A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett. Felvételiztem Debrecenbe, és azon a nyáron behívtak sorozásra is. És alkalmatlannak minősítettek. Ketten voltunk ott egy osztálytársammal, és egészségügyi okok miatt mind a kettőnket alkalmatlannak minősítettek. Nagyon rosszak voltak a fogaim. A másik fiút meg orrsövényferdülés miatt szerelték le. Az van beírva a katonakönyvünkbe, hogy háború esetén szakszolgálatra alkalmas. Táncoltunk, ordítottunk az utcán – örömünkben! És rémesen leittuk magunkat. De otthon nem lehetett volna fölvetni azt a kérdést, hogy: „Apám, hívjál már föl valakit, hogy ne vigyenek el katonának!” Ez föl nem merülhetett volna. Ugye, mi a Ratkó-korszak legelején vagyunk. Azt gondolom, hogy akkor könnyen osztogatták ezeket a „nem visszük el katonának” című történeteket, mert nagy, marha egészséges ember voltam.
67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban. Úgyhogy a kollégium volt az erő, és a hozzá tartozó kocsmák. A Szőlőskert Tanszék, ami klasszikus három osztású kocsma volt: a söntés az elején, ahol pult van meg egy-két asztal, aztán az étterem és a különterem. És hát a Diák uraknak a különterem dukált, akiknek hitelük volt a pincérnél. Nagyon komoly hely volt, ott töltöttük időnk jelentős részét. Én nagyon jól éreztem ott magam. Volt iskolaújság, amelyiknek én voltam a főszerkesztője. És ez volt az ellenállás góca az iskolavezetéssel szemben. Ami egészen odáig elment, hogy volt olyan KISZ-vezető választás, ahol a szerkesztőség jelöltjét választották meg minden pozícióra, a hivatalos jelöltekkel szemben. Kuckónak hívták az újságot, és rettenetesen népszerű volt az iskolában. És én is nagyon népszerű voltam, értelemszerűen. De egyben nagyon utáltak, mert borzalmasan beképzelt és öntelt voltam. Részben azért, mert tudtuk a szakmát: a dolognak az a része nem csak rám vonatkozott, hanem általában a technikusokra – az egy külön kaszt volt. Nekünk a tanulmányainkban normális folytatás volt, hogy odamentünk. De az évfolyamnak legalább a fele, azért került oda, mert átirányították őket. Mondjuk, földrajztanár akart lenni, és oda nem vették föl, és akkor átirányították ide, és hát semmi affinitása nem volt az egészhez. Nem értettek hozzá, utálták, satöbbi, satöbbi. Elsősök voltunk, és egyre-másra kapták ábrázoló geometriából az egyeseket, zömmel a lányok. És akkor egyszer mondta a tanárnő: „Kérjenek már segítséget valakitől! Itt van ez a sok technikus.” Ez elment odáig, hogy elkezdtünk rajzolni a többieknek. Volt olyan, hogy a nyolcvanfős évfolyamból negyven rajzot én csináltam. Persze ezt pénzért csináltam! Húsz forint volt egy rajz. Na de negyvenet megrajzolni, az rettenetes nagy pénz volt! Emlékszem a zsebpénzre: az anyámtól száz forintot kaptam egy hónapra. Ez a 68-as tanévben volt. 1,60 volt egy korsó sör. Én voltam az első szakállas a főiskolán. A szakáll már a középiskolában elkezdődött, mert kaptam egy szakállmérgezést a borotválkozáskor, begyulladtak a szőrtüszőim. Adtak rá valami rémes színű kenőcsöt, de amikor a szakáll úgy félcentis lett, a kenőcstől csimbókokba állt össze, úgyhogy hazazavartak a középiskolából. Nem jártam két hétig iskolába, míg meg nem gyógyult. Na, akkor elkezdtem növeszteni Debrecenben is, a második félévben. És annyira patriarchális volt az egész rendszer, hogy azt gondolták – meg is mondta később az igazgató –, hogy majd nyáron a szülők úgyis levágatják. De szeptemberben, tehát másodévben hárman szakállal mentünk be. Mind a hármunkat behívatott a főigazgató, és mind a hármunknak odaadta a pénzt, hogy akkor most tessék elmenni borotválkozni. Én viszont elővettem a személyi igazolványomat, és azt mondtam, hogy nekem ez a hivatalos arcom. A másik kettő elment és megborotválkozott, nekem megmaradt a szakállam. Úgyhogy én voltam az első szakállas. De Debrecenben, ahol az egész városban egyetlenegy szakállas ember volt – egy festő –, lefütyült a rendőr az utcán a szakállért és a hosszú hajért. Nem ilyen hosszú volt persze, mint most, hanem épphogy csak valami. Vagy volt olyan, hogy bevittek az őrsre, és fölvágták a nadrágszárát a csöves nadrágnak. Tehát ott én diákvezérkedtem. És a hagyományaimnak megfelelően nem tanultam. A szakmai tárgyakkal nem volt semmi gond. De azon túl mindennel. A kirúgás úgy történt, hogy nem jártunk órára. De hát senki nem járt, vagy legalábbis nagyon sokan nem jártunk órára. Ám engem meg akartak rendszabályozni. És volt mondjuk százhatvan igazolatlan órám. Az előző félévben is annyi volt, de az senkit nem zavart abban, hogy aláírja az indexet. Az igazgató azonban úgy gondolta, hogy akkor most megrendszabályoz, és nem írták alá az indexemet. És akkor kizártak. Először kitiltottak a kollégiumból, aztán kitiltottak az iskolából is.
