Tovább a szövegrészlethez...
hivatás - foglalkozás

1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.

hivatás - foglalkozás

Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.

hivatás - foglalkozás

Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.