Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása. A főnöke, Endre László, korábban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, akkor már a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, rögtön kirúgta, és lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik! Mi, a gyerekek és mamám az iskolaév végén mentünk utána. A papámnak főszolgabírói lakásként kiutalták egy elhurcolt zsidó család házát, de velünk nem akart ott lakni. Sztojanovics Bogdán földbirtokos fölajánlotta a szerb városrészben lévő üresen álló házát, és odaköltöztünk. Bútorunk nem volt, de kaptunk valahonnan fehér kórházi vaságyakat meg szekrényeket. Az óriási parkban lévő hatalmas mogyorófáról láttam a füstöt, amikor bombázták Zombort vagy Újvidéket. Állandóan jöttek az átvonuló magyar és német katonatranszportok. Mentek a frontra, és az állomáson a főszolgabírónak kellett őket búcsúztatni. Az emlékeimben úgy él, hogy a németek se örültek olyan nagyon a háborúnak. A partizánok rettenetesek voltak. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.
1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. Október vége, november eleje lehetett, amikor Pécsi Kálmán bácsi, a város katonai parancsnoka szólt Aladár bácsinak, hogy a pécsi hadtest elmegy Pécsről, gondolja meg, ők maradnak-e, mert a front már közel van. Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra. Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus.
Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború. Ekkor elmentünk a József utcába egy rokonunk ismerőséhez, aki a lányával lakott egy nagy lakásban. Először éreztem, hogy megszűnt az otthon biztonsága. A mamámmal vadidegen embereknél egy spájzban, a földön, matracon aludtunk, és életemben először találkoztam poloskával. Ennek a háznak a pincéjében ellenségesen viselkedtek a nem ott lakókkal. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi.
Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.