Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket. Le kellett vetkőznünk egészen csupaszra, és akkor még az alsó üregbe is betekintettek, hogy nincs-e oda valami eldugva. De közben már a zárkákat végigtúrták. Úgyhogy igen nehéz volt bármit is elrejteni. Csodálkozom azokon, akik sok mindent meg tudtak őrizni, mert ez gyakorlatilag, csakúgy, mint a ruszki fogságban, képtelenség volt. Mert hisz az embernek a fekhelyét és azzal egy időben saját magát is végigmotozták. A kis rádiót a zsebkendőmben tartva tudtam elrejteni. Bele volt téve a zsebkendőbe, és amikor motozás volt, akkor mindig kifújtam az orrom, és közben beledugtam a számba. És itt, ahol hiányoztak a fogaim, úgy tartottam, hogy nyugodtan tudtam beszélni is vele. Ez a kis rádió körülbelül olyan négy centiméter átmérőjű kerek kis dolog volt, aminek a magassága olyan háromnegyed centiméter–egy centiméter volt. Csak akkor találták meg egyszer nálam, amikor a megfigyelőben voltam már, és ott nem lehetett használni. Mások kibontották a fogpasztás tubus alját, kinyomogatták a fogpasztát, és oda tették bele ezt a kis rádiót.
A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot. Amikor szabadultam, mindjárt elmentem az utolsó munkahelyemre, a Műszaki Fordító Irodára. A kollégáim nagy örömmel fogadtak és mondták, hogy soknyelvű fordítóra változatlan szükség van, de a fordítási osztály vezetője nem elégséges erre, menjek el a munkaügyi osztályra. A munkaügyi osztály vezetőnője azt mondta, hogy ő örömmel, de hát a személyzetisnek kell döntenie. Az már nem örült annyira, azt mondta, hogy hát majd így, meg úgy, meg amúgy. Mondtam, hogy ez nekem sürgős és gyorsan döntsön, úgyhogy végül is azt mondta, hogy sajnos nincs keret. No, én külsős fordítója voltam az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának is. Tudtam, hogy fogolytársaim közül, akik eddig nem is fordítók voltak, hanem valamilyen módon fordítókká váltak, többen fordítanak ott. Gondoltam, hogy engem mint régi külsős fordítójukat visszavesznek. Úgyhogy jelentkeztem ott is. Meg is beszélték az igazgató-helyettessel, hogy ekkor és ekkor megjelenek nála. És amikor bementem, az igazgató-helyettes nem fogadott. A végén kaptam egy írást, amiben közölte, hogy nincs lehetőség a foglalkoztatásomra. Akkor a volt kollégáim a saját nevükre vettek ki fordításokat, és átadták nekem. Ezt úgy hívták, hogy „négerkedés”. De továbbra is szerettem volna elhelyezkedni. Volt olyan például, hogy az Autóközlekedési Tudományos Kutatóintézetbe föl akartak venni idegen nyelvű kiadványok lektorálására és elkészítésére. Az osztályvezető biztatott, utána a főosztályvezető biztatott, hogy most már minden rendben van, már csak az igazgató van hátra. Az igazgató is biztatott, aztán végül mégse vettek föl. A Ganz Villamosságiban ígérték, hogy fölvesznek, ott se vettek föl. Így folyt ez két-három évig, amíg a végén az Országos Műszaki Könyvtár lektora, Szabó György először mert a nevemre fordítást adni. És én az OMK-nak a fordítója voltam attól kezdve mindvégig.
Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam. A fogolytársaim is nagyon háborogtak, mert hisz kiket tartottak vissza? Nagyon sok olyan fiatalembert, akiket azzal vádoltak, hogy valamilyen módon részt vettek a harcokban. Bebizonyítva semmi nem volt, hogy ők lelőttek-e valakit, vagy nem. Tehát lehet, hogy még csak nem is lőttek senkire se, csak valamilyen módon ott voltak az eseményeknél. No most, ezeket már eleve ki kellett volna, hogy engedjék, mert a rendelet értelmében, akit 56-tal kapcsolatosan bármilyen bűncselekmény miatt tartóztattak le, akár harcok, akár úgynevezett hűtlenség, akár más miatt, azt mind ki kellett volna engedniük, mert a jogszabálynak ez volt a lényege. És ezek a tizennyolc, tizenkilenc, húszéves fiatalemberek méltán háborogtak már azért is, hogy bezárták őket. De nem engedték ki őket, és ráadásul még le is tagadták. Én, amikor Kádár letagadott bennünket, akkor a letagadás tényét kifogásoltam. Mégpedig úgy, hogy az 1962. évi büntető törvénykönyvnek a 9. szakasza sorolta föl az úgynevezett államellenes bűncselekményeket. Államellenes vagy politikai bűncselekmény, ez teljesen mindegy. Ez sorolta föl ezeket a bűncselekményeket, és én a legfőbb ügyésznek írt beadványomban fölsoroltam a Btk.-ból ezeket a bűncselekményeket, és utaltam rá, hogy ennyi és ennyi elítélt ilyen bűncselekmények miatt sínylődik itt, holott Kádár János azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak börtönben. És ezért a személyi jogainkat durván sértő sajtóközleménynek a helyreigazítását követeltem. Na most, elvileg az elítéltnek joga volt panasszal élni, amit én be is adtam. Ennek a módja az volt, hogy az ember kért egy úgynevezett kérelmi lapot. Ezt a kérelmi lapot a nevelőtiszttől kellett kérni. Ez a nevelőtiszt nem azonos az operatív társasággal, a nevelőtiszt az igazságügy fennhatósága alá tartozik. Ettől a nevelőtiszttől kellett kérelmi lapot kérni, és a kérelmi lapra kellett a panaszt megírni. Először azzal kaptam vissza a nevelőtiszttől a panaszomat, hogy én nem írhatok az egész börtöntársadalom nevében. Erre úgy módosítottam, hogy a saját nevemben írtam, de ugyanúgy fölsoroltam a hozzá csatlakozó egyéb dolgokat is.
A feleségem helyzete természetesen nagyon szomorú volt, mert hisz a hölgyeknek az ilyen állapot elviselése még nehezebb, mint a férfiaknak. Bár manapság a hölgyek között vannak sokan, akik azt mondják, hogy ők sokkal erősebbek, mint a férfiak. De a hölgyek idegrendszere, lelkivilága mindenképpen érzékenyebb, mint a férfiaké, így a történtek a feleségemet még jobban megviselték, mint engem. De ő hősiesen és keményen helytállt, megvárt. És utána végig kellett, hogy élje velem együtt az újabb megpróbáltatásokat is. Például amint az ötvenötödik évét betöltötte, abban a pillanatban befejezettnek minősítették a munkaviszonyát. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, és már előtte felhívták a figyelmét, hogy készüljön föl, amikor ötvenöt éves lesz, akkor megszűnik a munkaviszonya. Az effajta meghurcolások, megpróbáltatások természetesen mindenkire kiterjesztődtek. De a legszomorúbb, hogy elveszítette a gyerekét, akivel akkor volt áldott állapotban, amikor lefogtak. Amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, akkor született a fiunk, és csak tíz napig élt. Biztos megmenthető lett volna
Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem. Mondtam, hogy: „Parancsnok úr, én szégyelleném magam, hogyha én börtönparancsnok lennék, és mások rendelkeznének arról, hogy mi történjék a börtönben.” De hát ennek ellenére megkaptam a húsz nap szigorított magánzárkát. Először húsz napra elviszik az embert egy üres zárkába. Nincs ott semmi, csak egy lebetonozott lábú fapriccs. Este beadnak pokrócot, meg az ember kap reggel, ha jól tudom, két deci kávét, fél adag kenyeret, csak húsz dekát, és kosztból is csak fél adagot kap, tehát két deciket a levesből meg a főzelékből. Húsz napig. Ilyenkor én zömmel sétáltam az ajtótól a falig. Ingáztam, jártam és közben próbáltam memoritereket felidézni. Meg főképpen elmélkedtem, imádkoztam módszeresen. De sokan nem bírják az ilyen magánzárkát.
