A kórháztól visszamentem a gimnáziumba, a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunkból ráláttunk a városházára, és láttuk, hogy nő a tömeg előtte, százan-kétszázan vagy már többen is lehettek. Lementünk és megkérdeztük az embereket, mire várnak. Azt mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, ő a felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett. Egy gépkocsi beállt a városháza elé, mi hátulról csak azt láttuk, hogy arra mozdul a tömeg, majd azt hallottuk, hogy behoztak egy ávóst. Mindenki nézett fel a második emeletre, hátha informálja valaki a tömeget az erkélyről. Ekkor ötszázan már biztosan voltak a városháza előtt, és olyan bekiabálások hangzottak el, hogy le az ávéhával, gyilkosok! Szóval forrósodott a hangulat. Az első egyértelmű információt az erkélyről egy markáns arcvonású, negyven-negyvenöt éves férfitől kaptuk. Bemutatkozott, hogy ő Tihanyi Árpád, győri tanárember, és azért jöttek Győrből, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Rövid politikai programbeszédet mondott, hogy ki kell küszöbölni a bűnös Rákosi-rendszer hibáit, és ki kell vizsgálni, ki a felelős a mosonmagyaróvári sortűzért. Közölte, hogy Dudás százados, a laktanya parancsnoka megszökött, a helyettesét behozták, tőle igyekeznek megtudni, ki a felelős a vérengzésért. Az is elhangzott, hogy a felelősöket a törvényes bíróság fogja elítélni. A tömegnek ez nem tetszett. Ordítottak, hogy nehogy megszöktessétek, meg ehhez hasonló dolgokat. Nyolc óra tájékán jött egy tehergépkocsi. Nem tudott elmenni a bejáratig, tíz-tizenkét méterrel előtte leállt. Ugyanúgy, mint előzőleg, a tömeg hullámzásából lehetett érzékelni, hogy hoztak valakit és bevitték a városházára.
Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára. Az egyértelmű volt, hogy a behozott két ávós még mindig ott van az épületben. Újból kezdődött az ordibálás, hogy mi lesz már, meg hasonlók. Az igazgatónk aztán átjött a városházáról, megtartotta rövid ismertetőjét, hogy megalakul a Forradalmi Nemzeti Tanács, a pedagógusok egy személyt delegálnak oda, azért jöttünk össze, hogy megválasszuk a küldöttet. Azt mondta, mivel ő volt odaát, tudja, mit kell csinálni, és éreztette, hogy nekünk már csak meg kell erősítenünk őt ebben a pozícióban. Egy általános iskolai tanárnő közbekiabált: Miért kellene nekünk éppen magát megválasztani? Válasszunk! Mi a véleménye a társaságnak? És akkor kezdtek hozzászólni a kollégák. Én is felszólaltam. Körülbelül azt mondtam, hogy azért vagyunk tanárok, mert vannak diákok, és nem fordítva, éppen ezért olyan személyt válasszunk meg küldöttnek, aki a diákság érdekeit is képviselni tudja. Valaki javasolta, hogy titkosan válasszunk, osszunk ki cédulákat, mindenki írjon rá egy nevet, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a pedagógusküldött. Én a barátom, Csete Lajos általános iskolai tanár nevét írtam a cédulára. Aztán az igazgató kezdte bontogatni, de elég ügyefogyottan, erre Csete Lajos fölugrott, átvette a parancsnokságot, és egyesével felolvasta a neveket. Az igazgató fölírta a táblára és húzott mögéjük egy vonást. Ebinger, Csete neve mögött szaporodtak a strigulák, aztán Ládi is kapott néhányat. Öt-hat név került fel a táblára, és húsz feletti volt a Csete meg az Ebinger neve melletti rovátka. Összeszámolták, egy szavazattal többet kaptam, mint a Lajos. Felszólaltam, hogy ne én legyek, de mondták, hogy a szavazás