat. Negyedévenként kellett, de mi csináltuk meg. Ez nagy diferencia, mikor én a saját adataimból adok egy leltárt. Nekünk akkor már számítógépen voltak a dolgok. A ’60-as években egy-egy ilyen okmány-szett előállítása külön-külön történt, mert ha valaki exportálni akart, akkor kellett számla, tanúsítvány, minőségi bizonyítvány, 10 féle okmány, amit el kell küldeni a külföldi részére, a vámoláshoz is kellett, ahogy elő van írva. Magyarországon imádják a rengeteg papírt. Valaki Csehszlovákiában, Prágában kitalálta, és mentünk oda tanulmányútra, hogy legyen „egymenetes okmánymozgás”. Ez egy fantasztikus dolog volt, sok szervező ment oda ki. Egy bizonyos stencil-félére minden adatot felírtak, ami szükséges ehhez a 10 okmányhoz. Ezt ügyesen elhelyezték egy stencilre, és letakarták, ami nem kellett. A 10 okmányt előállították, de egy alapokmány volt, csak le volt takarva, ami arra a másikra nem kellett. Ez valami fantasztikus volt, ezt mi csináltuk először. Később nem stencil volt, hanem már egy más típusú sokszorosítóval csinálták, ami nem lyukakon át ment, hanem egy lapra rá kellett írni, és az a festéket rányomta. Egyszer kellett meggépelni az okmányt, azon minden adat rajta volt, és a megfelelő számlára, minőségi bizonylatra, vámolási papírra csak azt nyomták rá ebből, amit kellett. Matricának hívták, és ez fantasztikusan meggyorsította a műveletet és a hibát kiküszöbölte, mert nem kellett tízszer leírni, hanem csak egyszer. Ezzel nagyon gyorsan tudtunk dolgozni, és nagyon fejletten ment aztán az adminisztráció. Ez a Nemzeti Bankkal kapcsolatos ügymenet végül is nagyon megkönnyítette a munkánkat, de nem jelentette azt, hogy nem kellett mindent precízen vezetni, csak nem kellett visszacsatolni, sokkal egyszerűbb volt. A Nemzeti Bank még mindig kért engedélyeket, hatósági jogköröket tartott fent. A Nemzeti Bank nagyon erős felügyeletet gyakorolt. A Nemzeti Bank hatásköre volt még azokban az években, hogy mi hitelt nem vehettünk igénybe az importhoz, mert azt a Nemzeti Bank központilag intézte. Gyakorlatilag mi, ha jött egy importőr, hogy adok nektek egy éves hitelt, mi azt nem vehettük igénybe (legalább is a ’80-as évek elejéig, amikor kitört itt egy kis devizaválság), mert a Nemzeti Bank egy összegben olcsóbb hiteleket tudott szerezni. Végül is az Új mechanizmus nem nagyon változtatta meg a bankokkal a kapcsolatunkat – nem voltak bankok, csak a Nemzeti Bank, kivéve ezeket az adminisztrációs könnyebbségeket. Hatósági ellenőrzést a külker minisztérium tartott, vagy az MNB, ha gyanút fogott, hogy valamilyen devizális problémák vannak esetleg. Voltak ilyen kínos dolgok, pl. váltókat vezettek be. Ez egy könnyebbség volt, a leszámítolás. Ez egy nagyon érdekes lehetőség volt, hogy mi egy évben eladtunk, és váltót – ami egy elég komoly dolog a pénzügyi világban – bocsátottunk ki, és egy év múlva kaptuk meg a váltóra a pénzt. A ’70-es ’80-as években bevezették, hogy ezt a Nemzeti Bank leszámítolja, tehát ideadja nekünk a forintot előbb, mint hogy a vevő fizetne. Ma is rengeteg ilyen van, ez nem egy új dolog, mióta pénzvilág van, váltó is van. Ez egy új vonás volt, hogy a Nemzeti Bank olcsón, pár százalékért nekünk – ez a ’70-es években kezdődött, újdonsült pénzügyi vezető voltam, amikor kezdődtek ezek a leszámítolások. Itt a finanszírozás, a forgótőke forgása javult meg. De nagyon jó okmányoknak kellett lenni, mert akárki kis maszek cégnek a váltóját nem számítolták le.