Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót.

Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.

Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.

Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.