lebonyolódott, én lettem a pedagógusküldött, kész. Még megkérdeztem, hogy nem lehetne-e együtt mennünk Lajossal, de nemigen figyeltek rám. Lajos azt mondta, ő nem is vállalná, mert megy fel Pestre az öccséhez. Az igazgató sértődötten bevonult az igazgatói szobába. Ekkor már tizenegy-fél tizenkettő körül járt, és hirtelen feltűnt, hogy kint nincs zaj. Kinéztünk az ablakon: egy fia lélek sem volt az utcán. Jó páran kimentünk, és megkérdeztük a még ott csellengőktől, mi történt. Azt mondták, hogy Vági József ávós tiszt kiugrott az ablakon, és agyontiporták. Később kiderült, hogy bementek a kórházba, ahonnan kihoztak egy másik ávóst és felakasztották. A harmadikról, akit még kint a laktanyánál lincseltek meg, csak jóval később értesültem. Ebéd után felmentem a városházára. Politikailag nem voltam olyan érett, hogy felfogjam, mi is az a Forradalmi Nemzeti Tanács, de azt láttam, hogy nagy balhé van, a hatalom elleni felkelés, és tudtam, hogy akiben van egy kis becsület, annak részt kell venni benne. Azon nem meditáltam, hogy mivel jár. Megválasztottak, oda kell menni. Ifjúi lendületem volt, kétségtelen. Politikailag makulátlan voltam a tanárok és a diákok előtt is, nem voltam jellemtelen, nem alkudtam meg semmiben sem, nem voltam beijedős, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom. A tanácselnöki szoba előtt, az úgynevezett titkári szobában ült az a köpcös férfi, akit előző nap láttam segédkezni a vörös csillag leszedésében a városháza épületéről. Egy munkás is ült ott, előtte papírok, és miután megmondtam neki, hogy a pedagógusküldött vagyok, kiállította a nevemre az ideiglenes forradalmi nemzeti tanácsi igazolványt, és föltűzött a karomra egy széles nemzetiszínű karszalagot, a közepén a városi tanács pecsétjével. Bevonultam a belső szobába, ahol már nyolcan-tízen gyülekeztünk, a városi Ideiglenes Nemzeti Tanács tagjai. Két órával korábban ugrott ki az ávós, mindenki arról beszélt. Ahogy mondták, kísérték át az egyik helyiségből a másikba, akkor nekirohant az ablaknak és kiugrott. Vele azt kellett volna tisztázni, hogy volt-e tűzparancs és ki adta ki, de nem sikerült. Mosonmagyaróvár népe a laktanya parancsnokát vádolta, de ő még délután kiszökött Csehszlovákiába
Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon. Úgy kell elképzelni, hogy voltunk ott öten-hatan, valaki bejött, mondott valamit, és valaki azonnal elment intézkedni. Például felmerült, hogy az ávósok élénk tevékenységet folytatnak a telefonvonalakon, ezért ki akarták kapcsolni az államvédelmi tisztek telefonjait. A postaigazgató a törvényre hivatkozva nem engedélyezte a kikapcsolást, ezért valakinek oda kellett menni, és intézkedni, hogy kapcsolják ki a telefonokat, nehogy újabb akciók szerveződjenek. Vagy: mivel a hegyeshalmi határ a mosonmagyaróvári tanács felügyelete alá tartozott, minden percben betelefonáltak valamiért. Később delegáltak oda egy-két személyt és tolmácsot is, akik önállóan tudtak tevékenykedni. 