Megszerveztem a Magyar–Német Baráti Társaságot. Prágában a prágai önkormányzat megszervezte a Nemzetközi Polgármesteri Kongresszust. Engem küldtek a városból oda. Nagyon színvonalas volt, nagyon jó volt! A problémáink hasonlítottak , a megoldásokat lehetett közelíteni egymáshoz, és igen sok tekintetben és dologban azonos véleményen voltunk. Vége volt a konferenciáknak, kimentem a repülőtérre Prágában, leültem egy dohányzóasztal melletti fotelba és olvastam az aznapi német újságot. Megjelent mellettem egy úr, és kissé raccsolva, németül kérdezte, szabad-e a mellettem levő hely. Fölálltam, és mondtam neki, hogy „Herr Excellence!” Ez volt Habsburg Ottó! Beszélgettünk az úton egész Budapestig, és én meghívtam őt Kazincbarcikára. Megígértem, hogy küldök hivatalos meghívót, tartson beszámolót az európai viszonyokról, vagy amilyen téma neki jólesik, mi szeretettel fogadjuk! Nem akarták itthon elhinni! Óriási sikere volt! Hozta magával a feleségét is, meg György herceget. Hárman jöttek, nyomozók követtek minket a Fő utcán, amerre sétáltunk, mert az volt a kívánsága, hogy gyalogséta legyen mindenféle biztosíték nélkül. Szóba állt még az utcaseprőkkel is, meg bárkivel, aki hozzá fordult. Nagy sikerrel megtartotta a konferenciáját. Vacsorára meghívtuk a szállodába az egész családot. A feleségem szervezte a nőprogramot, mivel németül beszélt, a kultúrához értett, én a férfiakkal foglalkoztam. Ilyeneket csináltunk. Szerveztem többek között konferenciákat is szakembereknek Kazincbarcikán az energiatakarékosság ügyében, a környezetvédelem ügyében – mert ezek hozzám szakmailag közelebb álltak.
Amikor befejeztem a polgármesteri tevékenységemet, akkor lett Galgóc az állandó lakásunk, amit még 76-ban vettünk meg. Megalakítottam itt a Sajógalgóc Baráti Köre Egyesületet, megválasztottak elnöknek, és elhatároztuk, hogy mi kulturális területen fogunk ténykedni a falu érdekében. Az egyesület tagsága az ismerőseim közül került ki, elsősorban azok, akik hozzánk hasonlóan betelepedtek ide. A kórházból a fogászat főorvosa, a Polgármesteri Hivatalból a főtanácsadó, Miskolcról a Hitelbank igazgatója – olyan emberek, akik megunták a városi életet, és lehetőségük volt, hogy ide kijöjjenek. Alapelv volt mindnyájunk számára, hogy eredeti stílusukban hozzuk rendbe a házakat. Ezeknek a falusi házaknak hangulata van, lelke van, ezt elrontani nem szabad! Ezek a házak, amelyekbe mi költöztünk, jobbára gazdátlanok voltak. Mint a Baráti Kör tagjai, a műemlékvédelemre helyeztük a fő hangsúlyt itt a faluban. Ráday Mihálynak is a kezébe került egy újságkép a házunkról. Egy héttel utána telefon jött tőle, hogy lejönne a fényképészével, és interjút készítenének velem. „Természetes, uram, ez magától értetődik.” Ekkor ment a tévében a városvédő műsora, az „Unokáink sem fogják látni”. Le is jött Ráday Mihály, a tornácon készítette az interjút velem. Egy év eltelt, akkor egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy kitüntetnek a Podmaniczky-díjjal.
Sajógalgóc megválasztott önkormányzati testületi tagnak, aztán egy véletlen folytán az egyháztestületnek is én lettem az elnöke itt. Mégpedig úgy, hogy az egri érsek úr, dr. Seregély István jött a templomba, és valakinek üdvözölni kellett. Erre nem vállalkozott senki, így én üdvözöltem. Amikor az ebéden részt vevő helybéliek konstatálták, hogy az érsek azt hiszi, én vagyok a helyi elnök, akkor azt mondták: „Nem baj, mérnök úr, majd most megválasztjuk!” Valóban, csináltak a templomban egy választást, és ott megválasztottak. Semjén Zsoltot nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppártból, Izsépy Tamást nagyon jól ismertem a Kereszténydemokrata Néppárttól, mert ő ráadásul iskolatársam volt Miskolcon. 2002-ben írtam is egy kérelmet, hogy a sajógalgóci templom külső restaurálására négymillió forintot kérek, mint az egyháztestület elnöke. Megkaptuk! Kívülről teljesen felújítottuk az épületet, bevezettettem a fűtést az ülések alá, kívülről két reflektor világítja meg este két oldalról a templomot. Csak nemrégiben, 2012-ben köszöntem le hosszú idő után az elnöki tisztségről.