Tovább a szövegrészlethez...
életmód

Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba.

életmód

A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.

életmód

Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.

életmód

Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként.

életmód

Veszprémben a feleségem a Vízműveknél volt gyors- és gépírónő. Azt csináltuk, hogy a feleségem nagyanyja lejött hozzánk, és ő volt Andikával, a kisgyerekkel. Főzött, együtt volt a gyerekkel, gondoskodott róla. Amikor pedig mi szabadultunk a munkából –természetesen mentünk bevásárolni, intéztük a fűtést. A dédmama meg állandóan velünk volt, velünk étkezett, vacsorált. A gyermekünk teljesen beleszeretett a dédanyjába. Ez egy nagyon nyugodt életszakaszunk volt. A nélkülözéseket, azt nem említem, mert azt viselte az ember. Volt annyi akaratunk, hogy tudtunk lemondani. Nem a fizetésből adódott a nélkülözés, hanem mert például nem lehetett húst kapni. A hentes egyszer egy héten tudott húst kimérni, nekem akkor fel kellett négy órakor kelni reggel, és beállni a sorba, hogy húst tudjak venni. Egy kilót adtak, kész! Nem is volt vita. Ha marha volt, akkor marhát, ha sertés volt, akkor sertést. Ezt mi egy kvázi nélkülözésnek tartottuk, hogy egyszer van hús egy héten, és ezért hajnalban fel kellett kelni, hogy nyolcra bemenjek a hivatalba, mert a munkámat, nem akartam elmulasztani.