27-én délután vagy 28-án jött egy magyarul tudó osztrák újságíró, aki Lugosi Gézával, az elnökkel akart interjút készíteni. Géza azt mondta, hogy mi nem foglalkozunk ezzel, menjen be Győrbe. Apropószerűen odavetette nekem, jó lenne, ha elmennék vele, és körülnéznék a városban. Egy bogárhátú Volkswagennel mentünk, útközben beszélgettünk. Elmondtam a sortűzről, amit tudtam, de őt érdekelte a fizetésem is, meg a véleményem a kialakult helyzetről. Este 8-kor Szigethy Attila a győri városházán tartott sajtóértekezletet külföldi újságírók számára. Egy kis irodahelyiségben zsúfolódtunk össze vagy tizenöten, alig lehetett látni a cigarettafüsttől. Szigethy Attilát akkor láttam először, egy szót nem váltottam vele, hátul álltam, hallgattam. Angolul és németül tették fel neki a kérdéseket, magyarul egyetlen kérdés sem hangzott el. Szigethy Attila visszafogott válaszokat adott. Néhány kérdésre konkrétan emlékszem. Megkérdezték például, hogy a Győr városi Nemzeti Tanács elképzelései mennyiben illeszkednek a jugoszláv modellhez. Erre azt válaszolta, hogy programjukban a függetlenség benne van, de a jugoszláv modellt teljes egészében nem kívánja átvenni a nemzeti tanács. Hogy aztán mi volt a különbség, azt nem tudom. Barátja-e Nagy Imrének? Erre igennel válaszolt. Várható-e Győr megyében, hogy a szovjet páncélosok támadást indítanak a nemzeti tanács és a város nemzetőrsége vagy kialakult fegyveres alakulatai ellen? Szigethy Attila azt állította, hogy nem várható. Úgy emlékszem, felmerült az a kérdés is, elismerik-e Nagy Imre kormányát. Feltételekkel elismerik – volt a válasz. Politikai síkon mozgott a sajtótájékoztató, gyakorlati tennivalókról nem esett szó. Én nem így képzeltem el a forradalom Győr megyei vezérét. Kissé köpcös, joviális úriember volt. A városháza előtt egy-két ezres tömeg ordított, nehezen tudtam elképzelni, hogy tűzbe tudná hozni vagy meg tudná fékezni őket, de mint politikus, nem keltett rossz benyomást. Fiatalabb voltam nála legalább harminc évvel, én azon voltam, hogy a város meghozta a maga áldozatát, legyen rend, legyen fegyelem, fejeződjön be az egész, de a forradalom győzelmével. Legyen független és szabad az ország. Éltem a koalíciós időszakban is, tudtam, hogy mi a szabad választás. Már 27-én, 28-án felmerült a többpártrendszer, a beszolgáltatás eltörlése, Rákosi egész garnitúrájának a menesztése stb. Nagy Imrében azt a politikust láttam, aki meg tudja valósítani az ország felemelkedését, függetlenül attól, hogy akkor még nem beszélt semlegességről meg Varsói Szerződésről. Az oroszok menjenek haza, az egyértelmű volt, már a 26-i felvonuláson, az ávós sortűz előtt elhangzott, és az oroszok még mindig ott voltak.
A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz. Úgy döntöttünk, valakinek be kell menni Győrbe, és ott megoldást találni a közlekedési dugó megszüntetésére. A pártbizottság kocsijával, a párt sofőrjével mentem. Büszkén mondta, hogy végre tud segíteni másoknak is, nemcsak a párt embereit cipeli. Elég körülményesen jutottunk be Győrbe. Ezen a szakaszon is olyan dugó volt már, hogy néha csak az árok szélén lehetett menni. Ezen a napon alakult meg Győrben a Dunántúli Nemzeti Tanács. Nem mentünk be, csak benéztünk az alakuló gyűlésre, láttuk a géppisztolyos delegátusokat meg a pulpituson ülő embereket. Nagyon zűrzavaros tanácskozás volt. Kétszer beüzentem valakivel, küldjék ki egy rövid időre Szigethy Attilát, hogy beszélhessünk vele. Legalább félórát vártunk rá. Két mondatot váltottam vele, elmondtam, mi a probléma, kértem, hogy állítsák le a forgalmat Mosonmagyaróvár felé, és mi megoldjuk, hogy a szállítmányok bejussanak Győrbe. Azonnal intézkedem – mondta –, és visszament az ülésterembe. Fél nap múlva normálisan beindult a közlekedés. Ennyit beszéltem Szigethy Attilával. Később a bíróság kellőképpen fontossá tette ezt a beszélgetést.
