Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben. És Durand professzor ott többek között a következőket mondta: „Anélkül, hogy minden részletre kitérnék, megállapítottam, hogy Pákh Tibornál teljes összhang áll fenn ideológiai, vallási, erkölcsi és teljes életfelfogása, valamint a külvilággal való kapcsolata, a külső eseményekre történő reakciói között. Háromnapos vizsgálataim során soha nem tapasztalhattam nála a paranoid skizofrénia jeleit, de még csak egyfajta tudathasadásos karakterstruktúrát sem. Mindent egybevetve megállapítottam, hogy Pákh Tibor egész életében hű maradt a maga elé állított vallási és erkölcsi ideálokhoz... Politikai meggyőződése és erkölcsi felfogása késztette az ellenállásra, és ez vezette az éhségsztrájk passzív tiltakozási módjához. Pszichiátriai szempontból Pákh Tibor esetében az éhségsztrájkot nem lehet táplálkozási negativizmusnak, tehát betegségnek tekinteni. Pákh Tibor úgy érzi, hogy üldözik – de ez igaz, valóban üldözik. Ez az érzése tehát nem beteges képzelődés, hanem a valóságnak megfelelő reagálás.” És bizonyította okiratilag is, hogy itt is a moszkvai birodalom politikai pszichiátriai módszerét alkalmazzák. És én természetesen erre is hivatkoztam minden alkalommal az ilyen jellegű fölszólalásaimban. De ezt a hatóság se vette komolyan, mert párhuzamosan folytatta a rendőrségi megfigyelést ezzel az egész dologgal, úgyhogy ez önmagában véve circulus vitiosus volt.
1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. A börtönbüntetésről a Legfőbb Ügyészségtől elküldték nekem a semmissé nyilvánítási irományt. Viszont a háromszori pszichiátriai deportálást is, ami körülbelül egy évet számít, legalizálnom kellett. Ez a rendszerváltás után éveken keresztül folytatódott. Először próbáltam a Belügyminisztériumban elintézni. Tőlük 90 végén azt a választ kaptam, hogy náluk semmiféle iromány nincs rólam. Akkor fordultam az Igazságügy-minisztériumhoz. Beadtam mellékletekben mindent és követeltem a rehabilitálásomat. Aztán értesítettek, hogy a népjóléti miniszterhez tették át az ügyem, aki kiosztotta az ügyem az Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottságára. Ennek a bizottságnak kellett döntenie az én ügyemben. Amikor érdeklődtem, mellébeszéltek. Bementem személyesen, ott is mellébeszélés volt. Csak akkor mozdult meg a dolog, amikor ismét nemzetközi beavatkozás történt. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság hozta mozgásba ezt az ügyet. Végül 1993-ban kaptam egy levelet a Magyar Pszichiátriai Intézettől, amelyben tájékoztattak, hogy az Amerikai Pszichiátriai Intézetnek a kérésére létrehoztak egy ad hoc bizottságot, és ez a bizottság megállapította, hogy a diagnózis és a valóság között diszkrepancia áll fönn, ezért ők mind politikailag, mind szakmailag támogatják az én rehabilitálásomat és kárpótlásom.