Tovább a szövegrészlethez...
vallás - hit

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam. És anyám azt mondta nekem, hogy „Jutka, nem kell mondani, hogy mi zsidók vagyunk!” Ez egy hülyeség volt, mert miért mondtam volna, ha nem hívja fel a figyelmemet erre? Semmi okom nem lett volna mondani. És hatalmas, plafonig érő karácsonyfa, sok vendég volt, és csengettyű, hogy a gyerekek bemehetnek az ajándékok kiosztására. És akkor bementünk. És az egyik néni azt kérdezte tőlem: „Juditkám, mit hozott neked a Jézuska?” És én erre végigmértem, és azt mondtam: „Nálunk nincs Jézuska, mert én zsidó kislány vagyok!” Erre anyám megfogta a kezem, és gyorsan kirángatott a szalonból! Nem tudom, a néni megértette-e, hogy miről van szó, mert olyan abszurd volt. Anyám annyira nem volt vallásos, hogy fogalma sem volt még arról se, hogy péntek este gyertyát szoktak gyújtani. Az édesapám zsidó nevelést kapott, de ebből kevés maradt meg. Kétszer egy évben ment el a templomba: a jóm-kipúr és a zsidó újév, a rós hasána napján. És böjtölt is. Azt hiszem, istenhívő volt. Imádkozott az ünnepek alatt a templomban, de otthon is láttam. Annyira imádta anyámat, hogy nem ragaszkodott, ahhoz hogy a háztartás kóser legyen. Illetve, először kérte. Akkor Anyám mondta neki, hogy a kóser hús nem jó, meg aztán az komplikált… Meggyőzte apámat. „Jó, hát akkor ne legyen kóser.” Úgyhogy még disznóvágás is volt nálunk. Amikor már a háborús idők voltak, és nem lehetett kapni élelmiszert, akkor Brátkán volt a disznóvágás. Szóval apám mindenbe, amit anyám akart, beleegyezett. Ehhez hozzátartozik az is, hogy anyám semmiféle zsidó nevelést nem kapott. Se zsidó öntudatot. Vidéken nőtt fel, ott egész más élet volt.

vallás - hit

Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál. Hatalmas karácsonyfa, nagy-nagy vacsora, szép ünnep, de ott se volt Jézuskáról szó. És a zsidó húsvét pedig annál a nagybátyámnál volt, ahol Rezsi nagynéném, a „Nénje” lakott. Móric bácsi a Dreher Sörgyárnak volt az igazgatója Váradon, és őnála voltak a széder esték. És mindig nekem kellett elmondani a Ma Nishtaná -t.

vallás - hit

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak. Kvázi bűnnek lehet mondani azt, hogy mennyire nem fogtuk fel, mi fog következni. De ez nálunk senkinek az agyában nem fordult meg. 

vallás - hit

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz. Megmondtam a gyerekeknek, meg az unokatestvéremnek, hogy semmiféle rabbit vagy egyházi embert nekem a síromhoz ne engedjenek. Ezzel szemben egy barát mondja el a zsidó imát, a Kádist. És Imola énekeljen el egy szép Händel-dalt. Mindenki, aki úgy érzi, hogy akar valamit mondani utoljára nekem, azt a saját érzelmei szerint fejezze ki. Hogy miért akarok Kádist, nem tudom megfogalmazni. Kádist kapott a férjem és a fiam is. Nem vagyok hívő, úgy gondolom, hogy ha meghaltam, akkor kész, vége, nincs semmi. De így teljes ellentmondásban vagyok önmagammal. Azt hiszem, hogy ez az ellentmondás nagyon sokakban él. A Kadisht talán azért szeretnék, mert kifejezi a közös tragédiához való kötődésemet és azokhoz, akik nyomtalanul eltüntek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy képviselnem kell őket.