A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani? Mondtam, hogy hétfőn megyek, megtartom a fizikaórát. Tehát én győzelemnek tekintettem az ügyet, és november 5-én, hétfőn mentem volna vissza az iskolába tanítani. Bár volt olyan érzése az ottani társaságnak, hogy nem megy ez ilyen simán. Rendkívül jó tájékoztatást kaptunk a vasútállomástól. Állandóan informáltak bennünket, hogy mi a helyzet Szolnokon túl, hogy újabb csapatok jönnek be hazánkba, és követni tudtuk a szovjetek előrenyomulását Győrtől Mosonmagyaróvár felé. November 3-án este, amikor hazafelé mentem, nem láttam páncélost a városban, viszont 4-én reggelre az oroszok már elfoglalták a városházát. Amikor be akartam menni, a városháza nagykapujánál két géppisztolyos bökte felém a fegyverét, hogy: sztoj! Ellenállás nem volt a városban, bár a gazdászok fiatalos lelkesedéssel november 4-én fel akarták venni a harcot. Ezt onnan tudom, hogy miután nem tudtam bemenni a városházára, átmentem a gimnáziumba, ahova bejött Lugosi Géza, a Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke. Azt mondta, ő megpróbálja lebeszélni a gazdászokat a harc felvételéről, én pedig menjek be a városházára, mert a szovjet parancsnok kéret egy személyt a nemzeti tanácstól. Újból visszamentem, ugyanúgy sztoj!, de látták, hogy nem tágítok. Várakoztam egy darabig, majd leszóltak, hogy felmehetek. Két géppisztolyos kísért. Felvittek a parancsnokhoz, ott volt egy tizedes, aki kicsit törte a magyart, de teljesen érthetően beszélt. A parancsnok mondta oroszul, a tolmács közvetítette, és átnyújtottak egy papírt, hogy a rajta lévő felhívást olvassam be a hangos híradóban. Kezembe vettem a papírt, rendkívül rossz fogalmazással az állt rajta, ne bántsuk őket, hogy elfoglalták a várost, de el akarják kerülni a fegyveres harcot, ezért legyen békesség a szovjet katonák és a lakosság között. Belenéztem, mondtam, hogy nem olvasom be. Bekapcsolom az erősítőt, hívassák be a kezelőszemélyzetet, olvastassák be vele. Az nem jó, mondta a parancsnok, olvassa be maga. Mondom, értse meg, én nem itt dolgozom, odaát vagyok gimnáziumi tanár. Igen? Akkor miért nem tanítanak? Mert vasárnap van. Más dolgot nem tudtam hirtelenjében mondani. Hétfőn fognak? Odamentem az ablakhoz, mutattam, hogy a gimnázium bejárata előtt áll egy páncélos, addig nem tudunk tanítani, míg az ott áll. Vigyék el onnan, akkor majd a szülők elengedik a gyerekeiket az iskolába, és elkezdődhet a tanítás. Visszaült és azt mondta, adjunk nekik egy kocsi fát és egy kocsi szalmát, akkor kivonulnak a városból. Ránézek, mondom, nekem, mint gimnáziumi tanárnak se fám, se szalmám nincs. Nézett rám, én is néztem rá, aztán megkérdeztem, hogy elmehetek-e. Mondta, hogy igen. Ugyanúgy lekísértek, kikísértek, átmentem a gimnáziumba, a tanáriban bekapcsoltam a rádiót. Ez elég korán volt, körülbelül fél nyolckor, Nagy Imre felhívását még mondták a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az egész országot megszállták. Aztán elnémult a rádió. Én akkor befejeztem, de hétfőn még elmeséltem a kollégáknak, hogy mit mondtam a szovjet parancsnoknak. Ebből lett az egyik vádpont ellenem.
Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek. A pedellusnő mondta, hogy a diákok felsorakoztak az udvaron, és kivonultak a hátsó kapun. Öntevékenyek voltak, de azt hiszem, hogy a városi hangulat hatására történt. Mosonmagyaróvár gyárváros, ott van a Mofém-gyár, a Timföldgyár, a Mezőgazdasági Gépgyár, a Fogkefegyár, a Selyemkikészítő Gyár, és mivel a szülők többnyire ezek valamelyikében dolgoztak, akár műszaki emberként, akár gyári munkásként, a gyerekek valószínűleg értesültek róla, hogy a városban valami készülőben van, csak mi nem tudtuk, akik végeredményben egy zárt tanári szobában töltöttük ezeket a napokat is. Tisztáztuk, hogy a diákok a Gazdasági Akadémia felé indultak, és mi utánuk mentünk. A gimnazisták csatlakoztak a gazdászokhoz, és ott már munkások is voltak. Nem tudtuk, mi a program, semmit nem tudtunk, de éreztük, hogy a diákok akciója a budapesti forradalom melletti szimpátiatüntetésnek indul. Csendesen vonult a tömeg. Jelszavak, kiabálás, hangoskodás nem volt, éneklés igen, Kossuth-nóták, meg ehhez hasonlók. Elég hamar beértünk a városközpontba. Hogy milyen jellegű is ez a felvonulás, az ott derült ki, amikor egy gazdászfiú elszavalta a Talpra magyart, és felolvasták az egyetemisták, illetve a főiskolások által összeállított 12 pontot. Ez az ottaniak 12 pontja volt, de azt hiszem, hogy nagy részben fedhette a budapesti 12 pontot. Mindez a Szentháromság-szobor közelében történt. A munkások közül valaki elkiáltotta magát, hogy szedjék le a vörös csillagokat. Ha jól emlékszem, az első csillag a városháza tetejéről hullott le. Amikor a bádogcsillag leesett és hatalmas zörgéssel elérte az úttestet, óriási üdvrivalgás lett. Ez volt az összes hangoskodás, más nem. Aztán a pártház tetejéről is rövid úton ledobták vagy leakasztották a csillagot. A gazdászok, a gimnazisták és az ott lévő munkások vonultunk tovább a Lenin úton. Itt öt-hatszázan lehettünk, majd elértünk a posta előtti térre, ahol további ezerötszáz-kétezer ember volt már. Be sem tudtunk jutni a térre a nagy tömeg miatt. Lehettünk akár háromezren is. A járásbíróság mögötti börtönépület utcája előtt várakoztunk. Itt zajlott le az első, atrocitásnak nevezhető valami, amit nem értettünk, de nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy miről is van szó. A tömeg a politikai foglyok kiengedését követelte. Két fegyőr kivezetett egy személyt az ajtóig. Látszott, hogy vezetik, tehát őrizet alatt hozták ki. Akkor három-négy munkás odament, és mindegyik lekent ennek az illetőnek egy vagy két pofont. Eleredt az orra vére, utána visszavitték a börtönbe. Meglepődtünk, hiszen arról volt szó, hogy politikai foglyokat engednek szabadon. Végül kiderült, hogy a Mofém egyik gyárának volt a főrendésze, és néhány hónappal korábban a szolgálati fegyverével erőszakos bűncselekményt követett el, a munkások azt akarták megtorolni. Én nem láttam több foglyot kijönni, de úgy tudom, hogy a politikai foglyokat végül egy-két óra múlva kiengedték. Az ottani ácsorgásunk félórája tartott, amikor egy férfi kiemelkedett a tömegből, valószínűleg felemelték, és intézkedett, hogy a gimnazisták vonuljanak az 1848-as emlékműhöz, a többiek pedig menjenek tovább a Timföldgyárhoz, mert az ottani dolgozókat nem engedte ki az igazgató, mondván, ha a kohókba beledermed a fém, az komoly gazdasági problémát okoz. Akkor még nem merült fel, hogy menjenek az államvédelmi laktanyához. Mi a Lenin úton mentünk tovább, a kórház, majd a rendőrség előtt vezetett az út. Arra konkrétan emlékszem, hogy a rendőrség előtt már vöröscsillag-mentes sapkában állt néhány rendőr, bennünk még a gondolata sem merült föl annak, hogy bárki is ellenezné, amit csinálunk. Később kiderült, hogy a rendőrség már át is állt, 25-én vagy talán már 24-én az Államvédelmi Hatóság lefegyverezte őket. A rendőrségi küldöttől hallottam, amikor a nemzeti tanácsba, mint pedagógus delegált bekerültem, hogy ők nem tudtak semmit sem csinálni a sortűz megakadályozására, mert nem volt fegyverük. Később a börtönben találkoztam a műszaki laktanya parancsnokával, aki szintén arról beszélt, hogy őket is lefegyverezték az ávósok.