Tulajdonképpen megszoktam, hogy szaglásznak meg leskelődnek, és ez különösebben nem is zavart. Volt, amikor észrevettem, volt, amikor nem is törődtem vele. Volt, amikor külön fölhívták az ember figyelmét, hogy érezd, hogy megfigyelünk. Tényleg nagyon helyesen írta meg annak idején Orwell: „1984, Big brother is watching you”, hogy érezze az ember a megfigyeltség állapotát. És ha valaki nehezen viseli a megfigyeltség állapotát, akkor esetleg tényleg pszichotikus tünetek is jelentkezhetnek rajta. Mivel én megszoktam ezt az állapotot, különösebben nem is ügyeltem rá. Szabadulásom után is állandóan leskelődtek, különböző módszereket használtak.
Ez a kihallgatási próbálkozásuk sikertelen volt. Néhány héttel később újra jött egy őr, hogy menjek az operásokhoz. Mondtam, hogy ügyészi elrendelés szükségeltetik. Nem mentem, akkor a fegyelmi tárgyaláson újra megfenyítettek. Parancsmegtagadásért fenyítettek meg. Harmadszor is lezajlott ugyanez. Megtagadtam, az őr elment. Akkor jött egy feljebbvalója, valami törzsőrmester. Akkor is megtagadtam, és amikor mentünk be a munkahelyről, jött az őrparancsnok, és azt mondta, hogy „nézze, jöjjön, elviszem”. Mondtam: „Akkor megyek el, ha megígéri, hogy miután elmondtam a véleményem nekik, utána mindjárt elvisz.” És akkor elvitt erre az operatív osztályra, ahol nagy vigyorgással vártak ezek, és hát mondtam, hogy „csak azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az egész eljárásuk jogtalan, törvényellenes, és az őrparancsnok úr megígérte, hogy ha ezt elmondom, utána elvezet”. Úgyhogy miután az őrparancsnok valóban el is vezetett, az ő legnagyobb dühükre, akkor már utána jöttek az őrök a zárkába, hogy szedje össze a holmiját, elkülönítjük. És elkülönítettek. Még volt egyszer egy olyan intermezzo, hogy jött a munkahelyi vezető, akinek, ha jól emlékszem, őrnagy vagy alezredes rangja volt. A munkahelyen a börtönben ugye volt az őrszemélyzet, akkor voltak a munkáltató tisztek, és voltak ezek az operatív tisztek. A munkahelyi vezető azt mondta, hogy ő elvisz engem. Hát a munkáltatóval kénytelen voltam menni. De mondtam, nehogy olyan helyre vigyen, ami törvénytelen és jogellenes. De hát oda vitt. Elvitt az operatívokhoz, és hát ezek bezártak engem. Dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek ki. Kiengedtek, falhoz állítottak. Mondtam, hogy most már nem szabad a falhoz állítani, ez már megszűnt. A szabályzatban szerepelt, hogy már nem lehet falhoz állítani. És hát mondtam, hogy kísértessenek vissza, mert engem a munkáltató hozott el. Itt hagyott, hát kísértessenek vissza. Nem, nem. Mondom, akkor visszamegyek egyedül. Otthagytam őket, és visszamentem a munkahelyemre egyedül. Ezért is kaptam fegyelmit persze.
Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig. A csillagfűtés azt jelentette, hogy a börtönnek a fűtését a csillagok alatt lévő kazánházból végeztük. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a megerőltető munka ellenére nem volt kellemetlen. Például 1963 karácsonyát a szenespincében töltöttem. Olyankor nem kaptam csomagot, de mindig volt, aki az ablakon lehajított a sajátjából valamit…
Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. Ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni. Emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Csomagot is néhányszor kaptam csak. De akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között. Amikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra visszavittek a zárkába. És amint visszavittek, már meg is jelent az operatív osztály vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy: „Na, na, jön?” Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig.
Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség, vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, ha az elítélt valamit kérni vagy közölni akar, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott. És akkor az egész társaságot fegyelmi tárgyalásra vitték, hogy miért kopogtak.