Volt egy nagyon érdekes történet. A suliban fordított nap volt április elsején, amit a korábbi években én szerveztem. És eljött ennek az évnek is az április elsejéje. Én ugye ki voltam tiltva. És a fordított napon úgy döntöttem, hogy bemegyek az iskolába. Azonnal jelentették az igazgatónak, aki hívatott, és egy elég elképesztő beszélgetés zajlott le, mert azt mondta, reméli, hogy megtanultam a leckét, és majd ha szeptembertől visszajövök, akkor segítségére leszek az ifjúság nevelésében. De én már akkor elintéztem, hogy a pesti felsőfokú technikumba fölvegyenek. A budapesti Felsőfokú Építőipari Technikum tulajdonképpen ugyanaz az iskola, később pár évig szervezetileg is egy volt. És abban az évben Debrecenből kirúgtak két tanárt, akik a pesti iskolába jöttek föl, és akikkel én jóban voltam. Különösen az egyikkel, egy rajztanárral. Ők elintézték, hogy fölvegyenek, ami azért volt nehéz, ugye, mert nem volt nálam az indexem, azt bent tartották: úgy sincs más választásom, mint hogy visszamegyek. Mivel tudtam, hogy én nem megyek vissza, ordenáré szemtelen voltam az igazgatóval. Ekkor írtunk 1971-et. És ennek a történetnek volt még egy csavarja, mert a következő évben vonták össze egy intézménnyé a kettőt, és ez a pasi lett a főigazgató. És följött Budapestre a tanévnyitóra, ahol engem bemutattak, mint friss oktatót a Barócsi elvtársnak. Ez a budapesti iskola is egy elég furcsa intézmény volt, bár itt már voltak színvonalas tanárok. És volt egy nagyon érdekes dolog: a tervezési tanszék vezetője Szegeden, az első lakásunknál a folyosószomszédunk volt, és aztán került föl Pestre, és lett belőle tanár. Persze, nem ismert meg. Meghatározó tanár volt az iskolában: rémesen konzervatív pasi volt, aki például nem engedte a párokat egymás mellett ülni az előadásán. De igazából sok jó élmény fűződik hozzá. Egyrészt az ő tanszékén maradtam bent tanítani. Egyszer jött a gyakorlati órára ellenőrizni. Nagyon nagy mellénnyel kérdezte, hogy „na nézzük, mit produkál ez a nagy szakállú új fiú?”, satöbbi, satöbbi. Ez még a félév elején volt. És mondtam neki, hogy kész vagyok a féléves tervemmel. Megmutattam, nagyon meg volt elégedve. A tervezés jól ment. A legjobb példa a vele kapcsolatos visonyomra – Beszédes Kornélnak hívták ezt az építészt –, hogy én nagyon sok mindent tanultam tőle, de körülbelül úgy, hogy mindennek az ellenkezőjét, mint amit ő mondott. Például minden háromórás előadása első órájában íratott egy ötvenperces zárthelyit. Megcsinált egy egyszerű tervet, azt leírta verbálisan, és ezt adta ki föladatnak. Ezt kellett kvázi megtervezni. Volt egy évfolyamtársnőm, aki egy az egyben mindig azt fejtette meg, amit ő elképzelt. Én pedig mindig csináltam neki olyan megoldást, ami minden paraméternek megfelelt, de totálisan más megoldás volt, mint amit ő kért. Ezt ő díjazta. Okos ember volt. Iszonyúan ambicionálta, hogy lakóépület-tervezési tankönyvet írjon. Ő már akkor, a számítástechnika fejlődése előtt megpróbált egy rendszerszemléletet rápakolni erre a dologra. Elébe ment a korának. Vele dolgoztam tíz hónapig: nagyon bensőséges együttlét volt.
Közben 72-től 74-ig megcsináltam a főiskolai különbözetit, és akkor lett főiskolai diplomám, amit úgy hívnak, hogy üzemmérnöki. Aztán elkezdtem a műegyetemi különbözetit, de abbahagytam, mert unalmas volt, méltánytalan volt, a József Attila-effektus nálam is bejött természetesen. És sokáig azt gondoltam, hogy ez volt az egyetlen rossz döntésem. Azóta már társult ehhez újabb… Tulajdonképpen mindent elértem, amit el lehet érni ebben a szakmában, de az a minimum, hogy kétszer annyi energiát fektettem bele, de inkább többet, mint hogyha elvégeztem volna az egyetemet. Mert nem volt diplomám. A diploma több szempontból is kulcs. Egyrészt a jogosítvány szempontjából kulcs, másrészt pedig a brancs szempontjából kulcs. A szakmát értelemszerűen a Műegyetemet végzettek uralják, és ezért mindent maguk között osztanak le. És aki nem ott végzett, az nem ott végzett. Szeretnek, becsülnek, tisztelnek – csak éppen mégse ott végzett, és ezért nem hívják meg munkára, zsűribe, tervtanácsba, semmibe.