Végigmentünk a múzeumig, az egész közel van a rendőrséghez, ott a gimnazisták összetorlódtak, és az egyik fiú elszavalta a Talpra magyart. Úgy emlékszem, hogy elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot is, de az egyiket biztos. Utána mentünk tovább, Mosonba. Félúton lehettünk, amikor a gyártelep felől fegyverropogás hallatszott. Nem is értettem, mi az, nem tudtam, hogy ott ávós laktanya van. A diákok jöttek rá, hogy arrafelé van az ÁVH. És miután a fegyverropogások között szünet volt, elhallgatott, majd tovább folytatódott, illetve öt-hat robbanásszerű detonáció is hallatszott, az épületektől egy kicsit visszhangzott is, azt kiabálták, hogy az ÁVH biztosan belelőtt a tömegbe. De ez még akkor egyáltalán nem volt biztos. A diákok közül páran elkezdtek szaladni abba az irányba, a többiekkel továbbmentünk. Lementünk az 1919-es emlékműhöz, ott is volt szavalat és Himnusz-éneklés. Szinte kapkodva összecsaptuk az ünneplést, és szétszóródva, csoportokba verődve indultunk visszafelé. Amikor a kórházhoz értünk, láttuk a véres sebesülteket. Tőlük értesültünk, hogy az ÁVH belelőtt a tömegbe. Nem hagytuk szétszóródni a diákokat, visszamentünk a gimnáziumba, majd közöltük velük, hogy mindenki menjen haza, és szülői felügyelet nélkül lehetőleg ne hagyják el az otthonukat. Miután a diákok elmentek, az egyik általános iskolai tanár barátommal visszamentünk a kórházhoz, ahol ötven-száz fős felzaklatott tömeget találtunk és egyre több sebesültet láttunk. Arról beszéltek, hogy a laktanyánál a tömeg éljenezte az ÁVH-t, egy vagy két ávós kijött a laktanyából, üdvözölte a munkásokat, ölelkezés, barátkozás zajlott, aztán visszahúzódtak, közelebb csalogatták az embereket, és mindenféle felszólítás vagy jelzés nélkül tüzet nyitottak a tömegre. Utána a hasra vágódott emberek közé dobták a kézigránátokat. A bejárat melletti rejtett géppuskafészekből egy vagy két géppuska tüzelt, a kézigránátokat pedig az épület mellől dobálták. Eredetileg a Timföldgyárhoz tartott a menet, de közben a timföldgyáriak csatlakoztak a tömeghez, ezért változtattak a programon, és az ÁVH-laktanyához mentek. Amíg együtt voltunk, semmiféle ellenséges szándék nem látszott a tömegben, és a laktanyánál lévők beszámolói szerint is békések voltak.
Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.
Hogy a mosonmagyaróvári sortűznek hány halottja volt, azt nem tudtam. A halottasházban faltól falig, egy méter magasságban voltak máglyába rakva a halottak, mint a heringek. Hetvennek, nyolcvannak saccoltam. A perünk alatt tudtam meg, hogy száznégy halott volt. Az első tevékenységem, amit a nemzeti tanács tagjaként végeztem, éppen ezzel a halottasházzal kapcsolatos. Két diáklány jött fel hozzám 27-én délelőtt, hogy az egyik sporttársuknak, egy Mofém-gyári atlétának az édesanyja szeretné hazavinni vidékre a halottját, de a halottasház kezelője nem hajlandó kiadni. Akkor a két lánnyal elmentem a temetkezési vállalathoz, és közöltem a vezetőjével, hogy köteles kiadni a halottat. Ő húzódozott, hogy nagyon sok ott a hulla, át kell rakni az egész halmot. Mondtam, menjünk a temetőbe, nézzük meg, és rakja át. Köteleztem rá. Érthetően nem tetszett neki a dolog, de hát közöltem vele, hogy a nemzeti tanács tagja vagyok, a felszólításomra kötelessége kiadni a holttestet.