Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.