Sok mindent tudtunk, de sok mindent meg nem tudtunk Magyarországról. A Berlini Fal bontását a tévében néztük. Meg időnként egy-egy magyar eseményt is néztünk a tévében, de ki voltam én ebből szakadva. Tudatosan. Az is tudatos volt, hogy nem jöttem haza, pedig borzasztó nagy volt a vonzereje annak, ami itt történt a rendszerváltást közvetlen megelőző időkben, meg akkor. Tudtam, ha hazajövök, biztos elkap a gépszíj, és akkor ott ültem volna az első parlamentben, ezt meg nem akartam. Utólag még kevésbé bánom. És azt reméltem, hogy amikor hazajövök, akkor majd építészettel fogok foglalkozni. Merthogy eljőve az oly kívánt rendszerváltás, mindenki azt csinálja majd, ami a dolga, pedig mással foglalkozik.
Most már tudom, hogy ez az egész el lett szúrva, az alapkonstrukció volt rossz. Megtörtént a rendszerváltás, és akkor azt gondolta az ember, hogy innentől konform módon kell viselkedni – mert hát ezt akartuk. Azt se tudtuk, hogy az milyen, de azt aztán végképp senki sem tudta, hogy hogyan kell megmaradni kívülállónak abban a rendszerben, amit egyébként akartunk, hogy legyen. Szerintem mindenki keveset tudott arról, hogyan viselkedik egy alternatív értelmiségi Nyugat-Európában vagy Amerikában. Úgyhogy ez egy strukturálisan rossz döntés volt. Én azt gondolom, hogy nemcsak az enyém, személy szerint, csak az enyémet fölerősítette az én alkatom.