Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959. júniusából ’Kapcsolatai’ címszó alatt a Sas őrs tagjait, úgy mint „Vigh Szabolcs, Ginter Károly, Báldi Tamás, Kádár Ágoston, Alföldi [Alföldy] Géza, Loskai Rudolf” szintén felsorolja. A központisták kizárása után tehát újból keresték feltételezhető ’illegális’ tevékenységeim összefüggéseit. Pomogátstól aztán 1960-ban – nyilván a „Fekete Hollók” fedőnevű 60–61-es országos letartóztatási akció előkészítése céljából – egy hosszú, huszonegy oldalas önvallomást csikartak ki, amelyben ismertette az egész illegális Pilis-munkát. Részletesen leírta mind a szervezeti felépítést, mind az ideológiai célkitűzéseket. A rólam szóló személyi jellemzésében azt állítja, hogy nagy szerepem volt az Ördögh-féle csoportban. Majd elmondja, hogy tudomása szerint Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban, illetve barátságban vannak egymással. Mindezek után 1961. július 14-én 13 órára a belügy betervezte „beszervezés és személyes megismerés céljából” a kihallgatásomat, de lefújták. Nevemet ugyanis Szeifert József rendőr-őrnagy a listáról utólag kihúzta. Feltehetőleg egyrészt azért, mert 59-ben Ördögh kihallgatása után az egész Pilis-munka leállt. Másrészt pedig egy kizárt központista Hrotkó Géza osztálytársam ugyan pesti lakásomban lakott és a titkos papképzés miatt le is tartóztatták, de én a Tabódy-féle „földalatti teológiában” már nem vettem részt. (Csak időnként vészjeleket továbbítottam feléjük.)
63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs. Ez azért érdekes, mert előtte behívtak egy közel négyórás beszélgetésre. „Maga szeretne kimenni – mondták. – De magának volt egy büntetett előélete.” „Nem, megszüntették az eljárást.” „Igen, megszüntették. De maga nem volt ártatlan.” Szóval megint oda lyukadtunk ki, hogy ha én tudok nekik valamit adni, akkor ők segítenek nekem. Erre aztán egyértelműen azt mondtam: „köszönöm, nem”. Ekkor én még vissza akartam jönni. Tudtam, hogy ha az ember odaadja a kisujját, akkor vége. Megtanultam, hogy sokkal könnyebb nemet mondani, mint taktikázni. Tudtam, hogy én a tárgyaláson végig nemet mondtam, kerek-perec, és ennek az eredménye az lett, hogy felmentettek, és kiszabadultam. Ez akkor olyan erőt adott nekem, hogy úgy gondoltam, ez a legokosabb. Nemet mondani, és nem csűrni-csavarni, mert abban csak el lehet veszni. Most utólag már látom, hogy kiutazásomat arra akarták felhasználni, hogy beépítsenek. Mindenesetre én azt próbáltam garantálni, hogy vissza fogok jönni. Tehát – hogy úgy mondjam – én nem leszek rossz pont mint disszidens. A dolgok egyre jobban mentek, jól éreztem magam. Úgy tűnt, egyre inkább megvalósul az az elképzelésem, amiért pap akartam lenni, és Magyarországon maradni. Úgy éreztem, ezen az úton szívesen megyek tovább. Tehát nem láttam értelmét annak, hogy én meneküljek. Szóval itt sem rosszabb, mint misszionáriusnak lenni Afrikában. Oda se azért megy az ember, hogy a Zserbóban kávézzon.
De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének. Ezek után egy magas rangú rendőrtiszt behívott. A következővel állt elő: „Változtak az idők, már nem vagyunk ellenségek. Olyan embereket pártolunk, mint maga, és én segítek magának, hogy ez az ügy el legyen intézve.” Aztán 73-ban beadtam a hollandiai útlevélkérelmemet. Ekkor megint fölhívott ez a rendőrtiszt, hogy akar velem beszélni. Följött a Pozsonyi úti lakásomba, és letette a szalonasztalra az útlevelet, és azt mondta, hogy volna még egy kis kérése. „Miről van szó?” – kérdeztem. Ha Hollandiában vagyok, akkor tájékoztassam őt arról, amit ott látok. „Arra nincs szüksége magának. Ön sokkal könnyebben és gyorsabban, újságokból és egyéb forrásokból megtudja azt, amit én talán alig ismerek.” De más, ha tőlem kapja meg. „Ne haragudjon, de erre én nem vállalkozom.” Látszott, hogy nagyon meglepődött, de megköszönte, fölállt, és otthagyta az útlevelet. Ezek miatt tehát úgy gondoltam, hogy az én zavaró ügyeim el vannak simítva, és most már meg fogják engedni, hogy külföldön tanulmányokat folytassak. És ezért voltam meglepődve, amikor 73. október végén mégis elutasítottak. Most, utólag, az egyházi ügynökök beszervezésének ismeretében már világos, hogy miután én a tavasszal megtagadtam a titkos együttműködést, ősszel a BM–ÁEH akadályozta meg a tanulmányutat. De más téren is szemmel tartottak. 73-as hollandiai utam után szeptemberben a budapesti papságnak a Központi Szeminárium dísztermében előadást tartottam a hollandiai egyházi helyzetéről. Erről a nagy érdeklődéssel hallgatott továbbképző előadásról „Fekete Mihály” ügynök már október elején részletesen beszámolt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak szóló jelentésében.
A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.